Frank Castle alias a Megtorló karakterét számos alkalommal feldolgozta már Hollywood, ám a rendre kudarcot vallott próbálkozások után a Netflixen futott Fenegyerek-sorozat második évadja hozta el a várva várt áttörést a két lábon járó mészárszékként funkcionáló őserő számára. A Jon Bernthal-féle interpretáció egyszerre nyűgözte le a képregények rajongóit és azokat a nézőket, akik a szélesebb közönség szájízéhez igazított szuperhősös csihipuhik óceánjában valami másra, valami komolyabbra vágytak. A mennybemenetel okát valahol az eredeti alapanyag, de különösen a Garth Ennis által bevezetett modern olvasat iránt mutatott hűségnél kell keresni. Ugyanis a The Amazing Spider-Man 129. számában debütált antihős sokáig úgy élt a köztudatban, mint tűzkeresztséget megjárt veterán, aki a háború poklából hazatérve egészen addig példás férjként és családapaként tündökölt, ameddig egy félresikerült maffialeszámolás során elvesztette feleségét és gyerekeit, ami végül ahhoz vezetett, hogy fegyvert ragadott, felöltötte az ikonikus koponyás pólót, majd elindult, hogy az örök vadászmezőkre küldje mindazokat, akik rossz fát tettek a tűzre.
Aztán jött Ennis (a The Boys és a Preacher alkotója), és egy huszáros vágással újraértelmezte a karaktert: az ő narratívája szerint Castle már a sorsfordító tragédia előtt sem volt teljesen normális, sőt, családjának elvesztése egyfajta katalizátorként működött nála, aminek segítségével végképp levetkőzhette a társadalom által rákényszerített béklyókat, és végre szabadjára engedhette valódi énjét. A fékezhetetlen gyilkológépet, aki csak és kizárólag a fegyverropogás közepette érzi jól magát, drogként szívja magába a vérgőzt, önbíráskodó egyszemélyes hadseregként osztja a halált, függőségétől nem tud és nem is akar szabadulni. A csata, a harc, a háború számára lételem. A netflixes Daredevil, a két évadot megért önálló Megtorló-sorozat és a már a Marvel Moziverzum berkein belül gyártott Daredevil: Újjászületés (ami egyébként határozottan jelezte, hogy Franknek bőven van még dolga az MCU-ban) remekül elkapta ezt a vonalat, Bernthal pedig nagyszerű alakításával kellő mélységet adott a figurának.
Szinte már-már azt is sikerült többé-kevésbé elfeledtetni (bár így a sokadik alkalommal azért csak-csak kiszúrja az ember szemét), hogy ennek a Megtorlónak az eredettörténetét eddig gyakorlatilag négyszer nézhettük végig. Ez a karakter mintha egy végtelen időhurokban ragadt volna a Daredevil második szezonja óta: bár a körítés más, de ha nagyon szigorúak akarunk lenni, tulajdonképpen mindig ugyanaz történik vele. A sztori elején bemutatkozik mint Frank Castle, próbál hétköznapi életet élni, de folyamatosan szenved, nem tud szabadulni a múlt démonjaitól, aztán jön valami fenyegetés, ami újra csatába hívja, legvégül pedig azzá a Megtorlóvá válik, akit a képregények lapjairól ismerünk. Majd a következő találkozásra lenulláznak mindent, Frank pedig ugyanúgy a startvonalról járja be ugyanazt az utat, mint a legutóbbi alkalommal.
Ebből törvényszerűen következik, hogy a kevesebb mint egyórás különkiadás, Az utolsó célpont nem szólhat megint ugyanerről. Nem derülhet ki, hogy van még egy bűnszervezet, aminek benne volt a keze Castle családjának a meggyilkolásában, nem csatlakozhatunk be ismét ott, hogy hősünk céltalanul lézeng, szeretteinek emlékétől sújtva püföli üvöltve a bokszzsákot. Nem futhat ki arra a sztori, hogy Franknek szét kell aprítania egy komplett hadosztályt ahhoz, hogy végül létezésének értelmére rálelve magára pakoljon egy kisebb latin-amerikai ország milíciájának a kiirtására elég arzenált, felhúzza a koponyás pólót és elinduljon Megtorlóskodni. Lelövöm a poént: dehogynem!
