TRON: Evolution teszt

A Tron az 1980-as évek egyik legnagyobb sci-fi klasszikusa, s habár Cash filmkritikájából is látszik, hogy nem mindenkit fogott meg egyformán, azt senki nem vitatja, hogy egy korszakalkotó film volt. Ezt persze elsősorban különleges látványvilágának köszönhette, s hogy elsőként boncolgatott olyan témákat, mint a virtuális élet, vagy a számítógépek öntudatra ébredése. Persze az sem mellékes, hogy a főszereplőt alakító Jeff Bridges akkor még iszonyatosan nagy keményarcnak számított, habár manapság sem nevezhetnénk női nemi szervnek.


Az eredeti film alapján később készült egy igencsak kiemelkedő játék is Tron 2.0 néven, ami nem meglepő, hiszen az egész világ és a történet egyszerűen adja magát arra, hogy interaktív formába ültessék át. Most pedig, hogy közel 30 év után a mozikba került a folytatás, Tron: Örökség néven, újra eljött az idő arra, hogy játék készüljön ebben a különleges univerzumban. S érdemes rögtön egy dicsérettel kezdeni, a mai divattól eltérően ugyanis a Tron: Evolution néven futó anyag nem egyszerű adaptációja a filmnek, hanem egy különálló epizódként fogható fel, ami az első és a második mozi közötti űrt igyekszik kitölteni.


Ennek megfelelően minden Tron rajongó számára nagy fontossággal bír majd a történet, hiszen például képet kaphatunk belőle arról is, mi történt a két rész között a mostanra már teljesen a Gridben élő főhősünkkel, Kevin Flynn-nel. Ez azonban nem a dolog legfontosabb része, ugyanis felütötte a fejét a számítógépes rendszerben egy különös újfajta életforma, az ISO, ami fenyegetést jelent a digitális világ többi lakójára nézve. De ez még semmi: hiszen Abraxas elkezdett terjeszteni egy új vírust, ami az ISO-kat és a többi tisztességes elektronikus létformát egyaránt támadja, s átváltoztatja őket gonosz bithalmazokká.


Ezekben a kétségbeesett időkben egy durván megírt programra van szüksége a jófiúknak: így kerül képbe a rendszert figyelő szoftver megtestesülése, Anon, aki egyébként egy hangtalan és jellemtelen főszereplő, így nem tesz hozzá túlságosan sokat a sztori elmélyítéséhez. Kár egyébként, mert a többi szinkron remekül sikerült: mindenki kedvenc 13-as doktornője saját maga adja a hangját a karakteréhez (és szerintem még mindig nem néz ki jól… mármint nem a hangja, hanem a csaj), s habár Jeff Bridges nem vállalta felvételeket, a fejlesztőknek valószínűleg sikerült megtalálni az ikertestvérét, mert annyira hasonlít az orgánumuk egymáshoz.


A Tron: Evolution teljes mértékben a Griden belül játszódik, s ahogy belecsöppenünk ebbe a különös, neonfényű világba, valami egyszer csak megüt minket. Mármint nem a játékon belül, hanem egy érzés: 30 év alatt az egyszerű, sötét és teljesen letisztult, puritán neoncsöves világból egy igazi sci-fi univerzum alakult ki –ahogy azt láthatjuk egyébként az új filmben is. Ennek a világnak pedig már igazából nem sok köze van egy számítógép belsejéhez, vagy legalábbis nem túl hiteles egy olyan komputerbelső, ahol van például kocsma is. De ha ettől eltekintünk, akkor be kell látnunk, hogy a Tron bizony egy nagyon frankó és nagyon egyedi kis világ.


Ami ráadásul remekül is néz ki: a grafika szinte lemászik a HDTV-ről, ráadásul a PlayStation 3 tulajdonosok mindezt 3D-ben is élvezhetik, ami elég sokat hozzátesz az élményhez, csak sajnos látható sebességcsökkenéssel is jár. De a látvány tényleg lenyűgöző: a terek nagyok és csodálatosak, a karakterek (leginkább a főhősünk) animációi pedig sokszor már-már a fantasztikus szintet ütögetik. Az egyetlen probléma, hogy a neonos színvilág egy idő után kissé monotonná válik, s habár a fejlesztők próbálnak variálni a dolgokon a játék második felében, ez nem igazán sikerül. Talán azért, mert kicsit többet kellett volna tenni annál, minthogy átszínezik a neonok fényét kékről valami másra, ráadásul később rájövünk, hogy a ragyogás mögött nincs semmi: a terek üresek, lélektelenek és unalmasak.


