Mindjack teszt

Nem szeretnék vészmadarat játszani és a japán videojáték-ipar szabályos temetésébe kezdeni, mivel biztosan vannak olyanok, akik ezt nálam hitelesebben meg tudják tenni. Mindenesetre az tuti, hogy rég nem láttunk ilyen harmatgyenge próbálkozást a Square Enix neve alatt. A játékot a FeelPlus csapata jegyzi, s bár ők hegesztették anno a Lost Odyssey-t és a Blue Dragon Plust is, az utóbbi időben mintha nem találnák a helyüket, s így a Ju-On: The Grudge és a Ninety-Nine Nights folytatása után újabb förmedvénnyel lepték meg a jóhiszemű rajongókat. A Mindjack amennyire hirtelen mutatkozott be, legalább olyan gyorsan és nyomtalanul fog eltűnni a süllyesztőben.
 

2031-et írunk; a világ kormányai gyakorlatilag már csak névleges hatalom birtokosai, helyüket az óriásvállalatok vették át, a mindennapi életet korrupció szövi be még a legfelsőbb szinteken is. A játékos Jim Corbijnt alakítja, aki titkosügynökként az éppen rosszban sántikáló NERKAS vállalat központjába készül betörni másodmagával. A cég felelős a Mind Wave nevet viselő technológia kifejlesztésért: ezzel minden ember elméje irányítás alá vehető a NERKAS headsetjének segítségével anélkül, hogy egyáltalán annak tudomása lenne róla, hogy valaki - mi, játékosok - motoszkál a fejében.
 

Több szót nem érdemes a történetre fecsérelni, többek között ez az egyik legfontosabb dolog, amiért a Mindjack képtelen megszerettetni magát a játékossal. Kliséhegyek várnak ránk, két Jóban-rosszban epizódtól is kevésbé fordul fel az ember gyomra. A kémes, óriásvállalatos menü az ajándék titkos kísérlettel már nagyon fárasztó, és az sem segít a helyzeten, hogy a szinkronszínészek csapnivaló munkát végeztek. A játék során bejárt helyszínek dögunalmasak: a reptér, a metróalagút, a csatornarendszer és a városi helyszínek egytől-egyig ötlettelenek, ráadásul az állandó kékes színezés is hátráltatja a játékost abban, hogy körülbelül két perc után ne belefásuljon a játékba.
 

Az unalmat fokozza, hogy a Mindjack egy szimpla TPS, semmi más. Jack és egy társa (a sztoritól függően változik, hogy ki tart éppen vele) szobáról-szobára, folyosóról-folyosóra haladnak előre, közben pedig lőnek és lőnek egészen addig, amíg ki nem fogy a tárból a golyó. Persze lehet picit taktikázni: hősünk Marcus Fenix módjára tud oldalra vetődni és fedezékbe rohanni, azonban a játék így is borzasztóan monotonná válik, arról nem is beszélve, hogy az irányítás megszokhatatlanul idegesítő tud lenni. A közelharccal ne is próbálkozzunk, mert, bár egyetlen gombot kellene megnyomni egy laza puskatusos ütéshez, gyakorlatilag lehetetlen úgy forgolódni, célozni, hogy össze is jöjjön a mutatvány. Eleve gondok vannak a karakter mozgásával: oldalazni és futni csak lassan lehet, a készítők teljesen a fedezék mögötti, automata mozdulatokra bízták az előrehaladásunkat. Azt hiszem, felesleges ecsetelni, hogy mennyire rossz jelnek számít az, ha 2011-ben egy TPS már az irányításnál is elvérzik.
 

