Devil May Cry 5 teszt

A Capcom külső nézetes, démoncsépelős sorozata visszatér a gyökerekhez - méghozzá egy vérszívó démonfa gyökereihez! A tripofóbiások csak óvatosan közelítsenek!

Belegondolni is durva, hogy több mint tíz évvel ezelőtt jelent meg a számozott sorozat előző epizódja, ma azonban visszatér Nero és persze Dante is, méghozzá eredeti inkarnációjában (elnézést). Ahogyan közeledett a megjelenés, hirtelen vakartam is a fejemet, hogy most pontosan mi is a felállás a Devil May Cry világában, hiszen egyrészről a régi epizódok sorrendje nem fedi az időrendet, másrészt amúgy is igen terebélyessé vált a játékokba és az animébe pakolt történet.

Szerencsére a fejlesztők erre is gondoltak, és ha nem láttam volna korábban az általuk készített összefoglalóvideót, akkor a főmenüben örültem volna meg a History of Devil May Cry összeállításnak. (Mondjuk mire végre tényleg eljutottam a játék kezdetéig, legalább annyiszor hittem azt, hogy mindjárt csépelhetem a démonokat, mint ahányszor Peter Griffin tévedett a moziban a film kezdetével kapcsolatban.)

A játék kezdetén egyből az események sűrűjébe csöppenünk, ahol a London inspirálta Red Grave City válik éppen az aktuális démoni megszállás epicentrumává, hiszen a város közepén kinőtt egy hatalmas, minden porcikájában lyukacsos vámpírfa. Ez a Qliphoth, mely a hozzá tartozó vérszívó démonokkal kiegészülve hamar megtizedeli a lakosságot, Az ötödik epizód erősen kibővített főszereplőgárdája a szokásos családi/rokonsági ügyek mellett a fő veszélyforrást jelentő fa rejtélyét igyekszik felderíteni. A három játszható karakter, Nero, Dante és V körül számos régi és új NPC is felbukkan.


Nico egy cigiző, erős déli akcentussal rendelkező nagydumás csaj, aki akkor jut szerephez, amikor a kezdetek kezdetén egy csuklyás idegen megszabadítja Nerót a démoni erőkkel felvértezett karjától, a Devil Bringertől. Mivel ő egy zseniális fegyverkészítő ugyancsak zseniális unokája, az ő feladata lesz, hogy pótolja a kart, méghozzá többfajta kibernetikus végtaggal. Kettejükből és a főhadiszállásként használt furgonból áll a Nero-féle Devil May Cry démonvadász biznisz.

Az ifjú titán bedurrantható speciális képessége, "Devil Triggerje" pedig egy ilyen kar széttörését és speciális képességének elhasználását takarja. A karokból egyszerre több is lehet nálunk, és a pályákon elszórva simán ráakadhatunk Nico egy-egy kreálmányára, így utántöltve készleteinket. Nero stílusa ezt leszámítva alapvetően maradt a régi, az "Exceed" rendszerrel egyetemben: a motoros gázkarral és váltóval felszerelt Red Queen pengével a megfelelő időpontban megnyomott bal ravasszal fokozhatjuk csapásaink erősségét, valamint a stíluspontokat is, amiket a verekedésért kapunk.


Dante kísérete alapvetően nem tartogat meglepetéseket, Trish és Lady is tiszteletét teszi az ötödik rész porondján. A veterán démonvadász mechanikája sem változott sokat, és a harmadik és negyedik részből ismert négy fajta harcmodor (Trickster, Swordmaster, Gunslinger, Royalguard) is visszaköszön, melyek között szabadon váltogathatunk, ettől függ majd a Kör/B gombra végrehajtott kunszt. A Rebellion karddal, és persze az Ebony & Ivory pisztolyokkal kezdünk, ezek később kiegészülnek nagytestvérekkel is, sőt Dante annyira cool, hogy egy démonból készített motorkerékpárral is széttrancsíroz néhány koponyát.

A Swordmasterrel a pengés fegyverek kombóit és támadásait tápolhatjuk, a Tricksterrel gyors manőverezést nyerünk, a Royalguard stílus plusz lehetőségeket kínál a csapások kivédésére, illetve ellentámadásokat ad. A Gunslingerrel értelemszerűen a lőfegyverek által okozott károk mértékén növelhetünk.

Az már most látszik, hogy Dante (szerencsére) nem sokat változott, sőt szinte olyan, mintha csak most tettük volna le az előző részt - cserébe annál több meglepetést tartogat a már megjelenés előtt méltatlanul leírt V figurája. Ha rápillantunk, elsőre leginkább egy fiatal gót bölcsész képe vetül elénk. Az igazság valahol félúton lehet; V láthatóan gyengélkedik, sétapálcával mászkál, mint egy megfáradt öregember, kimérten, megfontoltan beszél - a bölcsész dolog mondjuk stimmelhet, ugyanis akár harc közben is előkaphatjuk vele a William Blake-összest és idézgethetünk belőle némi Devil Trigger-töltőért cserébe.

