Super Mario Party teszt

  • Írta: zoenn
  • 2018. október 20.
Partijáték-gyűjtemény csúcsra járatva – valahogy így foglalhatjuk össze a Mario Party-sorozat első, kimondottan Switchre készített részét. Többen játszva egyértelműen a műfaj éllovasa, ám a minősége nem mindig egyenletes.

Kereken húsz éve van velünk a Mario Party, az első epizód még 1998-ban jelent meg Nintendo 64-re. Az alapok azóta nagyjából változatlanok: kapunk egy rakás kézzel összeválogatott minijátékot, amiket akár négyen is tolhatunk. A japánokat kreatív ötletek terén eddig sem kellett félteni, pedig 11 fő epizód és 5 handheld mellékág után talán néhányan kételkednek abban, hogy a Super Mario Party képes lesz-e friss ötletekkel előállni, vagy csak a régieket melegíti fel modern látvány mellett. Hova lehet még fejlődni? Szerencsére az NDcube csapata sikerrel vette az akadályt.

Mi válaszolunk a készítők helyett: itt van egy remek kis hibridkonzol, egyedi irányítással – hozzuk ki belőle a maximumot! A Super Mario Party kereken 80 minijátékot tartalmaz - a legegyszerűbbektől kezdve, egészen az összetett, akár az egész estét felölelő társasjátékokig -, és ilyen kínálat mellett nyilván vannak kevésbe élvezetes darabok is. Mindegyik kihívást a Joy-Conok segítségével teljesíthetjük: egy játékos egyet vesz a kézbe, a másik a párját. Az anyag négy játékost támogat, úgyhogy extra kontrollereket is beizzíthatunk a meglévőek mellé. A játék már rögtön az indításnál megkérdezi, hány Switchet és résztvevőt állítunk hadrendbe, és ennek megfelelően oszt be mellénk CPU-vezérelt karaktereket, hogy kijöjjön a négyfős létszám. Igen, a Super Mario Party szólóban is nyomható, bár ez nem annyira élvezetes. Ezután mindenki választ magának karaktert a Mario-univerzum tagjai közül.

Ahelyett, hogy csak szimplán ráböknénk a menüben a kívánt minijátékra, egy központi hubba kerülünk, amit szabadon bejárhatunk. Kezdetben kiválasztjuk a háromféle nehézségi szint közül a számunkra legmegfelelőbbet, majd elbeszélgethetünk Toaddal és társaival, akik csapatunkat folyamatosan tippekkel bombázzák. Az utcákat járva férhetünk hozzá a főbb játékmódokhoz, melyek típustól függően további kisebb partijátékokhoz vezetnek. Persze csak miután a csürhe tagjai – jobb esetben illuminált állapotban – közös nevezőre jutnak, hogy mit szeretnének csinálni. A sorozat védjegye mindig is a változatosság volt, most is így van, de egy-két házibuli után már tutira körvonalazódnak a kedvencek.

A Partner Party már nem lehet ismeretlen, ha megfordult a kezeid között néhány kézikonzolos rész. Lényegében egy többféle útvonallal operáló, négyzetrácsos társasjátékról van szó, amelyben nemcsak az ellenségeket kerülgetjük, hanem a lehető legtöbb csillagot gyűjtjük össze. A felállás a kétfős csapatoknak kedvez, így az összedolgozás egy újabb réteg mélységet ad a mókának. Rendkívül üdítő az is, hogy a sorozat korábbi darabjaitól eltérően, nem csak egyetlen járható útvonal képzelhető el, bár az is igaz, hogy a pályák kicsit összementek a korábbi címekhez képest.

Igazi összedolgozásra egyértelműen a River Survivalban van szükség. Bizony, egy kooperatív raftingról van szó, melyben egy gumicsónakot terelgethetünk négyen, akadályokat, ellenségeket kerülgetve és lufikat gyűjtve - utóbbiak további csapatmunkára buzdító minijátékokhoz visznek -, fontos ezeket behúzni, mert extra időhöz jutunk. Minden játékos egy-egy lapátot tart kézben, az evezés a Joy-Con mozgásérzékelésével lehetséges. A sodrásnak megfelelően kell hadonászni, és bizony a csónak kormányzása is kellő odafigyelést igényel, hiszen ilyenkor a kívánt iránnyal ellentétes evezők dolgoznak. Közben persze a visszaszámlálás kíméletlenül pereg, a cél az, hogy a lehető legtovább jussunk a folyón. Ennek több elágazása van, minden mellékágban másmilyen nehézség és ellenség vár ránk. Csak úgy repkednek az utasítások a játékosok között, testünkben szinte túlcsordul az adrenalin – kétségkívül a Super Mario Party egyik legjobb módjáról van szó, amelyben nincs két egyforma menet.

Naná, hogy a ritmusjátékok sem maradnak ki a szórásból: a Sound Stage igazi újdonság a széria történetében. Alapjáraton egy színpadon táncoló karakter, például Bowser mozdulatait kell lekövetni mindenkinek, de itt is kilyukadhatunk homokegyenest eltérő mellékjátékoknál. Alapvetően a kontrollert markoló kezünkkel kell jeleskedni, a lábak szerencsére pihenni fognak. Ha viszont követjük a zene ritmusát, és megfelelő időben csapunk oda, értékes pontokat húzhatunk be, a riválisok legnagyobb bánatára. Az már csak hab a tortán, hogy maguk a muzsikák is kényeztetik a füleket, hiszen nem egyszer ismerősen csengő zenék remixelt változatai szólnak a hangszórókból.