A Mindjack két fontos és egyébként egészen ötletes újítást tud felhozni, az egyik a Mindhack. A játékos tulajdonképpen csak közvetve irányítja a játékbeli karaktereket, valójában egyfajta digitális jellel száguldozik a NERKAS headsetek között: ezt nevezik a már fentebb említett Mind Wave technológiának, amely révén belemászhatunk más karakterek elméjébe, s ezzel a maga oldalára állíthatja vagy irányíthatja azokat. A sarokban guggoló civilek és a megsebzett ellenfelek (a katonáktól kezdve a gépekig, bárki) ezek után mellettünk fognak harcolni, másfelől pedig szabadon váltogathatunk az irányításunk alá vont karakterek között, ezzel is meglepetést okozva ellenfeleinknek. No, nem mintha meglepődnének: a mesterséges intelligencia sincs éppen a toppon. Bár az ellenséges bakák ugyan fedezékbe bújnak, de véletlenül sem úgy, hogy védve legyen a testük, máskor pedig lazán rohangásznak körülöttünk, vagy belegyalogolnak a gránátunkba. A társunkra sem számíthatunk baj esetén, de legalább nem kell két percenként az ő megmentésével foglalkoznunk, ami jó hír, mert így nem tépkedjük ki szálanként a hajunkat a játék végére.
 

Mindezt persze átértékeli az ember, mikor meghallja, hogy a Mindjack lényege tulajdonképpen a többjátékos mód, amely - és itt az újítás - a fejlesztők meghatározása szerint igyekszik elmosni a határokat a single- és a multiplayer játék között. Az anyag eleve két főhőst szerepeltet, a kooperatív mód tehát adott, illetve míg el nem érjük a maximálisan megengedett hat főt egy adott játékban, további arcok is csatlakozhatnak, ám ők az ellenfelek bőrébe bújnak, hogy megnehezítsék az életünket. A játékosok már az egyjátékos módban is XP-t gyűjtenek, hogy aztán szinteket lépdelve, új perkökkel ruházhassák fel a karakterüket. 
 

A gond ott kezdődik, hogy ezzel lényegében semmi nem változott, a játék még mindig ugyanaz, csupán hús-vér játékosok által irányított ellenfelekkel, ami egyfelől ugyanolyan monoton hentet eredményez, mint egyedül, másrészt pedig nem nehéz kitalálni, hogy mennyire kiegyensúlyozatlan lesz az a játék, ahol az egyik oldalon ketten, a másikon pedig akár négyen is harcolhatnak. A Mindjack egyébként rendkívül rövid idő alatt kitolható, ami nem is feltétlenül baj: a Left 4 Dead például szintén nem tartott sokáig, csakhogy az egy ezerszer izgalmasabb, változatosabb, magas újrajátszhatósági faktorral büszkélkedhető játék volt.
 

A látvány nem nevezhető rossznak, de nem is ájultunk el tőle. Ahogy fentebb említettük, a sterilség  és a kékes-szürkés színezés alaposan rányomja a bélyegét az összképre, és a játék hangulatát is erősen rombolja. Minden más viszont tűrhető, a helyszínek többsége szépen kidolgozott, a karakterek is elfogadhatók, és az animációkkal sincs nagy baj. Persze, ha úgy vesszük, a készítők csaltak egy picit, elvégre a játékos egy szűk folyosón halad végig, s mindig csak akkor mehet tovább a következő szobába, ha az adott “arénában” lelőtte mind a tíz-tizenöt ellenfelet. Technikailag ez nem nagy kunszt, sőt még el is fért volna itt-ott valami látványos robbantás vagy ütősebb szkriptelt jelenet, és akkor mi is kellemesebb szájízzel állunk fel a játék mellől.
 

A vicces embereket szeretjük; akik egy viccet tudnak, és folyton azt ismételgetik, azokat kevésbé. A Mindjack teljesen életképtelen próbálkozás, mert bár az alapötletek, mint az elmehackelés és az ezzel alaposan felrázott kooperatív mód, nagyon jók, sajnos nagyon nem elegendők ahhoz, hogy bármi izgalmat és szórakozást találjunk a játékban. A történet bugyuta és klisékkel teli, a hangulat lapos, az állandó lövöldözés pedig monotonná teszi a ránk váró játékórákat. A többjátékos rész ugyan vihetne némi színt az elképzelésbe, de megemelem a kalapom az illető előtt, aki egy gyenge-közepes játékkal vág neki a multizásnak – azért meg pláne, ha talál egy másik balekot, aki szintén ezt teszi.