Ez az igen érdekes és enigmatikus karakter gyökeresen eltérő harcmodort alkalmaz a többiektől, ugyanis ő maga szinte csak karmesterszerepet vállal a bunyóban. A piszkos munkát démonokkal végezteti, akik ismerősek lehetnek a legelső Devil My Cryból: a szarkasztikus, okoskodó Griffon felel a távoli ütésekért, míg a közelharcban egy Shadow-párduc asszisztál, aki képes átformálni végtagjait tüskékké és egyéb halálos fegyverekké.

V ultija nem más, mint Nightmare, aki leginkább egy hatalmas gólemre vagy földelementálra hasonlít, ő lehet, hogy kimászik a talajból, de az is elképzelhető, hogy meteorit képében csapódik be a csatatérre. Ő nagyjából önjáró, de bizonyos támadásokat mi is bemutathatunk vele. Ha az irányítási sémát nézzük, akkor ami a többieknél egy kardsuhintás, az itt egy Shadow-támadás, a pisztolysorozat meg a madárdémonunk hadba küldése. Lényeink alaposan elverni igen, megölni azonban nem képesek ellenségeinket, csakis V tudja bevinni az utolsó csapást pálcájával. Ehhez csak oda kell sétálnunk vagy ugranunk a jelzett démonhoz és az orrukra (vagy annak híján felismerhetetlen testrészeikre) koppintanunk.

A sorozatnak egy abszolút zseniális újítása lett ez a parancsnoki szerep: itt nem az ellen arcába mászunk, vagy középtávról puttyogtatunk, hanem alapvetően a csatatéren való manőverezésen, dodge-oláson, a sebzés elkerülésén dolgozunk, ezzel párhuzamosan démonjainkkal mészároljuk célpontunkat, miközben arra figyelünk, kit lehet kivégezni. Még egyszer: zseniális! Ráadásul a meglévő gombkiosztás ismerős a többiektől, szóval a koncepció teljesen életképes. Tanácsos azonban a minket követő slepp életerejét figyelni, hiszen ha mindkettejüknél elfogy a szufla, akkor támadások nélkül maradunk - ügyesen pozicionálva kell közel kerülnünk hozzájuk, hogy új erőre kapjanak.


Griffont emellett ügyességi részeken is használhatjuk - vicces, de a double jump mellett gyakorlatilag Mary Poppins-szerűen vitorlázhatunk egy-egy ugrás után. A repertoár Nightmare extrájával teljes, akire akár fel is mászhatunk egy csetepaté közben, illetve bizonyos titkos helyek, rövidítések feltárására is alkalmas - persze csak, ha van elég Devil Trigger a tarsolyunkban.

A karakterek egyediségén túl érdemes szót ejteni az általános játékmenetről is. A harcrendszer általános komplexitása maradt, egyszerűsítésről szó sincs: a manual lock-on alap, továbbá a kombók és lehetőségek a játszható karakterek számával arányosan megnőtt. Ahhoz, hogy a virtuális zsűritől kiemelkedő értékelést zsebelhessünk be a stíluspontok alapján, durván fel kell kötnünk azt a bizonyos gatyát, és rengeteget gyakorolni.


Ez nyilvánvalóan függ a nehézségi beállításoktól is, amiből mindenki kap megfelelőt: a nehéz tényleg nehéz, ahogyan vártuk, ellenben a Human mód azért ad sikerélményt is azoknak, akik csak most csöppennek bele a Devil May Cry világába. A bossharcok számát a végigjátszás során kevésnek éreztem, cserébe mindegyik látványos, kihívást nyújtó és ütősen megkomponáltra sikerült.

A missziók, akárcsak maga a széria, alapvetően NEM időrendben játszódnak, úgyhogy még csak annyit sem mondhatunk, hogy fokozatosan elkezd összeállni a teljes kép; a végigjátszás során egy későbbi ponton kezdjük majd el átlátni a szitut, viszont onnantól felpörögnek az események. 

Szereplőink tápolása továbbra is egy központi kérdés a játék során, ehhez minden elem adott már korábbról. Különböző színű és fajtájú gömbök gyűjtésével nyithatunk meg képességeket (általánosakat és fegyverfüggőket), növelhetjük maximális életerőnket, meg a Devil Trigger-csíkot, vagy tölthetjük vissza ezeket harc közben. A skilleket a korábbról ismerős Divinity Statue szobroknál, na meg a városban elszórt telefonfülkéknél (!) fejleszthetjük - nyilván hőseinknél mindig akad egy érme. A hívásra Nico válaszol és a DMC-lakókocsifurgonnal csapódik be a legváratlanabb módon a legváratlanabb helyekre - ez a túltoltság mondjuk abszolút a sorozat sajátja, és szerencsére az új NPC-k is részesei ennek.