A rövidfilm ismerős helyen csatlakozik be: a főhős bosszúhadjárata a Gnucci-maffia bedarálásával véget ért, a lelki kielégülés azonban elmaradt, így Castle csak tehetetlenül sodródik az árral, mivel a normális életre ugyanúgy képtelen, mint az öngyilkosságra. Az apátiából ironikus módon az előbb említett család egyetlen megmaradt tagja, Ma Gnucci rángatja ki, aki vérdíjat tűz ki a fejére, amivel Kis-Itália összes gyilkosát, erőszaktevőjét és pszichopatáját Frankre szabadítja. Hősünk persze nem hagyja magát, így hát ismét kezdetét veszi a vérzivatar – a konklúzió pedig hadd ne mondjam, ugyanaz, mint már oly sokszor. De Az utolsó célpont, attól függetlenül, hogy ezerszer látott köröket fut le, egyáltalán nem rossz.
Az átlagos Marvel-produkciókhoz képest brutális és kompromisszummentes stílusban idézi az Ennis-iskola vérmocskos momentumait és a 70-es, 80-as évekbeli B-akciófilmek túltolt hangvételét, a pusztulatban fürdőző settingtől kezdve az extrém erőszakos hentelésen át Frank lélekmarcangolóan sötét drámájáig bezárólag. A vérengzés helyszínéül szolgáló városkerületben tombol az őrület, bandákba verődött huligánok és késeiket fenő elmebetegek uralkodnak az ártatlanok nyomorán, egymást követik a rablások, a vandálkodások és a gyilkosságok, látszólag semmi sem állíthatja meg a káoszt, a rendőrség is csak addig létezik, amíg be nem gördül egy szem járőrkocsi az utcasarokra, amit a helyi erők azon nyomban fel is gyújtanak. Az erkölcs, a morál, a rend nem létezik – minimum egy-két Bosszúálló, vagy legalábbis a nemzeti gárda kellene ide. Az ábrázolás már-már paródiába illő, szinte nevetséges, már ha nem lenne egy óriási hommage az alapanyag és a trash-klasszikusok felé.
Működik a recept: az ultrabrutális MAX-képregényekben láthattunk ugyanennyire abnormális erőszakorgiát. Ez az akciójelenetekre is igaz. Castle buzgón teszi a dolgát, törnek a csontok, folyik a vér, egyik fejlövés követi a másikat, hódít a golyóorkán, hősünk biztosra megy, még egy benga nehézfiút is úgy 40 késszúrással terít le. Akár öncélú is lehetne az egész, ám ebben az esetben a gore és a csúnya halálnemek a karakter alá dolgoznak, tudatosan erősítik a figurát, aki így szép lassan felülemelkedik a privát poklán, és az ellene küldött gonoszokat legyőzve Megtorlóvá lényegül át. Az utolsó célpont abból a szempontból fontos, hogy egyértelműen megüzeni, a Frank mellkasán éktelenkedő koponya immáron nem a saját bosszújának, hanem a gyengék és elesettek védelmezésének a jelképe.
A különkiadás tehát lényegében összefoglalja a karakter esszenciáját, hogy az elfoglalhassa méltó helyét az MCU-ban. És merem remélni, hogy erre utoljára kerül sor: jó lenne most már túllépni ezen az örök körforgáson, és mivel a Marvel még korántsem végzett a figurával, az idén érkező új Pókember-filmben is nagy szerepet kap, illetve a pletykák szerint egy újabb önálló sorozat is kilátásban van, minden bizonnyal a fejesek is levonták a tanulságot, hogy a legjobb lenne hagyni, hogy a Megtorló Megtorló legyen. Ilyen egyszerű.
Gamekapocs értékelés: 7.5
Eredeti cím: The Punisher: One Last Kill
Rendező: Reinaldo Marcus Green
Forgatókönyvíró: Jon Bernthal, Reinaldo Marcus Green
Producer: David Chambers
Szereplők: Jon Bernthal, Deborah Ann Woll, Jason R. Moore, Judith Light
Operatőr: Robert Elswit
Vágó: Melissa Lawson Cheung
Zene: Kris Bowers
Gyártó: Marvel Television
Forgalmazó: Disney+
Játékidő: 51 perc
Eredeti premier: 2026. május 12.
Hazai premier: 2026. május 13.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.