Ahogy haladtunk előre az időben, a szeptemberi bejelentés óta folyamatosan csepegtek az infók róla. Szép lassan megtudtuk, mi az a 20 játék, amit beégetve és megváltoztathatatlanul kapunk, milyen hosszúak a kontrollerek zsinórjai, milyen nehéz a gép - és még azt is, hogy milyen emulátor fut rajta...

A Sony Magyarország jóvoltából azonban Shifty kollégával felemelhettük, forgathattuk, nézegethettük is a régi-új PlayStationt, és természetesen ki is próbálhattuk a fullos, majdani boltokba kerülő verziót. Azért is érkeztünk ketten, mert a PS Classic doboza alapból két irányítót rejt magában, úgyhogy az eszköz és a TV összedugdosása után ti is nekiállhattok csépelni egymást a Tekken 3-ban. A két eredeti (analóg karok nélküli!) kontroller mellett egy HDMI- és a áramellátást megoldani hivatott microUSB-kábel található, nem árt tudni viszont, hogy a hálózati adapter már nem része a csomagnak.

A PlayStation Classickal való első találkozás kétszeresen is meghökkentő. Meglátva az asztalon virító konzolt, egyfelől beütött a durva nosztalgia és az elkerülhetetlen érzés, hogy mégiscsak a videojátéktörténelem egyik fontos állomásáról van szó. Másfelől azok az átkozott méretek. A gép elképesztően pici, a tenyerünkről alig lóg le, súlya pedig egy 6 colos okostelefonéval vetekszik.

Rövid instrukciók meghallgatása után egy félig modern, félig retró menüben találtuk magunkat, ahol kapásból a játékok között válogathattunk. Eközben kiderült számunkra minden olyan részlet is, amely mindenkiben felmerül, aki meglátja a kis PS-t: működik-e a két memóriakártya-foglalat (nem), szerephez jut-e a CD-olvasó bármilyen szinten (nem, nincs is ott semmi), használható-e hozzá más, USB-s periféria (nem), vagy a PS-hez tartozó kontroller máshol (nem). Vagy, hogy kapunk-e új játékokat a beégetett 20 mellé (nem), és hogy van-e Gran Turismo (nincs).

A játékokat egyébként a konzol képes ott hibernálni, ahol kiléptünk belőlük, de persze a játékon belüli memóriakártyás mentést is használhatjuk - természetesen erről is az emulátor gondoskodik. A kedves emlékek viszont nemcsak a gépet sasolva törtek elő, hanem bootoláskor is - természetes, hiszen az ismerős PlayStation 1-indítóanimációt, illetve a 20 cím valamelyikére rábökve a klasszik PS-logókat kapjuk. Elindítva valamelyiket viszont ténylegesen 24 évet utazunk vissza az időben, mivel egyáltalán nem nyúltak a játékokhoz, ha meg mégis, a módosítások csak a 720p-s felbontásig terjedtek.

Részemről kezdésnek a már fentebb említett Tekken 3 mellett tettem le voksomat, ami a mai verekedős anyagokhoz képest meglehetősen lassúcskának hat (a PAL-verzió kapott helyet a gépen), cserébe a varázsából mit sem veszített. Ez a széria anno a második résszel húzott be, mellyel évente egy-egy nyaraláson tudtunk játszani a balatoni strandon, a harmadik pedig első PS1-es élményeim közé tartozik - remek volt visszatérni hozzá.

A verekedés után némi zúzás következett: a Destruction Derby is meglepő módon pont olyan volt, mint számítottunk rá, viszont itt és a R4: Ridge Racer Type 4-nél már feltűnő volt az analóg karok hiánya. Shiftyre rá is vertek pár kört a DD-ben, cserébe az utóbbi cím szaggatott, mint szorgos nagymama szokta a pogácsát - teljesen mindegy, hogy osztott képernyőn, vagy egyedül próbáltuk ki, a framerate-drop bejelentkezett. Őszintén egyikünknek sem rémlett, hogy anno is történt ilyen, esetleg itt csúszott félre valami, de ezt érdemes lett volna megjavítani.

A teljesség igénye nélkül, megnéztük a kínálat egy jelentős részét, köztük a Final Fantasy VII-et (köszöni szépen jól van), toltunk egy kis Syphon Filtert, illetve Metal Gear Solidot is. A session felénél átköltöztünk egy másik terembe, ahol még nagyobb tévén játszhattunk, viszont mivel érdemi változás vagy vizuális effekt/filter nincs, ezért a grafika pont olyan, mint amire számíthat az ember: a 2D, illetve kötött nézetű 3D-s cuccok (GTA) még csak-csak mutatnak valahogy a nagyképernyőn, szemben a teljesen térbeli játékokkal, melyek skálázódnak ugyan - csak kifejezetten csúnyán. De tény, hogy autentikus.

Az elérhető kínálattal, illetve a bővíthetőség hiányával is akadnak gondok - számtalan megoldás hever az asztalon ilyesmire. Személy szerint igazán szerettem volna egy Gran Turismót, és a Parasite Eve is csak a japán kiadás része, miközben Tony Hawk-címeket is mindig szívesen látok, bár most is hiába kerestem. A third-party lehetőségek esetében biztosan felmerültek licencelési problémák, akár zenék terén, akár máshol, így hiányuk mégiscsak érthető valahol. Ennek ellenére akadna még néhány bevethető PS-klasszikus, csakhogy ezeket éppen most adják/adták ki újra remake vagy remaster formájában - elképzelhető, hogy befolyással lenne a kis masina az eladásaik terén.

Maga a konzol jópofa, külsőleg tényleg miniatűr mása a legapróbb részletekig az eredetinek, sőt a sajtóanyag képei szerint még a felhasználói kézikönyv is az ősre hajaz. Mondjuk a Sony nem tanult a Nintendo kezdeti hibájából, és a kontrollerek vezetékei itt is túl rövidre sikerültek, amin ugye segít egy hosszú HDMI, de azért mégsem ugyanaz az élmény, mint a megszokott, kényelmes kanapén üldögélés.

Szintén sajnálom, hogy más PS-vezérlők sem működnek, hiszen az analóg karok tényleg hiányoznak - ebben a formában igazán puritán, retró szórakozást kapunk. A Sony legendás emulátorellenessége fényében persze vicces is a bárki számára elérhető PCSX ReARMed felhasználása, ráadásul úgy, hogy csomó quality of life-funkciót egyszerűen nem használtak fel, vagy butítva kaptunk meg.

 


Kérdés, hogy a húzós ár mellett mindez elég lesz-e a kis masina mindent felülmúló sikeréhez. Ebben jelenleg kételkedek, ahogy a mindennapos használat kapcsán is szkeptikus vagyok, de az biztos, hogy a legnagyobb rajongók, gyűjtők, vagy a konzolozást azóta rég feladó apukák gyermekeinél landol majd a készlet jelentős hányada. Merthogy ennek tökéletesen megfelel a gép - a kapott játékidőt vigyorogva ültük végig, és akkor éppen nem számított semmi más.

Magyarországon a cikk írásának pillanatában 35-36 ezer forint körüli áron rendelhetitek elő a PlayStation Classicot, mely 2018. december 3-án jelenik meg.