007 Legends teszt

Faramuci dolog James Bond-játékot fejleszteni. Egyrészt – az elmúlt évek tanulsága szerint – kérdéses, hogy az aktuális pátosz minősége elfogadható lesz-e. 2008-ban a Treyarch próbálkozott a Quantum of Solace-szal, s felemás sikerrel honosították meg a baltaarcú Daniel Craig virtuális szerepeltetését. 2010-ben a Blood Stone lelt rá a járható középútra az azóta megboldogult Bizarre jóvoltából. Tavaly jött a mindmáig legkorrektebb N64-es adaptáció, a GoldenEye remake-je, ám csak a nosztalgiázóknak nyújtott feledhetetlen örömöket. Mégis, az Activision úgy gondolta, hogy a Skyfall farvizét meglovagolva ideje lenne feldolgozni a 007-es ügynök emlékezetes küldetéseit. Korunk filmtermése pedig tökéletes táptalajt biztosít. Nos, a brit illetőségű Eurocom anno hiába támasztotta fel sikeresen a Rare 1997-es remekét, a 007 Legends esetében leragadtak a kilencvenes évekre jellemző színvonalon. 


Pedig a játék nagyobb figyelmet érdemelt volna: ebben az évben ünnepli ötvenedik születésnapját Bond bácsi, s nyakunkon a legfrissebb mozipremier is. Ha már Stohl Bucit a magyar Bondnak képzelik, ki ne szeretné magát egy kis kémkedéssel pihentetni, miközben egy álomverda volánjánál csücsül, és babaarcú, tökéletes szépségeket dug meg? A 007 Legends pedig jól is elsülhetett volna: számos korábbi filmből ismerős misszió helyet kap a programban, annak ellenére, hogy a főhőst minden esetben Daniel Craig képviseli. Kíváncsiak vagyunk, hogy hányadik percnél aludnánk be, ha olyan nem létező melodrámát kellene néznünk, amiben Craig, Steven Segal és Kristen Stewart egymásra rákontrázva mimikázik. Pedig a cím jól nyit – ezzel nincs is baj. Kedvenc hősünk éppen egy száguldó vonat tetején harcol egy másik MI6-ügynökkel, ám mégis Bond húzza a rövidet, és lezuhan egy vízmosásba. Innentől visszaemlékezések formájában csöppenünk bele olyan filmek jeleneteibe, mint a Goldfinger, az Őfelsége titkosszolgálatában, a Magányos ügynök, a Halj meg máskor és a Holdkelte. Ilyen felhozatal mellett az egyszeri Bond-rajongó megpuszilja a falán az M-et ábrázoló posztert, és a kopottas, papírszagú öreglány fülébe súgja: „Édesem, hát megértük ezt is.”.


Habár ott virít a dobozon, hogy a friss és ropogós Skyfall küldetéseit is tartalmazza a játék egy hatodik kampányként, erre azonban a premierig várnunk kell. Ha az embargó letelik, egy DLC formájában már magunkévá is tehetjük, feltéve, ha addig kibírjuk hajtépés nélkül - kopasz gamerek így máris előnyből indulnak. Már az első percek után nyilvánvaló, hogy valami nincs rendjén: honnan is ismerős ez a fajta pergős, agyonscriptelt játékmenet, amelyből az innováció írmagja is hiányzik? Ha egy beavatatlan szem látná, kapásból rávágná a Call of Dutyval való hasonlóságot – elvégre, még az interfész nagy része is megegyezik. Több száz ellenfelet teszünk hidegre, s javarészt lövöldözős szekvenciákban lesz részünk; másrészt a kamera is furcsán mozog, amihez kell egy kis idő, mire megszokjuk.


A 007 Legends szörnyen primitív. Nem pusztán az a baj, hogy szinte minden ötletet láttunk már korábban, ám ami régen jól működött, az itt nem fog – a minőséget nem lopták el az Eurocom munkatársai. Egy titkosügynök bevetése kimerül abban, hogy beszivárog egy rejtett bázisra, szétcsap a rosszfiúk között, quick time eventek formájában elfenekeli a főellenség vörhenyes valagát, aztán száguld egyet a verdával, mert az baromi laza. Ha pedig direkt nem akarunk tüzelni, marad a közelharc - unalmas és kihívást nélkülöző adok-kapok formájában, ahol meg kell találnunk az ellenség gyengepontját a lehetséges négy testrész közül. A delikvens olykor egy puska után nyúl, de könnyedén leszerelhetjük – elsőre talán érdekes, de a harmadik próbálkozás után ásítás lesz a vége. A lopakodást sokszor a szánkba rágják, de egy idő után direkt elszabadul a káosz és hullámokban jönnek az ellenségek a riasztásra – pontosan oda, ahol vagyunk, pedig nincs köztük kommunikáció. Hallatlan! Az intelligenciájuk már csak hab a tortán: olykor közvetlen közelről sem vesznek észre; máskor meg távolról szépen levadásznak, anélkül, hogy mi magunk meglátnánk őket. 