S sajnos ugyanerre a sorsra jut a játékmenet is, ami már alapból sem egy egyedi, vagy kiemelkedő darab. Tulajdonképpen úgy kell elképzelni, mint egy Tron világra átültetett Prince of Persia és Assassin’s Creed kombinációt. Ennek megfelelően kapunk rengeteg falon futkározást, ugrálást, csapdaelkerülést, és kapcsolók húzogatását. A játék pedig végig teljesen lineáris, a megfelelő utat sosem lehet eltéveszteni, a nagyon gyakori checkpointoknak köszönhetően pedig sosem kell aggódni, ha éppen elrontottunk egy mozdulatot, és holtan végeztük a merevlemez egyik rossz szektorában. Ez persze azt jelenti, hogy kihívás sincs túl sok ezekben a részekben.


Mint ahogy a harc sem tartogat túl sok nehézséget. Az agresszív véleménycsere során Anon a Tron azóta legendássá vált fegyverére, a fénykorongra támaszkodik. Ezzel célozhatunk, majd rádobhatjuk a nekünk szimpatikus programra, amelyek egyébként általában tömegesen támadnak ránk. Persze nem segíthetünk a gondolaton, hogy ez azért van, mert egyébként nem valami okosak, mindenesetre mindig többszörös túlerővel kell majd szembenéznünk. Ha az ellenfelek közelértek, átválthatunk a közelharcra, ahol támadhatunk, blokkolhatunk, vagy visszaverhetjük a csapásokat.


Mindebbe szerencsére csempésznek némi változatosságot a fejlődéssel megszerezhető képességek, melyek fejlesztik a korongot, többféleképpen: az egyik képes lesz szétkapni az ellenfelek páncélját, a másik robbanni fog a becsapódás után, a harmadik pedig életet szipkáz el a gaz bithalmaztól, s azt belénk pumpálja. Minden támadás energiába kerül, amit aztán úgy tudunk visszatölteni, hogy felveszegetünk világító cuccokat, míg az életünket úgy helyezhetjük vissza az elfogadható állapotba, hogy felfutunk a falakon található fénylő csíkokra.


A fejlesztők is látták, hogy ez így ebben a formában nem fog lekötni senkit a 6-7 órás játékidő végéig, úgyhogy néha, amolyan felüdülés jelleggel betettek tankos és motoros részeket is. Sajnos utóbbinak már semmi köze a klasszikus Tron őrült tempójú, 90 fokos fordulókat használó mókájához, hanem leegyszerűsödött egy sztenderd motoros-menekülős szekvenciává. A tankolásról ugyanez mondható el: megyünk előre a kijelölt úton, és lőjük, aki szembe jön, de túl sok változatosságot ez sem tartogat. Szóval egyjátékos mód önmagában nem érné meg a pénzét, szerencsére azonban kapunk multiplayert is, ami már egy kicsit javít az összképen.


A többjátékos részben a klasszikus Deathmatch, Team Deathmatch, King of the Hill és Capture the Flag játékmódon állnak rendelkezésünkre, viszonylag kevés, összesen négy pályán. De onnantól kezdve, hogy igazi játékosok ellen kezdjük el tolni, mindjárt sokkal több értelmet nyer például a fénymotorozás, amivel remekül meg lehet szívatni a többieket, különösen, hogy itt már ezerrel tudjuk nyomni a gyors, 90 fokos fordulókat, hogy aztán a mögöttünk jövő szépen felrobbanjon a fénycsóvában. Ez persze azt is jelenti, hogy habár nem kötelező járműveket használni, valójában mindenki motorra fog pattanni, és hatalmas üldözések alakulnak ki a pályákon. A poént pedig még néha felerősítheti egy-egy tank megjelenése is.


Összességében tehát nem rossz játék a Tron: Evolution, de túlságosan kevés lehetőséget tartogat és túlságosan egyhangú. Ami persze nem fog érdekelni, ha Tron rajongó vagy, sőt, még örülni is fogsz az első filmre elejtett rengeteg apró utalásnak. De ettől függetlenül az egész olyan érzetet kelt, mintha tényleg egy bitre pontosan kiszámított, lélektelen programban lennénk, ahol egy generátor kitalálta, hogy három futkározós és három harcolós rész után egy fénymotoros és egy tankos résznek kell következnie. Az egész olyan, mintha valaki előre beütötte volna az egyenletet, amiben számokkal meg van határozva a játékmenet, s nem számít, hogy valójában mindez mennyire élvezetes.