Hősünk Alan, egy 39 éves munkanélküli férfi, akinek még a legalapvetőbb hétköznapi problémák megoldása is óriási kihívást jelent. Minden egyes napja egy valódi küzdelem, ebből az ördögi körforgásából pedig egyedül csak az orvosok által felírt antidepresszánsok nyújtanak néminemű menekülést. Természetesen ezek a tabletták sem adnak végleges megoldást, de legalább ideig-óráig nyugalmat biztosítanak neki a fejében folyamatosan duruzsoló ismeretlen hang elől. Történetünk kezdetén azonban valami csúnyán félremegy, mert a sebtében bekapott gyógyszerek a szokásos nyugalom helyett egy még a valóságnál is borzasztóbb világba taszítják bele főszereplőnket, a saját tudatalattijába. Oda, ahol a múlt sötét emlékei, a jelen szenvedései és a saját maga által teremtett békésnek hitt álomvilága közötti határvonal minden egyes pillanatban elmosódik.
Utóbbi ráadásul szó szerint értendő, mivel az Eye Blink Twice csapata egy ügyes játékmechanikai megoldásnak köszönhetően a játékmenet részévé tették a főszereplőnk állapotából fakadó bizonytalanságot. Hősünket irányítva ugyanis lehetőségünk lesz pislogni, aminek segítségével az éppen aktuálisan bejárt helyszín két, teljesen ellentétes változatát is megcsodálhatjuk. Ez amellett, hogy piszkosul látványos, sokszor a továbbjutásunkban is segít, hiszen míg az egyik helyen egy szakadék tátong előttünk, addig a másikon lebegő könyveken szökkenhetünk tova. Kezdetben nagyjából ennyiben ki is merül a dolog, később azonban egyre összetettebb feladatokat kell majd megoldanunk, amikhez természetesen kötelező lesz a folyamatos pislogás. Tárgyak pakolása ide-oda, a minket fújó szél irányának megváltoztatása, de a kedvenceim azok a részek voltak, amikor az el-, illetve feltűnő platformok között kellett ugrabugrálni.
Mindent egybevetve talán ezekből van a legtöbb, azonban a fejlesztőket dicséri, hogy egy pillanatra sem válnak unalmassá, vagy önismétlővé, mivel egyrészt a környezet folyamatosan változik körülöttünk, másrészt mielőtt kiismernénk egy nemrégiben bevezetett trükköt, a játék csavar egyet a dolgon és valami teljesen másra helyezi a fókuszt. Van, hogy repkedő könyveken kell egyensúlyoznunk, máskor nem érhetünk a tornaterem padlójára, de a történet későbbi szakaszában még a víz alá is lemerészkedünk. Ötletes feladványok ezek, méghozzá ügyesen megvalósítva, kivételt ez alól csak a lopakodásos szegmensek képeznek, amik sajnos eléggé fapadosak lettek, szerencsére viszont pár alkalmat leszámítva nem igazán kell majd sunyulnunk. Külön szeretném még kiemelni a játék végéhez vezető nagy rohanásunkat, ami egészen elképesztő élmény lett, spoilermentesen legyen elég annyi, hogy egy rövid, de intenzív összegzésben élhetjük át újra a játékbéli eseményeket.
Azokat, amik garantáltan velünk maradnak majd a játék végeztével. A Time To Wake Up ugyanis olyan fontos témákat feszeget, mint a gyermekkorban elkövetett zaklatások, az elutasítás feldolgozása, illetve a fantáziavilágba való menekülés, ráadásul teszi mindezt olyan stílusosan és érzékletesen, hogy garantáltan el fogunk morzsolni néhány könnycseppet a történet folyamán. Nagyon könnyű azonosulni a főszereplővel, amin csak tovább erősítenek a kalandunk során megtalált naplóbejegyzések, valamint a kifogástalan szinkron. Bár Alan nem az a szószátyár típus, a fejében duruzsoló hang már korántsem annyira visszafogott, az pedig külön tetszett, hogy gyakran még minket is képes kiosztani, ha az intelmei ellenében cselekszünk.
Mindezt pedig egy elképesztően stílusos látványvilág mellett teszi meg, ami tökéletesen illik ahhoz az álomvilági tematikához, ami újra és újra képes lesz meglepni minket. Egyszer egy régi iskola folyosóin bolyongunk, aztán hirtelen lehúznak minket a WC-n, ezt követően bekerülünk a számítógépbe és így tovább. Bár a helyszínek felépítése teljesen lineáris, a kivitelezésük, illetve az egyre fokozódó elborultságuk miatt ezt egy pillanatra sem fogjuk bánni, sőt, újabb és újabb epizódokat akarunk majd felfedezni a jobb sorsra érdemes Alan életútjából. Sajnos azonban hiába akarunk egyre többet és többet ebből a melankolikus fantáziavilágból, szinte észre sem vesszük és máris a végére értünk, mivel írd és mond, nagyjából 2 óra alatt be lehet fejezni a játékot. Ez még a baráti árcédulája ellenére is borzasztóan rövid, ugyanakkor jobban belegondolva, talán pont ezért működik ennyire jól a Time To Wake Up, mivel hogyha hosszabb lenne, akkor a mondanivalója szinte biztosan elsikkadt volna a széthúzott játékmechanikák tengerében.
A Time To Wake Up október 12-én jelent meg PlayStationre és PC-re. Mi utóbbin merültünk alá Alan tudatalattijába.