Dredd 3D - filmajánló

A nem túl távoli jövőben az emberiség a kihalás szélére került, az elkerülhetetlen atomháború percek alatt lezajlott, de a pusztítás, amit maga után hagyott, minden képzeletet felülmúlt. Sok évvel később a hajdan élettől duzzadó gyönyörű bolygót sivatag borította, ameddig csak a szem ellátott. Az emberiség utolsó mentsvára Megacity 1, melyet hatalmas betonfalak vettek körül, és több, mint 800 millió embernek adott biztonságos otthont. Ám ez a biztonság nem tartott sokáig, hamarosan a bűnözés elburjánzott, melyet kezelni szinte lehetetlen volt. Ma már percenként tizenkettő bűncselekményt jelentenek, mely napi több mint 17 ezer eseményt jelent. Ennek csupán a 6%-át képes a rendőrség kezelni, a rend őrei pedig kényszerből egyben bírói szerepet is kaptak. Közülük a legrátermettebb Joseph Dredd, nélküle a város vesztésre állna, akinek a napja pont úgy kezdődik, mint hosszú évek óta minden alkalommal.


Ha az ember azt látja, hogy Dredd, abból rögtön Dredd bíróra asszociál, azon belül is legfőképpen a legendásan pocsék Stallone filmre – ami egyébként egy eléggé silány próbálkozás volt a kilencvenes évek közepe felé arra, hogyan kell filmet készíteni egy képregényből. Azt már kevesen tudják – vagy inkább csak nem érdekli őket –, hogy a mozgó bíróság kalandjai a legkedveltebb képregénynek számítanak a kekszzabáló angolok körében. Az 1977-ben megjelent második számtól fogva őrületesen nagy rajongótáborra tett szert, azóta több száz füzet, két film, számtalan társasjáték, szerepjáték, videojáték és még sorolhatnám, milyen sok minden készült belőle. Tekintettel arra, hogy manapság a totál fantáziátlanság és az újrafeldolgozások korát éljük, elkerülhetetlen volt egy újabb megfilmesítés.


Az elképzelés remek, a sorszerűség kikerülhetetlen, a főszerepre Karl Urbant kérték fel, aki nem nevezhető éppenséggel egy őstehetségnek. A felejthető, ámbátor ötletes Doom megfilmesítésben debütált,  később pedig olyan filmekben szerepelt, mint a Gyűrűk Ura, a Bourne csapda, a Star Trek, tehát azért több, mint ígéretesnek számít. Ismerve a főszereplő karakterét, nem kellett hozzá túl sok tehetség, számtalan csücsörítő-bajnok szóba jöhetett volna, köztük a legkirályabb Bruce Willis is, de mivel ő éppen elfoglalt volt a Rettenetesen drágán add az életed legújabb részének forgatásával – amiből azóta már Barátok közt-szerű tele regényt csináltak – ezért nem maradt más, csak ő. Igaz ezt sose látjuk, mivel végig sisak lesz a fején, de elhisszük a készítőknek, akik azt mondják, hogy volt ott mimika rendesen, csak mi nem figyeltünk eléggé.


A női főszerepben díszelgő Olivia Thirlbynek remekül áll a szőke haj, ezzel igyekeztek némi szexualitást is csempészni a fröcsögő agyvelők és vértócsák tömkelegébe, neki köszönhető a dramaturgiailag teljesen felesleges, kötelező szexjelenet is, amit félő, hogy dublőrrel oldottak meg. Karaktere üres, felesleges, ámbátor az eredeti történet szempontjából fontos is, hiszen a képregényben ő lenne Dredd bíró egyedüli haverja – próbálom, de képtelen vagyok elképzelni, ahogy egy nehéz nap után együtt söröznek a sarki kricsmiben. Pszi képességeinek köszönhetően azonban egyre több meglepetést fog okozni a nézőknek, a végére pedig pont meg is kedveljük, egyértelmű, hogy emiatt túszul is kell ejtődnie, ami fárasztó, ámbátor kötelező női főszereplő kliséként jelenik meg szinte az összes akciófilmben.


Ahogyan azt a cím is erőteljesen sejteti, fantasztikus 3D jelenetekre lehet számítani annak, aki kifizeti a súlyos ezreket érte. Mindenkit megnyugtatnék, hogy ezúttal nem fog csalódás érni minket, hiszen a jelenetek fantasztikusak. A slo-mo drognak köszönhetően kellően érzékeltetik velünk azt a hatást, amit maga a delikvens érez és lát eme remek szer véráramba jutásával. Itt jegyezném meg apró lábjegyzetben, hogy Lena Headley alakítása – aki a főgonosz szerepében „tetszeleg” – olyan szinten vérfagyasztó, hogy szerintem velem együtt sokan fognak még vele találkozni a legrémesebb rémálmainkban. Ritkán fordul elő, hogy egy női főgonosz ne rettenetesen bosszantó és idegesítő legyen, hanem valóban félelmetes jelenség, akitől megfagy a levegő, ha csak a szobába lép.  


Külön érdekességnek és egyben kisebb fajta pofátlanságnak tartom, hogy a film története szinte egy az egyben lenyúlta a híres indonéz trilógia első részének az ötletét. A Magyarországon január végén mozikba kerülő The Raid: Redemptionről beszélek, ami, ha minden igaz, hazánkban „Az Ostrom” néven fog debütálni. Nem tudom, hogy voltak-e megállapodások a készítők között, de az tény, hogy eléggé hervasztólag hat az emberre a felismerés, hiszen a mozi meglepően jó az első perctől fogva, igazán nem szorult volna arra, hogy máshonnan nyúljon ötleteket. A párhuzam fájdalmasan érezhető, nagyon nehéz elvonatkoztatni az eredeti darab zsenialitásától. Aki viszont nem látta, annak szerencsére ez nem fog gondot okozni. 


Tény, hogy az alaptörténet érdekes és valahol izgalmas is, bár nem igazán értem mire fel ez a hatalmas siker a szigetországon belül. Én úgy gondolom, hogy kicsiny hazánkban nem fog olyan sok rajongóra találni, főleg azért nem, mert nincsen benne szinte semmi eredeti. A hiperlátványos 3D-s jeleneteken és az ultradurva brutalitáson kívül nem sok mindent tud felmutatni. A színészi alakítások természetesen nullák, de ez megbocsájtható, hiszen csak hűek voltak az alap sztorihoz. A törvénynek nincsen arca, a törvénynek nincsen lelke, a törvény maga Dredd bíró, akivel azonosulni lehetetlen. Annak ellenére, hogy a jó célt szolgálja, szerintem ő egy abszolút negatív hős, hiszen kegyetlenségéről és könyörtelenségéről legendákat lehetne írni – és írtak is. Egy sötét jövő koromsötét hősöket kíván. Mi meg csak azért imádkozunk, hogy ne kelljen se nekünk se a gyermekeinknek ilyen világban élni.

Rendezte: Pete Travis
Forgatókönyv: John Wagner, Carlos Ezquerra
Zene. Paul Leonard-Morgan
Szereplők: Karl Urban, Olivia Thirlby, Lena Headey
Játékidő: 95perc
IMDB: 7.2
Metascore: 59/100
Saját vélemény: 7.0