Az előző generációt végigdominálták a PlayStation exluzív játékai, amikkel a Microsoft alig tudott lépést tartani. Szinte hónapról hónapra érkeztek az általában erősen sztoriközpontú és egyjátékos kalandokra épülő címek. Aztán a PS5 megjelenése után, mintha a Sony elfelejtette volna miért is annyira sikeres a brand és live-service játékok fejlesztésébe kezdett, a Concord azonban megmutatta, hogy a konzol közönsége nem igazán vevő az ilyen mókákra, főleg, ha futószalagon próbálják eléjük tenni. Így jutunk hát el 2026-hoz, amikor is a japán vállalat továbbra is küzd azzal, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű címekkel töltse meg a boltok polcait - legalábbis ami a first party megjelenéseket illeti. Ezen az sem segít, hogy lábon lőve saját magukat, még azokat a bizonyos polcokat is kiüresítik a lemezes játékok kivégzésével.
És hogy miért is jövök ezzel az iparági maszlaggal a Wolverine teszt elején? Nos, ez kontextusba helyezi mennyire fontos megjelenés volt ez a játék a PlayStation-brand számára. Habár volt itt idén Saros, meg Marathon, igazán egyik cím sem ütötte meg azt a szintet eladásokban és elérésben, mint amit a japánok elvárhatnának a múltat tekintve. A Wolverinenek azonban minden esélye megvolt rá, hogy összehozza ezt: látványos, egyjátékos akció-kaland, bejáratott képregény hős, sikert sikerre halmozó fejlesztőstúdió. Lássuk sikerült-e neki!
A Wolverine tipikusan az a játék amiről piszkosul kielégítő érzés tesztet írni, mert egy alapjaiban és koncepciójában félresikerült produktum, amit kiválóan lehet elemezgetni. Sajnos azonban mint játék nem igazán teljesít jól, hiszen egy dögunalmas akcióorgia, ami alig pár óra alatt elveszíti a játékos figyelmét. A jelek valóban ígéretesek voltak, hiszen az Insomniac Games a három pókember címmel megmutatta, hogyan kell egy képregény karakter kalandjait feldolgozni, így logikus következtetés volt nekik adni a Marvel's Wolverine elkészítésének a lehetőségét.
És a játékkal produkciós szempontból nincs is gond: egy abszolút jól összerakott, látványos és legfőképpen befejezett beat 'em up, amit kiválóan lehet mutogatni trailereken meg pár perces gameplay videókban. A probléma az, hogy a végtelenül egyszerű alapokon nyugvó játékmenet nem ad elég alapot egy közel 15 órásra nyújtott kampányhoz, meg persze a 70 eurós árcédulához. És itt térnék ki arra miért is mondtam, hogy már az alapkoncepcióval van a probléma.
Láttunk ilyet már az iparban, amikor egy másik médiumot próbálnak szórakoztató játékká varázsolni, az eredeti anyag azonban nem ad ehhez elég lehetőséget. Klasszikus példa rá az 1982-es E.T., ami egy érzelmi töltetű filmet próbált feldolgozni egy suta puzzle-játékban. Hasonló próbálkozás volt - bár talán kevésbé keserű emlék - a két The Godfather cím, ami végül az eredeti mozikat megerőszakolva varázsolt GTA-klónt egy zseniális bűnügyi drámából.
Nos, valami hasonló dolog történt a jó öreg Rozsomákkal is. Hiába a patinás stúdió, sok-sok zseniális címmel a hátuk mögött, egy olyan főhősre nehéz hosszú és összetett játékot felhúzni, akinek a képességei kimerülnek abban, hogy kvázi halhatatlan és karmok nőnek ki a kezeiből, amikkel jó mérgesen cafatokra szedi az ellenfeleit. Nem akarom persze teljesen levenni a súlyt a stúdió válláról, hogy miért is lett ennyire unalmas ez a játék, de meg kell hagyni, hogy Batmannel vagy Pókemberrel több mindent lehet kezdeni - és láttunk is már jó pár sikeres próbálkozást. Bizonyára nem véletlenül esett a választás Loganre, hiszen neve máig jól cseng az immár kultikus Hugh Jackman filmek óta, valamint a karakter érzelmi drámája és küzdelme is tagadhatatlan. De mint játékmeneti koncepció sajnos nagyon hamar elvérzik egyedül.
Na persze, nem lehet mindent erre fogni, de az ötlettelenség innen is fakad. Mert a legnagyobb rákfenéje a játékmenetnek, hogy végtelenül ingerszegény és lecsupaszított. A nyitott világot feladva itt egy lineáris kalandot kapunk a Spider-Man játékokhoz képest, a játékmenetet azonban erősen az ott látott elemek ihlették. Gyakran lesz lehetőségünk egy-egy szituációt csendesen vagy nyitott összecsapással megoldani, itt azonban a rendelkezésünkre álló eszközök azonban egyiket sem teszik igazán élvezetessé sajnos. Az Insomniac Games kvázi fogta a jól bejáratott formuláját és rádobta Logan karakterére, kidobva belőle az oda nem illő játékmenet cafatokat.
