Bár elsőre kissé furcsának tűnhet ez a műfajházasítás, valójában viszont remekül működik, sőt, a meglepő frigynek köszönhetően az említett játékokra jellemző magába szippantó gameplay loop itt halmozottan van jelen. Ennek hála aztán ember legyen a talpán, aki megálljt tud magának parancsolni és valahogyan kikeveredik a „csak még egy kör” örökösnek tűnő körforgásából. Mindezt elérni persze korántsem egyszerű feladat, a projekt mögött álló egyszem fejlesztőnek azonban mégis sikerült, méghozzá úgy, hogy a jól működő játékelemek hatalmas műgonddal való kiválogatásán túl azok összefésülését is hibátlanul hajtotta végre. Emiatt aztán a végeredmény egy innen-onnan ismerős, mégis koherens és ami a legfontosabb, elképesztően addiktív lootvadászat lett, ami csak arra vár, hogy rátenyereljünk a Play gombra és onnantól kezdve nincs menekvés.
Ezek után gondolom senkit sem lepek meg azzal, hogy az alap játékmenet meglehetősen ismerős lesz, hiszen a bullet heaven műfaj jellemzői egytől-egyig képviseltetik magukat az óriásira duzzadt hordák között. Főszereplőnk egy amazon, akit irányítva minél tovább életben kell maradnunk a folyamatosan felénk özönlő dögök között, hogy aztán a megjelenő főellenfeleket legyűrve visszatérhessünk a főhadiszállásunkra, ahol sebeink nyalogatása mellett permanens fejlesztéseket is eszközölhetünk a kisasszony amúgy sem túl szegényes bájain. Amint ezzel megvolnánk, irány vissza a gyilokmezőkre, ahol immáron jóval talpraesettebben állhatjuk a szörnyetegek ostromát, természetesen véletlenszerűen megszerezhető isteni képességek és egyéb segítők társaságában.
Eddig semmi különös, csakhogy már a menetek alatt is feltűnhet, hogy bizony a tapasztalati pontot biztosító ékkövek és a használati tárgyakat tartalmazó kincsesládák mellett időnként egy-egy páncélt, ékszert, illetve fegyvert is zsebre tehetünk, amiket aztán az adott körünk végeztével akár magunkra is aggathatunk az otthonunkban. Természetesen ezek más és más ritkasággal, statisztikákkal, valamint bónuszokkal lettek ellátva, ami alaposan kinyitja az amúgy sem túl szűkös build lehetőségeinket. Mert bizony nem elég a terebélyes talentfa, a megnyitható skillek tömkelege, a különféle artifactok és a többi csicsa, még a felszerelésünkre is figyelnünk kell. Külön tetszett, hogy a később megnyitható kovácsnak hála nincsen használhatatlan tárgy, hiszen legrosszabb esetben bezúzzuk a francba, az így nyert nyersanyagokból pedig alkothatunk valami használhatót, persze csak akkor, ha Fortuna kisasszony szíve megenyhül rajtunk.
Szerencsére utánpótlásból akad majd bőven, hiszen a próbálkozásaink alatt előszeretettel dobál tárgyakat és egyéb nyersanyagokat a játék, ráadásul az időnként teljesített achievementek után is jár némi extra della, szóval nyugodtan próbálkozhatunk, veszíteni valónk nem igazán van. Nyilván a játékkal eltöltött időnkön kívül, de mivel a játékmenet piszkosul szórakoztató, pörgős és addiktív, ezért a legkevésbé sem fogjuk szenvedésként megélni a félresikerült kraftolást követően elindított kötelező köröket. Már csak azért sem, mert hihetetlenül jó érzés, ahogy daráljuk a különféle hömpölygő szörnyetegeket, ráadásul mindemellett még látványnak sem utolsó. Mondjuk az effektorgia néha azért már kissé megfeküdte a gyomromat, a jó hír viszont az, hogy az optimalizáció rendben van, szóval nem igazán fogunk fps csökkenést tapasztalni még a legnagyobb csinn-bumm cirkusz közepette sem.
A SACRATA tehát egy jó alapokra épülő bullet heaven őrületnek ígérkezik, aminek tartalmi hiányosságaival egyelőre nem foglalkoznék, lévén egy playteszt sosem erre helyezi a hangsúlyt és ez bizony most sincs másként. Ilyenkor a fő cél ugyanis a játékmenet bemutatása, majd tovább csiszolása az érdemi kritikák alapján, utóbbiból pedig nekem is lenne néhány darab. Az egyik ilyen, hogy bár a tűzlabdák, a fagyasztó lövedékek és a hasonló nyalánkságok tényleg mutatósak, a megannyi szörnyeteggel kiegészülve kaotikus állapotokhoz vezethetnek, amit csak tovább tetéz, hogy hősnőnk minden egyes kiszögellésben képes megbotlani. A helyzetünket ráadásul tovább súlyosbítja, hogy az ellenfelek nagyobb támadásait jelző vörös alakzatok sokszor összevissza csúszkálnak és köszönőviszonyban sincsenek a valósággal, aminek eredményeképpen számtalanszor fogunk a játék hibájából megsérülni, ami egy-egy kiélezett csata kellős közepén nem éppen kellemes.
Ezeket a kisebb gyermekbetegségeket azonban könnyedén lehet orvosolni, főleg úgy, hogy a SACRATA a tervek szerint első körben nem is teljes árú játékként, hanem korai hozzáférésben látná meg a napvilágot. Egy biztos, érdemes lesz odafigyelni erre az akcióorgiára és csak remélni tudom, hogy az egyetlen fejlesztőt tömörítő SuperLimber Studio nem hagyja magára a projektet, mert ha sikerül tartalommal feltölteni és némileg gatyába, akarom mondani miniszoknyába rázni a dúskeblű főszereplőnőt, akkor akár a műfaj csúcsára is fellibbenhet a kisasszony, persze csak akkor, hogyha az égi istennők is úgy akarják.
A SACRATA valamikor jövőre jelenhet meg, egyelőre kizárólag csak PC-re, de tervben vannak a konzolos változatok is.