Meg sem lepődünk azon, hogy az életerőnk magától regenerálódik egy rövid idő után, a célzásrásegítés szintén nagy terhet vesz le a vállunkról, hiszen a fedezékrendszer eléggé megbízhatatlan. Már-már használhatatlannak is mondanák azok, akik nem tudnak alkalmazkodni. A fegyverek felhozatala viszont szép, van hozzájuk elegendő lőszer, a mordályokat ellenben fejleszteni is tudjuk: játék közben néhány alapvető kihívást teljesíthetünk, mint pl. öld meg az ellenséget egy bizonyos eszközzel, amiért XP jár. Mondjuk, bármikor megvásárolhatjuk a fegyverekhez tartozó kiegészítéseket, ha nem akarunk a challenge-ekkel szöszmötölni. Bond mit sem érne a kütyüi nélkül: jó hír, hogy visszatér a lézeres karóra, a nyilakat lövő toll és az okostelefon - vagy ez utóbbi már nem is kémeszköz? Ha nem lennének, az sem tűnne fel, elvégre egy fikarcnyit sem befolyásolják a játékmenetet. 


Habár jól mutat a dobozon a számos híres film, egy-egy jelenetet gyorsan lezavarnak a fejlesztők, az egész narratíva kapkodó, s az élmény minden eufóriát nélkülöz. Mondjuk ki nyugodtan: a 007 Legends nem nyújt maradandó emlékeket. A challenge móddal el lehet szórakozni egy ideig (pláne, ha az online ranglistán akarunk feljebb ugrani) – lényegében a Call of Duty Spec Ops mókájának bondos megfelelőjével van dolgunk, csak sokkal szerényebb megvalósításban. A kompetitív multiban vár ránk egy halom játékmód Team Deathmatch-csel, bombahatástalanítással és VIP-missziókkal. Minden speciális fegyver és kütyü használható, csakhamar szinteket lépünk és így elérhetővé válnak a filmekből ismerős karakterek is. A térképek többnyire lélektelenek, érződik rajtuk a fennkölt izzadságszag.


A produktum a GoldenEye 007: Reloaded motorját használja, így aztán senki ne számítson kiemelkedő látványra, alig üti meg az elvárható szintet. A részletgazdagsága egy orvosi laboratóriumhoz hasonló, Bond kivételével a karaktermodellek is csúnyák, az animáció darabos. Nem tagadjunk, vannak jól sikerül pályák, ám az összkép mégis lehangoló – többet vártunk volna egy jelenlegi konzolgeneráció végén megjelenő címtől. Némely textúra nemhogy most, de még az előző generációban sem állta volna meg a helyét. A legtöbb szereplő hangjáért ugyanazok a színészek felelnek, mint a filmekben, kivéve őfelsége ügynökét – Timothy Watson perfektül hozza Craig egysíkú, morgós orgánumát. 


Fényűző elegancia, rendíthetetlen jellem, ő James Bond, akinek egyetlen nő sem tud ellenállni. Sármos akcióhős, aki még a többezer dolláros Brioni öltönyét is fél perc alatt kutyapokróccá változtatja. A feelingből nem marad más, mint egy lecsupaszított csont, amin még az éhes akciójáték-fanatikusok sem találnak szopogatni valót – pláne nem a filmek rajongói. Néhányszor ugyan visszaköszön a jellegzetes Bond-hangulat, de akkor már túl késő lesz, s még a Skyfall-sztoriszálra sem leszünk vevők. Kapásból fel tudnánk sorolni sok más játékot az őszi dömpingben, ha mindenképpen a ravaszon tartanád az ujjaidat. Azt csiripelik a madarak, hogy Sam Mendez minden idők egyik legjobb Bond-filmjét hozza el mozikba a Skyfall személyében, így mi inkább arra szavaznánk és hirdetjük az igét. Mindenki más is kövesse a példánkat, garantáltan több hajszálad marad a végére.