A lopakodás a karakter múltját tekintve borzasztóan leegyszerűsített, és inkább tűnik egyfajta kötelező előjátéknak harcok előtt, semmint külön felépített játékmechanikának. A karmokkal való csapkodás már annál nagyobb élvezet, főleg, hogy az alapanyaghoz hűen a brutalitást is felcsavarták a fejlesztők más képregény adaptációkhoz képest. A különféle kombókat betanulva, valamint a látványos képességeket kioldva elég szép vérfürdőt rendezhetünk az ellenfelek között, a hárítás mechanikánál viszont már kissé megbicsaklik a dolog. Számomra egyáltalán nem volt elég folyamatos és energikus a kaszabolás, mint azt elvárnám egy olyan címtől, amiben több mint 10 órán keresztül fogom csépelni az ellenséges katonákat. A parry pontatlan és nem ad elég visszajelzést, a képességek használata pedig nem elég dinamikus - olyan mintha túl sok lenne késés a gombnyomás és az animáció között. Egy párórás sztori erejére teljesen vállalható lenne ez, de a tizedik óra után borzasztóan fárasztóvá válik.
És ez az, ami miatt igazán hamar unalomba fullad az egész. A két aprócska képességfa, teli passzív buffokkal nem igazán mozgatja meg az ember fantáziáját, a megúszós lopakodásért pedig kár volt egyáltalán a játékba rakni a mechanikát. Nem segít az sem, hogy hiába hirdeti a borító, hogy több helyszínen játszódik a történet, ha a cselekmény állandóan lezavar minket titkos földalatti laborokba, komplexumokba vagy éppen barlangokba. Nincsenek a játékban igazán látványos pályák, amikre a végigjátszás után hetekkel is emlékezni fogunk, sőt úgy igazi nagyobb akciójelenetek sem akadnak benne.
Ahogy korábban is írtam, hozzá kell tenni azt is, hogy nem igazán tudom mivel sikerülhetett volna feldobni például a harcrendszert. A fegyverek vagy lőfegyverek nem illettek volna jól Logan kezében, maximum a lopakodás kibontásával lehetett volna változatosabbá varázsolni. Az viszont már nehezen védhető, hogy mennyire lineárisra sikerült a játék. A pályák nagy része csőszerű, de annyira hogy még a rejtettnek szánt elágazásokról is ordít, hogy merre vannak. Az egészet remekül illusztrálja, hogy a két gyűjthető tárgynál nem egyszer volt, hogy mindkettő egymástól pár méterre volt eldugva, annyira nem adott rá lehetőséget a pálya, hogy a fejlesztők normálisan elrejtsék őket.
Az sem segít, hogy a játékot állandóan belassítják a sztorihoz köthető sétálós vagy “nyomozós” részek. Tudjátok, amikor egy szobában körbe kell menni és kideríteni mi történt, miközben az egész arról szól, hogy megnyomkodd az összes szép feltűnőre felfestett interaktálható felületet. Japánban van egy szakasz, ahol valakit éppen üldözünk a városon át, és 5 percenként akasztja meg a játékmenetet egy-egy ilyen szegmens. Nagyjából a negyedik alkalom után komikussá vált, hogy hányszor csúszik ki a kezeink közül vagy szökik meg éppen az utolsó pillanatban az üldözött.
Ezzel pedig rá is térhetünk a játék legerősebb pontjára, a sztorira. Marvel-filmes léptékkel nézve szerintem simán megállná a helyét a jobban sikerült darabok között, habár a fordulatokat azért kilométerekről sejteni lehet. Nagyon tetszett viszont Logan és Jean Gray kapcsolatának ábrázolása, de maga a múltjával és érzéseivel viaskodó főhős is remekül meg volt írva. A cselekmény a hosszú játékidő ellenére pörög rendesen, habár időhúzó idiótaságok mint a fentebb említett üldözős szegmens azért itt-ott felbukkannak. A történettel tehát szerintem egyáltalán nincs probléma, csak az unalmas játékmenet túl sok időt ad a játékosnak, hogy a butábbra sikerült párbeszédeken vagy fordulatokon gondolkodjon.
Audiovizuális szempontból szintén hozza a PlayStation exkluzívokra jellemző magas minőséget a Wolverine. A szinkronszínészek jól dolgoznak, az átvezetők látványosak és a rendezésre sem lehet panasz. A játék simán hozza a 60 fps-t az alap PS5-ön is, így az optimalizáció is teljesen korrekt, főleg mostanában megjelent címeket tekintve. A grafika habár technikailag rendben van, szerintem túl színes és világos ehhez a történethez. Kicsit hasonló a problémám, mint a játékmenettel: a fejlesztők fogták a Spider-Manben látott koncepciót és ráhúzták a Wolverinere. Szerintem a sötétebb színek, és úgy alapvetően egy depresszívebb látványvilág sokkal jobban állt volna a címnek. Így kicsit olyan hatást kelt, mintha a színes-szagos Marvel filmes stílusra rádobtak volna pár véreffektet.
Összegezzünk: megéri-e a Wolverine az árát? A válasz sajnos egyértelműen nem. Habár a tartalommal mennyiségi szempontból nincs gond - annak ellenére sem, hogy egy lineáris cím -, a minőség sajnos eléggé a középszerben mozog. Mostanában, amikor minden centre és forintra érzékeny a piac, és a játékok árai éppen növekvő tendenciát mutatnak, teljes mértékben elnézhetetlen, hogy egy 15 órás kaland kétharmadában unatkozva bámuljuk a képernyőt, és kis túlzással azon gondolkodunk, mi legyen a következő cím, aminek majd nekiesünk az őszi felhozatalból. Hiába az Insomniac Gamestől megszokott magas színvonalú produkciós minőség, ha a játék maga újrahasznosított ötletekből építkezik az előző címeikből, amik viszont egyáltalán nem működnek egy Rozsomák játékban. A Sony pedig talán jobb, ha átgondolja a stratégiáját, mert ezzel a tempóval lehet nem marad rajongójuk a PS6 megjelenésére.
A Marvel's Wolverine PlayStation 5-re jelent meg. Mi az alapgépen teszteltük.