Kitörölhetetlen emlékként él bennem az eredeti, 1993-as kiadással töltött élmény, amely az utolsó volt a sorban a legendás Rakéta kiadó Kaland-Játék-Kockázat kötetei között. Nem is nyomták annyi példányban, mint kellett volna, így sok gyűjtő féltve őrzött kincse lett egy eredeti darab, amiért simán elkérnek ma is 30 ezer forintot (a Bookline-on nevetséges 80 ezres áron is találunk belőle). Már előre örültem, amikor megtudtam, hogy a Chameleon Comix újra kiadja Ian Livingstone klasszikusát, derékba törve ezzel a nyerészkedők szándékait. És igen, újra itt van, a kezemben tarthatom nyolcéves énem sűrűn forgatott játékkönyvét, nem győztem megmártózni a nosztalgia cseppet sem veszélytelen tengerében! 

Persze az idő rengeteg mindent megszépített A varázsló kriptájával kapcsolatban. Mai fejjel nézve már egy roppant lineáris kalandról van szó. ahol minden zsákutca, minden meg nem talált tárgy kudarchoz vezet (és sokszor a legvégén, így nem is tudsz róla, hogy kihagytál egy-két fontos dolgot). Igen, Livingstone késői munkája irtózatosan nehéz, ám ahogy 1993-ban, úgy 2025-ben is többszöri újraolvasásra sarkall. Persze anno még nem voltak netszerte fellelhető segédletek, csupán a haverok tapasztalataira hagyatkozhattam a tanórák szüneteiben, és beletelt jó pár évbe, mire csalás (értsd: lapok közé rejtett ujjak) nélkül lenyomtam a gonosz halottidézőt. Ami most sem sétagalopp, hiszen az író nem túl megbocsátó az esendő kalandorokkal, bár annyira azért nem vészes a nehézség, mint a Bajnokok próbájában. 

Az új kiadás követi a korábbi kötetek sémáját, a Chameleon Comix szerencsére meghagyta Les Edwards kultikus borítófestményét, amin a gaz varázsló fenyegetően sétál le a lépcsőn, és megereszt (maga elé?) egy tűzlabdát, csupán a színeket tették rendbe. Mikor az évek során szóba kerültek a KJK-kötetek, mindig ez a borító jutott eszembe elsőként, annyira egybeforrt nálam az egész jelenséggel. Visszatérnek John Sibbick belső illusztrációi is, melyek alapjaiban formálták esendő képzeletemet, de mai szemmel is jó rájuk nézni. 

Sir Livingstone mindig is nagyon értett a világépítéshez, és ezúttal sem okozott csalódást. Noha az író világuralomra törő, egydimenziós főgonoszai sokszor minden előjel nélkül szabadulnak rá Allansiára, ez legyen a legkisebb gondunk. Ezúttal egy Razaak nevű nekromanta kelti a zavart, akit ugyan a múltban legyőztek és 110 évre lezárták a sírját, ám az idő letelt, a varázsló feltámadt és a káosz hordáit akarja rászabadítani a világra. Barátunk, a jóságos mágus, Yaztromo egyből olvas az előjelekből, vagyis egy elf beszámolójából, aki egy óriás sason repült mindaddig, míg egy sziklahasadékból előbújó aszott kezet nem látott meg, amiből egy energialövedék csapott elő, leterítve őt, de utolsó erejével még elvonszolta magát a közeli városba. Yaztromo tanácsát követve meg kell találnunk Razaak kardját, az egyetlen olyan tárgyat, ami képes megsebezni egykori tulajdonosát. Sajnos a fegyver Razaak korábbi legyőzőjét, egy Kull nevű harcost csontvázzá változtatott, ami nem túl biztató előjel ránk nézve. 

