Ennek a köztudott ténynek köszönhető, hogy a már-már tragikomédiába átmenő Batman megélhetett egy Christopher Nolan-féle zseniális újragondolást. Most pedig ennek köszönhetjük, hogy az eleinte fantasztikus, később pedig már érzelmektől túlcsorduló tíz évvel ezelőtti Pókember történetei befejeződtek. Elsőre mindenki ledöbbent, nem értette mi is történhetett, hiszen szerettük Tobey-t (Pókember), szerettük Sam Raimit (rendező). De valaki ott fent úgy döntött, hogy elég volt, újragondolásra van szükség. A hozzám hasonló fanatikusok pedig megadták a bizalmat, beültek a moziba és milyen jól tettük emberek, milyen jól!


35 éves vagyok, feleségem és kislányom van és mégis képes voltam úgy kijönni a moziból, mint egy 16 éves kis suhanc, aki életében először látta ezt a történetet, képes voltam újra tinédzsernek érezni magam, és önfeledten szórakozni a látottak alatt. Hát ilyen egy jó film, kérem szépen, amikor a rendezés, a színészi alakítások, a látvány és a muzsika is mind egy helyen van, össze van rakva, át van gondolva, szimfóniaként dalol a történet, szélsebesen telnek a percek, minőségi élményben van részünk.


A történetet tekintve eléggé érdekes hibriddel lesz dolgunk. Akárcsak az eredeti képregény-sorozatok esetében (Pókember, a Csodálatos Pókember, stb.) hű lesz az eredeti trilógiához, hiszen egyszerre az első három film előzménye és egyben újragondolása is. A tény, hogy Peter Parker még iskolába jár és, hogy szerelme Gwen Stacy nem pedig Mary Jane Watson, már nagy segítséget ad a vérbeli rajongóknak abban, hogy be tudják tájolni, hol is tartunk a nagy egészben. Akik ismerik a történetet, nagyjából tudják, mire lehet számítani, semmiképpen sem szeretnék spoilerkedni, elég, ha annyit tudtok, hogy Gwen karaktere jóval szerethetőbb, mint Mary Jane-é, nem véletlenül szavazták bele minden idők 100 legdögösebb képregénynője közé. Sokkal jobban illik Peterhez, hihetetlenül jó fej, és persze a tini szerelemnek köszönhetően tisztábbak is az érzelmek kettejük között.


Ez tökéletesen át is jön a vászonról, hiszen Andrew Garfield (Pókember) és Emma Stone (Gwen) között a kémia remekül működik. Alakításuk rendkívül természetes, őszinte, humoros és egyben bizsergető is. Egyszerűen fogalmazva; jó rájuk nézni, na. A tinifiúk és tinilányok új ikonokra leltek, ez nem vitás, legfőképpen persze a lányok lesznek elcsöppenve, hiszen ők hajlamosabbak rajongani egy-egy férfisztárért. Andrew-nál tökéletesebb Pókembert pedig keresve se lehetett volna találni, mind testalkatban, arcban, színészi játékban, a humorról nem is beszélve, egyenesen tökéletes választás. Végre olyan igazán nagyon pókemberes poénoknak lehetünk majd fül- és szemtanúi. Önfeledten nevethetünk majd, mert poénokból aztán lesz majd bőven.

Martin Sheennél kiválóbb Ben bácsit el se tudnék képzelni, szomorú tény, hogy mindenki tudja, mi fog történni vele. Denis Leary, az örökké lázadó, felvágott-nyelvű hippi eljutott odáig, hogy markáns vonásainak köszönhetően már csak egy tökös rendőr-családapa lehessen, de benne se fogunk csalódni, hiszen a szövege még mindig hatalmas, a tökei meg még mindig a helyükön vannak. A legnagyobb meglepetés Rhys Ifans volt, aki örökérvényűen az agyunkba égett, mint Hugh Grant koszos alsógatyás haverja a Sztárom a Páromból. Már akkor látni lehetett, hogy jó színész, más, mint a többi, tehetségét ezúttal jóval láthatóbban kamatoztathatja majd, hiszen könnyen lehet, az egész új trilógia kulcsfiguráját köszönthetjük majd benne. 


Tekintettel a reboot tényére, kénytelenek leszünk újra végigvárni, hogy hősünk végre felvegye piros ruháját és igazi Pókemberként pókhintázzon a varázslatos New York végtelenül magas toronyépületei között. A film zsenialitásának köszönhetően eme jelenetek kivárása több mint kellemes lesz, majd rövidesen meg is feledkezünk róluk, hiszen hamar észre fogjuk venni, hogy már nem is a látvány fog érdekelni minket, sem a döbbenetes 3D jelenetek, hanem a könnyed színészi alakításoknak köszönhetően egyszerűen csak Peter és Gwen fog számítani, és persze a gyakran elcsattanó hatalmas poénok. Fura dolog ez, hiszen egy Pókemberre leginkább a látvány miatt szoktak beülni az emberek. 


Természetesen vizualitás terén is remekel a film, főleg IMAX-ben lesznek olyan részek, hogy erőteljesen kapaszkodnunk kell a karfába, ha nem akarunk lezuhanni az épületek között. A First Person - belső nézetes - jelenetek pedig egészen egyszerűen letaglózóak, öveket becsatolni emberek, mert tud még meglepetést okozni ez a történet, még a látottak terén is!


Mostanra gondolom már mindenki számára egyértelművé vált, hogy az új Pókember hozza a nevéhez méltó színvonalat. Az előző trilógia is jó volt, szerettük nagyon, valahol hiányozni is fog. De ez az újragondolás, akárcsak a nolanes Batman, röviden; zseniális. Könnyed, humoros, elegáns, látványos, egy igazi mestermű a maga nemében, de mit is várhatnánk valakitől, akinek még a nevében is benne van, hogy háló (Marc Webb)…


Rendezte: Marc Webb
Forgatókönyv: James Vanderbilt, Alvin Sargent
Zene. James Horner
Szereplők: Andrew Garfield, Emma Stone, Rhys Ifans, Denis Leary, Martin Sheen, Sally Field
Játékidő: 136perc
IMDB: 7.6
Metascore: 66/100
Saját vélemény: 9.0