A pályákkal kapcsolatban azért vannak problémák, egyrészt a narratívabeli időugrálások miatt többször is visszatérünk rájuk, de legalábbis meglehetősen hasonló helyekre, ezért nem elég változatosak. Másrészt azzal semmi gond nincs, hogy a Devil May Cry 5 alapvetően csőjáték (oké, van néha plusz egy-két cső, ami felé elmehetünk, plusz a titkos helyek), viszont hatalmas tereket jelenít meg, amikkel alig tudunk interaktálni és igazán nem is járhatók be a láthatatlan falak miatt. Ezt részint megértem, például nincs értelme a tengerbe ugrani... rendben, tiltsuk le, cserébe viszont a zártabb helyeken, a párkányokra sem tudunk rendesen felugrani. Egy módon (méghozzá úgy, ahogy a fejlesztők erőltették) navigálhatunk és egyféleképpen szerezhetjük csak meg az elhelyezett lootot a térképen.


Tudom, hogy így volt ez a korábbi részekben is, csak közben eltelt 11 év, és szomorú 2019-ben értelmetlen virtuális falakkal találkozni - ügyesebb, okosabb pályadesign feloldhatta volna ezt a problémát. Ugribugris részek továbbra is akadnak, bár mintha kevesebb lenne belőlük, mint korábban, és később is kezdenek el beszivárogni a küldetésekbe, viszont fejtörőkkel itt már nem is, vagy alig találkoztam. Aki csak az adrenalinpumpáló, pusztító harc miatt van itt, annak ez nem zavaró - mindenesetre érdemesnek tartom megemlíteni.

A grafika terén hatalmas célkitűzés volt a fotorealisztikus megjelenítés és stílus, amely a szereplők szintjén, azt gondolom, sikerült is. Nero külseje kicsit megváltozott, elsőre talán a reboot Dantéjára hasonlít, Nico és a hozzátartozó vigyor már-már ijesztően élethűre sikerült. Dante kicsit szögletesebb állú lett, de a borosta és az izmok maradtak - V pedig.. ő pedig V!  Az új RE Engine a karakterek terén hibátlan, az arcmimikából és animációból is ötöst érdemelnek. A túl nagy és néha túl monoton pályák miatt néha mégis úgy tűnik, mintha 2019-es karakterek mászkálnának 2010-es hátterek előtt.

A megjelenésnek jót tesz a ritkán előforduló, szűkebb belső tér, mint mondjuk egy könyvtár vagy szálloda, és a hibák ellenére a vizuális hatás összességében szintén erősnek mondható. Az alcímben említettem a tripofóbiát (ez a lyukacsos dolgoktól való félelmet jelenti egyébként), ugyanis a Qliphoth mind kívülről, mind belülről meglehetősen lyukacsos, és a kapcsolódó lények és effektusok is hasonló megjelenítést kaptak.

A végére érdemes talán beszélni kicsit az általános érzésekről a játékkal és a sorozattal kapcsolatban. Azt gondolom, hogy kellett ez a 11 év és a szerintem amúgy kreatívan és szuperül sikerült, de általánosságban nagyon megosztó Ninja Theory-féle reboot is. Anno akkor abban a pillanatban teljesen bizonytalanságba lökte a népet a Capcom a széria jövőjével kapcsolatban, retrospektíven viszont azt gondolom, jó döntés volt várni kicsit, lehiggadva összekötögetni a megjelent négy epizód történéseit, és új NPC-ket behozni, akik tovább erősítik a DMC-világ kohézióját.

Az ötödik részben ez tökéletesen megvalósul, elég megnézni Nicót, aki a negyedik rész egyik genyájának lánya, illetve az Ebony & Ivory pisztolyok készítőjének unokája, vagy a számtalan konkrét démont, illetve szörnytípust, akik így vagy úgy felbukkantak már valamelyik részben. A negyedik epizód közel sem válaszolt elég kérdésre, és mintha zsákutcába írták volna magukat a készítők, azonban ezt mostanra sikerült megfelelően feloldani.

A Devil May Cry ütősebb, mint valaha, a folytatás olyan helyeken tud újítani, amik tökéletesen illeszkednek a sorozat esszenciájához, és olyasmiken csiszolt, amikre tényleg ráfért a polír -  rosszabb semmi nem lett. A fanoknak kötelező, akciójátékosoknak, professzionális csépelőknek és démonvadászoknak is erősen ajánlott - még akkor is, ha most találkozol először Dantéval!

A Devil May Cry 5 PC, PlayStation 4 és Xbox One platformokon elérhető - mi a Microsoft gépének normál kiadásán teszteltük.