Utunk tehát elsőként a Holdkő-dombok közé vezet Kull nyomában, akiről az a szóbeszéd járja, hogy tutaján még mindig ugyanazon a tavon hajózik, ahol utoljára látták, kezében az elátkozott karddal. Persze ne higgyük azt balga módon, hogy csupán egyetlen tárgyra lesz szükségünk a győzelemhez, hiszen számos extra talizmánt, kürtöt, kétrészes bénítópálcát, védővarázslatot, kismacskát és minden mást össze kell szednünk, hogy legyen egy fikarcnyi esélyünk. Ha csak egyvalami hiányzik, buktuk az egészet! Nem kapunk semmi kapaszkodót a kötelező tárgyak listájáról (Yaztromo két kortyra elegendő gyógyitallal szúrja ki a szemünket a történet elején), így könnyen lehet, hogy valami simán elkerüli a figyelmünket, ami később instant halálhoz vezet. Kicsit etikátlan az is, hogy a jó ügy szolgálatában álló harcosként gyakorlatilag le kell gyilkolunk egy szerencsétlen flótást azért, hogy megszerezzük tőle a kívánt tárgyat. Pluszban ott vannak még azok a rejtvények, amik végén az adott fejezetpont számára kell lapozni, ezekből jó sok van, és ugye, ha egyetlen egy kimarad, akkor vége a dalnak. 

Mivel a kaland meglehetősen lineáris, a szerző nem vesződött párhuzamos útvonalakkal, így ha csak egyszer is letérünk a helyes ösvényről, simán elbukunk. Ha ez nem lenne elég, már viszonylag a sztori elején belefuthatunk olyan helyzetekbe (azok az utálatos szigonylegyek!), amelyek után a főértékeink tartósan leesnek, így hiába csinálunk minden jót, a végső összecsapásokra egyszerűen nem marad bennünk elég szufla. Dacára annak, hogy egy púpos hátú, aszott kriptaszökevényként néz ki Razaak, csupán egyetlen dülledt szemmel, pofátlanul ügyes kurafi, aki ellen ha elveszítünk két támadási kört, máris padlót fogunk (a sikeres kockadobásokon tehát sok múlik, hát köszi), és a nekromanta próbálkozik is mindennel, amire fel kell készülni. 

Szerencsére útközben is eléggé változatos rémségekkel futunk össze, lesz itt lávadémon, Rad-Hulk, jégszellem, kaméleonita, griffen lovagló barbárcsaj, tűzbogár és minden más - e tekintetben mindig is profi volt Livingstone, és a többségünk nem legyőzhetetlen. Nem árt megbarátkozni azzal, hogy a kellemesnél többször szembesülünk ügyesség- és szerencsepróbával, és nagyon dühítő tud lenni, hogy a kapott érték miatt helyrehozhatatlan veszteséget szenvedünk el, de a Titán világa már csak ilyen. 

További hangulatos tényező, hogy immáron nem gyalogszerrel közlekedünk, hanem lesz egy lovunk is, ami szinte elengedhetetlen egy ilyen utazáshoz, csoda, hogy eddig nem jutott az író eszébe. Sőt, két ízben társak is elkísérnek majd, akik nem azok a haszontalan, levakarhatatlan alakok, meglátásaikkal többször is segítenek bennünket. Borrival például hőlégballonba pattanva juthatunk el a Pókok Erdejébe. A másik alak, Symm, a vándor, nem kelt nagy feltűnést, amíg velünk van, ellenben a törpével jókat el lehet beszélgetni, ugratni egymást. Persze vigyázni is kell rá, hiszen ha Borri olyan dolgot eszik, amit nagyon nem kéne, szintén kudarcot vallunk. De úgy en block, eléggé változatos véget érhet az életünk, és már csak ezek megismerése miatt is érdemes párszor feláldozni magunkat. 

Nehéz kritizálni egy olyan könyvet, amely még süldő korában az ember szívéhez nőtt. Ennyi év távlatából is képes volt friss élményekkel szolgálni a A varázsló kriptája, hiszen emlékeim már megkoptak róla, de az biztos, hogy ugyanúgy élveztem, mint harminc éve. Ez az egyik legjobb késői játékkönyve Livingstone-nak, amely sötét hangulatában, világépítésében és kihívásfaktorában tényleg magával rántja a rajongót, ahogy engem is: groteszk főgonoszának pedig több álmatlan éjszakát köszönhettem. Nehézsége simán megbocsátható neki, és ott a helye a polcon, főleg, ha eddig Rakéta-kiadás vállalhatatlan ára riasztott el. Következik a Skorpiók mocsara, amire már most polírozom a dobókockáimat.