Allansia bérgyilkosai - könyvajánló

Ahogy az már a címéből sejthető, visszatérünk a jól bevált öreg kontinensre Sir Ian Livingstone jóvoltából, ám az Allansia bérgyilkosai több szempontból is érdekes kiadvány. Egyrészt áthidalja a sztorit A veszedelem kikötője és a Halállabirintus között, másrészt a tempója is folyamatosan sakkban tart, egy perc nyugtunk sem lesz, hiszen bármelyik sarkon egy bérgyilkos ugorhat a torkunknak. A magyar olvasó immáron a harmadik kiadást foghatja a kezében a Chameleon Comix jóvoltából, ami jók mutatja, milyen nagy igény van az eredetileg 2019-ben megjelent kötetre. Elöljáróban annyit, hogy nem ez Livingstone legjobb lapozgatós kötete, mégis annyira sokszínű és annyira ismerős vidékekre visz, amitől egy csapásra megdobban a rajongók szíve. Főleg, hogy tele van más kalandokra való utalásokkal.

A kiadás hozza a szokásos minőséget, a borítófestményt a Game Workshopnak is bedolgozó Karl Kopinski készítette, míg a belső, fekete-fehér illusztrációk pedig a szintén híres magyar grafikus, Balla Krisztián keze munkái kísérik. Nyugodtan kijelenthetem, hogy Krisztián minőségben bőven felér az angolszász nagyokhoz, nem véletlenül lett a cégen belül hivatásos illusztrátor. Külön öröm a szörnyek és karakterek részletein elidőzni, amitől az egészen különleges hangulatot áraszt magából a könyv.

Livingstone tehát egy mini-trilógiát képzelt el a sorozaton belül, amely a már említett A veszedelem kikötőjével kezdődött, az Allansia bérgyilkosai a középső történet, melynek végén megérkezünk a kikezdhetetlen klasszikus, a Halállabirintus eseményeihez (ami szintén kapott egy folytatást a Bajnokok próbája keretében). Kicsit zavaros lehet a kronológia, de a rajongók simán el tudják helyezni, hogy időben hol járunk pontosan. A sztori első fele a rossz hírű Kígyó-szigetre kalauzol, ahol fogadásból egy hónapot kell eltöltenünk - a dolog pikantériája csupán annyi, hogy eddig még senki nem távozott onnan élve. Mende-mondák keringenek arról, hogy tele van mindenféle emberevő lénnyel, rothasztókkal, féregkutyákkal és húsfejekkel. Persze téged nem érdekelnek a szóbeszédek, 20 arany nyeremény fejében a szigetre merészkedsz, ahol viszonylag hamar szembesülsz azzal, hogy nem a szörnyek jelentik a legnagyobb veszélyt. 

Ugyanis bérgyilkosok hada lohol a nyomodban, hiszen busás vérdíjat tűzött a fejedre a Feketehomok kikötőjének zsarnok ura, Lord Azzur, aki így akar bosszút állni rajtad a Tolvajok városában elkövetett “bűneidért”. Bizony, az Allansia bérgyilkosai oda-vissza utal más Fighting Fantasy-alapvetésekre, igazi fanservice, ami miatt minden gyengeséget megbocsátottam neki. Pedig a Tűz-sziget roppant marasztaló hely (eltekintve a vérszívó növényektől), míg kezdetben élelmet gyűjtünk és rögtönzött menedéket húzunk fel a festői tengerparton, később már az életünkért menekülünk. A képzett gyilkosok pedig nem ismernek lehetetlent, bármikor megtévesztenek - nem tudni ki a barát, ki az ellenség. És hová mehetünk ebben a szorult helyzetben? Hát oda, ahol a felbujtó él, vissza a szárazföldre (a nyílt tengeren is vár ránk egy emlékezetes jelenet), a Feketehomok kikötőjébe, majd irány Kaad városa, de átkelünk a Kok folyón, és meg sem állunk az ünnepi díszbe öltözött Fangig, ahol végre szembenézhetünk Allansia egyik legmegátalkodottabb főgenyájával. 

Sehol nem leszel biztonságban, hiszen mindenütt a te fejed virít a körözési plakátokon, amit látva még egy békés polgár is elgondolkozik azon, hogy felkoncoljon, hát még a Fekete Kéz tagja! Livingstone pedig brillíroz, amikor élettel kell megtölteni az utcákat, lesz itt kocsmából való sietős távozás és sok más szorult helyzet. Persze nem mindenki akar elsőre megölni, néhány ember osztozik veled Azzur iránt érzett gyűlöletedben, de nem tudni kiben bízhatsz, ami egy plusz réteget ad az érdekes szereplőkkel való találkozásnak. Szóval, biztos lehetsz benne, hogy rengeteg csatát kell megvívnod, melyek közül könnyen abszolválhatók és bitang nehezek is lesznek. A sikerhez az összes bérgyilkost el kell tenni láb alól, ám ehhez tudni kell, hogy pontosan hányan vannak, mert ez a szám kulcsfontosságú a győzelemhez. Elsőre nem is fog menni, ami miatt újra és újra nekifutunk a sztorinak. 

A szabályok nem változtak, nem tudunk varázsolni és új funkciók sem kerültek a kalapba (Livingstone ebből a szempontból konzervatív), ráadásul elég lineáris kalandról van szó, hiába látogatunk meg sok-sok helyszínt. A nehézség nem könyörtelen, de nem is egyszerű, viszont borítékolható, hogy egy szuszra tutira nem tudjuk végigjátszani. Nem is a megnyerhetetlen csatákról van szó, hiszen ha nyitott szemmel járunk, az orvgyilkosok különleges támadásait a talált tárgyainkkal semlegesíthetjük. Győzni csak úgy lehet, ha mi is piszkosan és tisztességtelenül játszunk, pont úgy, mint az üldözőink, amihez nem biztos, hogy fűlik majd az olvasók foga, ha az igazság bajnokának képzelik magukat. 

Ehhez tudni kell, hogy az adott gyilkos milyen módszert részesít előnyben, ne hidd azt, hogy nyíltan ki fognak állni ellened. A varázstárgyak azonban roppant hasznosak lesznek, lebontják az álcát, semlegesítik a mérgezést, szóval a piszkos trükkök, az alapos felfedezés és a türelem a leghasznosabb fegyvereink. Meg úgy en bloc segítenek feltornászni az alaptulajdonságainkat, ha a kezdésnél vagy az elvétett próbák során nagyon legatyásodnánk. Ám ettől még óvatlanul is belefuthatunk zsákutcákba, vagy egy óvatlan rossz döntés miatt kezdhetjük elölről az egészet. Livingstone pedig előszeretettel alkalmaz ilyen húzásokat, hiába minden elővigyázatosság, bár most, mintha kicsit visszafogta volna magát. 

Az Allansia bérgyilkosai emlékezetes pillanatok sokaságával mutatja be, mi vezetett ahhoz, hogy bemerészkedjünk a Halállabirintusba. A könyv egyszerre nosztalgikus és lehengerlő, nem csak azért, mert gyerekkorunk kedvenc helyszíneit látogatjuk meg újra, hanem a hangulatát tekintve is toppon van. Még maga Livingstone is feltűnik benne egy boltos szerepében, és a sok apró kedvesség végső soron egy remek kalanddá érik össze, linearitás ide, trial and error játékmenet oda. Nem lesz ott a legnagyobbak között, de nem is ez a célja, hanem, hogy a rajongók, akik több évtized távlatából sem feledték el Titan világát, elégedetten álljanak fel mellőle.