A Minigames módban a szabadon elérhető kihívások között mazsolázhatunk, de ezt is kétféleképpen tehetjük meg. A Mariothon lényegében egy öt minijátékból álló bajnokság, amelynek a végén győztest avathatunk. Ugyanennek létezik egy online változata is, ha éppen a kedvenc partnerünk távol van. A Square Offban adott egy 16 panelből álló négyzet, ezekből választatunk egyet egy nyert minijáték után, ami mellé csapdákat állíthatunk a többi játékos számára. Az a játékos nyer, aki a legtöbb panelt birtokolja 12 kör után. Érdekes adalék mindez, de nem olyan szórakoztató, mint amilyennek hangzik.

A Challenge Road lényegében az igazi egyjátékos mód, amely egymásra pakolt minijátékokat tolhatunk végig a lehető legtöbb pontot szerezve a gép ellen. Nem mindegyik móka érhető el az elején, ezért muszáj a többi módban megnyitni őket. De most őszintén! Ki akar egyedül játszani velük, amikor pont a Mario Party lényege, a multiplayer hiányzik belőlük? Vannak persze opcionális ügyességi célok, de ez még mindig kevés ahhoz, hogy huzamosabb ideig foglalkozzunk a Challenge Roaddal. Gyakorlásnak már inkább a Free Playt ajánlom, mert ott nincsenek felesleges sallangok.

Hosszú játékórák után feltettem magamnak a kérdést: vajon mi lehet a játék legaddiktívabb ütőkártyája, amely kellően összetett és a taktikai érzékünket is igénybe veszi? Nyilván a hagyományosnak mondható Mario Party mód, amely rengeteg frusztrációval, de annál több sikerélménnyel kecsegtet.  Ez a nagybetűs társasjáték, ahol virtuális dobókockával dobunk (választhatunk kilenc oldalút is, ha gyorsabb haladásra vágyunk), majd szépen lépdelhetünk előre a rácsokon. Néhányuk rövidítéseket vagy visszalépéseket ad, máskor újabb minijátékokkal bolondíthatjuk meg a képletet. Csillagokat gyűjtünk, csöveken keresztül közlekedünk egyik térfélről a másikra, majd vissza. Sőt, a rivális játékosoktól is lophatunk csillagokat, hogy aztán kellemetlen perceket szerezzünk nekik, persze a reváns lehetősége mindig ott lebeg a levegőben. Többféle tábla van, melyek tömve vannak opcionális útvonalakkal és lehetőségekkel, az biztos, hogy hetekig tart kiismerni minden lehetőséget. Kisebbek a pályák már, de ez a mód a Super Mario Party ékköve, erre a nyakamat teszem.

Ha éppen van elfekvőben egy másik Switch is, a Toad’s Rec Roomot érdemes beizzítani. A kétképernyős móka ugyan kissé bugyuta minijátékokat tartalmaz: van itt tankos rombolás, ahol a terep aszerint változik, hogyan forgatjuk a kijelzőt, de ott van még a baseball, vagy éppen a képkirakó, melyben a két Switchet kell elforgatni úgy az asztalon, hogy a kívánt kép kirajzolódjon. Mindezt akár szűkös időlimiten belül, ám arra figyelni kell, hogy a nagy igyekezetünkben az asztal ne karcolja össze a masina hátulját.

Az irányítás szinte kivétel nélkül flottul működött a Super Mario Partyban. A Joy-Conoknak hála, egészen új távlatok nyílnak a sorozatban, pontosan lekövetik a leggyorsabb reflexeinket, és a rezgőmotorok tisztességes visszajelzést adnak. A körítés is hozza a szokásos színvonalat, az ismerős arcok a szokásos vérmérséklettel, halandzsával és szirupos bájjal vetik bele magukat a játékba, örülnek, ha győzünk, vagy bosszankodnak egy sort. Oké, talán csak a játékmester szerepét betöltő Toad dumál túl sokat egy-egy menet előtt. Minden egyes helyszín kellő hozzáértéssel lesz összerakva, még a háttérben is felfedezhetünk apró poénokat, beszédes részleteket, és hasonlóképp a hangzás is a Nintendótól megszokott minőséget képviseli.

Könnyű belerázódás és többnyire ötletes gameplay jellemzi a Super Mario Party minijáték-felhozatalát. Nem mondom, hogy nincsenek benne kevésbé jól sikerült megoldások, sőt, párszor a hátam közepére kívántam a humorosnak szánt, valójában teljesen szívatós megmérettetéseket. Előfordult persze, hogy egyszerűen nem találtak be a poénok, és nem tudtam felvenni a pörgést. Kétségkívül a játékosok közti pszichológiai hadviselés, az odamondások, a kárörvendések is befolyásolják az élvezhetőséget. De ez már nem a játék hibája, hanem a műfaj és az elfogyasztott italok hozadéka. Mert az az igazság, hogy egy letisztult, tartalmilag is kikezdhetetlen gyűjteménnyel van dolgunk, amely nem tagadja meg őseit, viszont bátran kihasználja a Switchben rejlő lehetőségeket. Jár is érte a kövér pontszám.

A Super Mario Party kizárólag Nintendo Switchre jelent meg.

2.
Norbiii
Ez a második Switch játék, amit nagyon szívesen játszanék! Itthon nagyon szeretünk Wii U Partyzni, Mario Partyzni, jók a Nintendo parti játékai.
1.
Gamelord
Nagyon jó játék, instant vétel volt. Eddig két partit rendeztem, mindkettő teljes siker volt. Aki szeret haverokkal, családdal játszani, azoknak kötelező darab.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...