Kapcsolódó cikk

11.
Fata Morgana
Ne mondjátok már hogy ez a játék 9pont volt szerencsém kipróbálni (hála a spanomnak) így nem dobtam ki a zsetont az ablakon, inkább a Nioh-t vettem meg amivel 100x jobban jártam.
Mondom ezt úgy hogy a DMC3-at rommá játszottam PS2-őn az egyik kedvenc játékom volt.
10.
Darksiders84
#9: Majd ha végére érsz kíváncsi lennék akkor is 10-et adnál? Nem is értem tényleg a vége olyan vontatott unalmas egy helyszín folyamatosan ismétlődve és mindenhol agyondícsérve a játék Számomra kiábránditó sajnos pedig annyi sok eszköz van benne de mégse tudja adni azt a fasza hangulatot. Nem vagyunk egyformák elfogadom akinek teljesen bejön. Én pl a Darksiders 3-mal sokkal jobban elvoltam pedig az meg mindenhol le volt pontozva.
9.
KRAT0S
#8: Nem vagy elájulva?:D (nem jó már nektek semmi..)
hát én elvagyok! Qrvajó úgy ahogy van.
Vadi új, mégis rengeteg minden ismerős benne .Lehet azért mert DMC fanatikus vagyok,de ez nekem akkor is 10 pontos. Imádom!!!

egy dologra nem tudok rájönni,hogy kell Nero karjait cserélgetni???pedig a d-padon nincs funkció,azzal lehetne váltogatni..
8.
Darksiders84
#7: Nekem kimaradt a számozás nélküli része de ettől most én se vagyok nagyon elájulva. Dante igazi főkarakter annyi féle cucca van hogy tényleg vele izgalmasabb darálni A helyszínek valóban nem túl változatosak már a végén járok de nem nyújtott nagy szórakozást nekem se egynek jó volt de még emlékezetesnek sem nevezném.
7.
Ra1D3n
Sok helyről ajnározzák a DMC5-öt, de valahogy én most nagyon visszasírom a rebootot. Lehet akármit mondani, de szerintem a dmc ezerszer változatosabb volt. Igaz, még csak a 9. küldetésnél járok, de eddig nem igazán fogott meg a cucc. Érdekel a sztori, hogy, hogyan tovább, de a dmc reboot sokkal fluidabb volt, és egyben változatosabb helyszínekkel is operált, a fegyverarzenál meg kifejezetten fasza volt. Eddig nem fogtam padlót, és jó eséllyel már nem is fogok, de azért Dante irányítására mindenképp kíváncsi vagyok. Jobb már nálam nem nagyon lehet ez az egész, annak tükrében, hogy Neroval és V-vel is sokat kell játszani, mert Dante az akinek az irányítása igazán közelebb áll hozzám.
6.
Onion
Az év csalódása. Előzetesek meg gameplay alapján jó játékra számítottam. Erre kaptam egy realisztikus modern animés játékot weeabooknak. Inkább rebootot kellet volna folytatni. 10/6
5.
Ultimate
#2: Jobbra blogok közt ott azenyém ha ennyire érdekel, spoiler mentesen, jót rosszat kiemelve.
4.
Darksiders84
#3: Minek? Hogy leírjuk mi is a tapasztalt véleményünket. DMC 5 érdekes mivel ma jobban elmélyültem tudtam haladni vele másik karakterrel is és attól függetlenül hogy hű a sorozathoz mégis így hogy már belerázodtam már nem annyira nagy élmény számomra mint régebben volt csak megyünk előre a lekorlátozott pályaszakaszon lezúzva az aktuális mennyiséget hogy a pályák végén jöhessen a fődémon féleség. Egyáltalán nem rossz de van de amit nem folytatnék mert lehet csak nekem ilyen másnak betalál teljesen mert a szereplőkkel erősen nyomulnak a sztoriban amivel nincs is baj csak mégse annyira kiemelkedő aki ismeri a sorozatot vagy csak engem nem varázsolt el annyira hogy áradozzak róla inkább tiszteséges folytatás.
3.
KRAT0S
#2: Minek? Már végig vittem :D Qrvajó volt!vedd meg nyugodtan.
Most pedig indulhat a DMC5!Pont most vettem át a Deluxe Editiont;)
2.
guba800
Jöhetne már a metro teszt is!
1.
Darksiders84
Ez gyors volt nem úgy mint a Metro teszt amivel kicsit csúszásba vagytok. Kb 2 órát nyomtam a játékot de furcsáltam az elején hogy csak kettő nehézségi szint van kezdő amatőr és veterán. Aki letöltötte a demót örülhet tényleg adják a 30000 költhető pontot. Elég sok a duma videó amúgy az akció az teljesen rendben van a látvánnyal együtt.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...