Haláltalizmán - könyvajánló

Mark Smith és Jamie Thomson saját fantasy világán játszódik a Haláltalizmán, amely legelőször 1990-ben jelent meg a Rakéta könyvkiadó jóvoltából, majd 35 év után a Chameleon Comix porolta le a klasszikust. Igen, a hazai olvasók előtt sem ismeretlen a kakukktojás, hiszen Orb világa nem Allansia, de legalább annyi veszélyt rejt. A szerzőpáros későbbi könyve, a Tigris útja is ugyanitt veszi fel a fonalat, tehát annak előzményével van dolgunk. Smith és Thomson nem ismeretlen név a Kaland-játék-kockázat rajongói számára, hiszen A szamuráj kardját is ők jegyzik, igaz, ez utóbbi még nem lép túl Ian Livingstone és Steve Jackson fantáziavilágától (reméljük az új kiadásra sem kell sokat várni). 

A Haláltalizmán egészen más hangulattal bír elődeinél. Sokan hozzászoktak már, hogy a kontinens legjobb kardforgatójaként vagy varázslójaként játszanak, ám itt egy egyszerű átlagembert irányítunk, akinek nincsenek rendkívüli képességei. Továbbmegyünk, egyenesen a mi világunkról, azaz a Földről ragadtak el a szeszélyes Istenek, miután egy roppant fontos küldetésre választották ki. Így aztán egy percig sem érezzük magunkat magabiztosnak, hiszen számos rivális csoport, vallási fanatikus és gonosz lény kereszttüzébe kerülünk. Már csak azért is annyira egyedi a könyv, nem véletlen vívott ki hatalmas népszerűséget kishazánkban is. 

A magyar kiadó nem vette át a korábbi borítófestményt, helyette a legutóbbi nemzetközi kiadások sötét és teliholdas grafikáját szerezte meg, amit a 2020-ban elhunyt Martin McKenna vitt vászonra. A fekete lovas szakasztott olyan, mint a Gyűrűk Urában lévő gyűrűlidércek, akik üldözőbe vették Frodóékat a Megyében (a hasonlóság azonban nem merül ki ennyiben). A belső fekete-fehér illusztrációkat Bob Harveynek köszönhetjük, páratlan és olykor hátborzongató hangulatfokozó rajz mindegyik! Számos együttható miatt a Haláltalizmán simán kilóg a többi Fighting Fantasy-kötet közül, egészen különleges anyag, ami miatt mindenkit az olvasásra sarkallunk. A veteránokat persze nem kell noszogatni, tudják, mivel állnak szemben. 

Orb oly békés világát hatalmas veszély fenyegeti, két isten - az Idő és a Sors - azonban úgy gondolja, hogy a földiek közül te vagy a legesélyesebb arra, hogy megmentsd a sötét hatalmaktól. Különös hely ez, amely tele van csodákkal. Az emberek mellett más intelligens beszélő lények is lakják, valamint hátborzongató és vérszomjas szörnyeteg, de sárkányok is. A nyüzsgő városokban a mágia nagy tudói élnek, ami egészen idilli is lenne, ha éppen nem nekünk kéne megfékezni a gonoszt, és ezzel az egyensúly helyreáll. Ehhez meg kell szerezünk a legendás Haláltalizmánt, az egyetlen eszközt, ami képes erre, ugyanakkor nem szabad, hogy rossz kezekbe kerüljön, mert akkor Orb végleg elpusztul. A talizmán a mi Földünkön elveszíti pusztító erejét, ezért hát a küldetés adott: meg kell semmisíteni az ereklyét, pont úgy, ahogy Zsákos Frodó tenné az Egy Gyűrűvel. 

Oké, elég nyilvánvaló, hogy a szerzőpárosra nagy hatással volt Tolkien fő műve, ám ettől még a kötet saját jogán is magával ragadó és eseménydús, amiben egy perc üresjárat nincs. Rengeteg felfedezhető hely jut az újbóli végigjátszásokra, még ha a fináléhoz közvetlenül egyetlen lineáris út vezet, de ugye olykor hagyni kell időt a narratívára és a felvezetésre is. 

Smith és Thomson elkerülték azt a hibát, hogy túl izzasztó próbatételek elé állítsa a játékost, mint ahogy Sir Livingstone szokta, ám még így is rengeteg kihívással és nélkülözhetetlen tárgy megszerzésével nézünk szembe. A szabályrendszer nem tér el a korábbiaktól, nem vittek bele új mechanikákat, amivel semmi baj nincs. Ám amiben igazán jeleskedik a Haláltalizmán, az a világépítés - e szempontból a két író bőven felfér Livingstone és Jackson mellé. Meglepően összetett világot képzeltek el Orb képében, még ha az ihletet a legnagyobb fantasy regényciklusokból is merítették. A nyugtalanító hangulat végig torkon ragad: ott vannak Moreau (nem vicc) állatokkal keresztezett emberi teremtményei, vagy buzgó szerzetesek, akik mindenhol felbukkannak. Soha nem leszünk biztonságban, hiszen a Gonosz követei folyamatosan a sarkunkban loholnak, támadásuk pedig ugyanolyan bénító, mint a gyűrűlidérceké Középföldén. 

Nem beszélve a karakterekről sem, akik egytől-egyig színes figurák, mint a Tolvajok Céhének banditái, Tyutchev és Cassandra, de említhetem még öreg Apothecust és Hawkana papnőt. Sajnos itt is bele kellett férniük a szerzőknek 400 fejezetpontba, ami miatt a legtöbb szereplőnek sajnos nem jutott elég idő. (Még jó, hogy a Tigris útjában néhányuk visszatér, milyen szerencse, hogy ez is érkezik a magyar olvasókhoz.). A Haláltalizmánnal végleg bebizonyosodott, hogy a FF-kötetek nem a fiatalabb korosztályhoz szólnak, olykor gyomorforgató is, legközelebbi társa Az elátkozott ház lehet. E két könyv kellően próbára tette akkoriban az olvasók ingerküszöbét. 

A történet tehát úgy jó, ahogy van, még akkor is, ha egy ócska hibából fakadóan pont a vége előtt pár lépéssel harapunk fűbe. Szerencsére a Haláltalizmán csak néhány esetben igazságtalan, és nem viszi túlzásba az instant halált, valójában nem túl nehéz teljesíteni a könyvet, nem kell pofátlanul sokszor újrakezdeni. Harcból az átlagnál több van benne, ám számos érdekes helyzetbe csöppenünk, még dinoszauruszokkal is összecsapunk, ami némileg WTF-helyzet, de könnyű figyelmen kívül hagyni pár fontos tárgyat, aminek következtében potenciálisabb nehezebb dolgunk lesz a csatákban. A Haláltalizmán legfőbb erénye, hogy felnőttként kezeli az olvasóját, és első blikkre elég weird fantasy univerzumot tálal elénk, hamar választ találunk a miértekre. Egyértelműen a lapozgatós műfaj egyik sarokkövével van dolgunk, ami remek alapanyag akkor is, ha elsőként fogsz kezedbe egy FF-könyvet.