2006-ban robbant a mozgókép- és a popkultúrára is nagy hatást gyakorló 300 a köztudatba, a látványorgia oltára elé térdeltetve a történetet (tehát magát a történelmet) és néhol a normalitást is. S mindezt megfelelő arányérzékkel tette, így válthatott a szandálos filmek új viszonyítási alapjává. Nehéz ilyen előképpel egy minden elvárásnak megfelelő folytatást elkészíteni, nem is próbálták meg, inkább csak a már meglévő paneleket kibővíteni. Sajnos még az sem sikerült jól.


A 300: A birodalom hajnalában megtudjuk mi történt Görögország egy másik szegletében mialatt Leónidász és a 300-ak a Thermopülai-szorosnál vívtak csatát Xerxész seregével, valamint a támadó perzsák perspektívájából is láthatjuk az események körülményeit. A vártakkal ellentétben nem Xerxész az, akit valóban megismerünk, mert bár bemutatják hogyan és miért lett a trónörökösből a már látott transznemű, fux-fetisiszta, az ezt okozó Artemiszia a valódi főszereplő, perzsa oldalról. A "minden sikeres istenkirály férfi mögött egy nő áll" szólás itt hatványozottan igaz, ami szerencse, hisz Artemiszia, aki görög nő létére a keleti birodalom hadvezére, sokkal érdekesebb háttérrel és karakterrel rendelkezik. Ráadásul a film kevés pozitívumának legnagyobbika az őt alakító Eva Green. A csontsoványra és kissé férfiasra sminkelt arca, állandó gyűlöletet árasztó szeme mögül is felsejlik a szép nő, igazán hiteles bosszúszomjas femme fatale.


Görög oldalról rosszabb a helyzet, nincs senki, aki érdekes vagy túlságosan szimpatikus lenne. A főszereplőnek megtett Themisztoklész csak egy szakálas kaméleon (kockás hasizommal), a történet alakulásának függvényében változó jellemmel. Egyszer eszes hadvezér, másszor arrogáns és meggondolatlan, később önfeláldozó hazafi. Az első részből pontosan kopírozott apa-fia mellékszál pofátlan és így már érdektelen a drámainak szánt végkimenetele (a bandzsító embereket amúgy sem tudom komolyan venni, bár ez az én hibám). A maradék pármondatos karakter pedig még ezeknél is jelentéktelenebb. 


Karakterek szempontjából tehát csúfos bukás, de sajnos a történetvezetéssel is súlyos bajok vannak. A legtöbb alkalommal akkora taslit vernek a logiának és a következetességnek, hogy a fal adja (természetesen slow motionben) a másikat. A görög seregek egyesülései és szétválásai teljesen értelmetlenek lettek, de nemcsak ebben a filmben, hanem az előző részben történt hadrendváltozásokat is kusza zagyvasággá nyomorították. A perzsa flottából mindig csak annyi hajót állítanak hadrendbe, ahányat az aktuális görög létszám le tud győzni, hiába hangsúlyozzák többször azok fölényét. A görög hadsereg tagjairól is többször állítják, hogy csak a hazájukért küzdő civil polgárok, mégis mindegyikük rommá van gyúrva. Nyilakat vagy lándzsákat csak kivételes esetekben használnak mindkét oldalon, s bár hajókkal indulnak egymás ellen, mindenki közelharccal számolt ezek szerint. 


Nem sorolom tovább, ezekből már kitűnik, hogy a forgatókönyv hagy kívánni valót maga után bőven. A rendezés csonkasága is szembetűnő. A fentebb említett hajszálvékony karakterekkel (egy kivétellel ugye) nyilván nem tud mit kezdeni sem színész, sem rendező. De a néhol megjelenő szimbólumok is röhejesek, minthogy a perzsák mindent feketében hoznak létre, túlöltözöttek (vélhetően Lady Gaga segítségével tervezett ruhákkal) és mindenkinek fekete szemceruzával húzták ki a szemét, szemben a csak bőrbugyit és maximum kék köpenyt viselő, egységesen egyhetes szakállt viselő görögökkel. 


A látvány megmenti? Megmenthetné, de nem. A birodalom hajnala nem sok, de több helyszínnel dolgozik mint előde, ezeket különböző szűrőkkel markánsan elválasztják. Spártában még mindig minden bronz, a Perzsa birodalomban minden fakó és fekete, néhol arannyal, az athéniaknál pedig a kék és a szürke szűrőt kombinálják. Néhol egészen játékosak, ilyen pofátlanul nagy Holdat a fekete égen régen láthattunk, vagy az a néhány megjelenő fantázialény, amiket szerencsére nem is erőltetnek az előtérbe. Ennek a kicsivel nyíltabb és változatosabb környezetet használó résznek jobban áll ez a képi világ, mint a 300 mikrovilágának, befogadhatóbban teszi fantasyvé. Ilyen előnyből indulva mégis el tudták rontani. 


A film nagy részét kitevő harcok igazán elcseszettek, egyáltalán nem kapunk jól megkoreografált küzdelmeket, ezt a túlzásba vitt slow motionnel és bullett time-mal próbálták leplezni. A várt látványos, effektekkel teli erőszakpornó helyett marhára zavaró vérfröccsponrót kapunk, ugyanis bár kardokat látunk mégis baszomnagy fejszékkel renderelték a legtöbb jelenetet. És ha még ezt a röhejesen túlzásba vitt vérmennyiséget el is fogadnánk, kiábrándító a CGI, fikarcnyit sem tűnik valósnak a vér, egyszerűen elüt minden mástól a vásznon. Ezek az önismétlő mozdulatsorra épülő, változatosan lassított gyilkolások különösen viccesek voltak, miután a film előtt ment az Edge of Tommorow előzetese, amelynek a végén azt ismételgetik, hogy „live-die-repeat”.


Eleve halálra volt ítélve ez a film? Nem. Az alapötlet, miszerint a 300 zárt világát kibővítsék egy gigászi eposszá, kifejezetten jó. Csak míg ott volt egy koncepció, amire felfűzték az egészet, ebben semmilyen egységre törekvő momentum nincs. „Tonight, We dine in hell!” - ez nem csak egy hangzatos felkiáltás, hanem a szellemiség, ami átjárta az egész film atmoszféráját elejétől a végéig. Az emellé társuló látvány miatt elnéztük minden hibáját, merthogy annak is van bőven. A második rész esetében azonban nincs ilyen kapaszkodónk.