The Adventures of Elliot: The Millennium Tales teszt

2018-ban indult el a japán Square Enixnél az azóta elképesztő népszerűségnek örvendő HD-2D technológia, amivel a klasszikus, pixeles 2D grafikát turbózták fel úgy, hogy egyrészt 3D-nek hasson, másrészt tele legyen gyönyörű, modern effektekkel. Ezt először az Octopath Travelerben láttuk megvalósulni, majd a nagy sikernek köszönhetően sorra jöttek mások is, mint pl. a Triangle Strategy, a Live A Live remake, a Dragon Quest III HD-2D Remake, az Octopath Traveler II stb.

Szóval egyáltalán nem meglepő, hogy a Square Enixhez tartozó Claytechworks is ehhez a megvalósításhoz nyúlt új játékánál. Csakhogy ők nem azt csinálták ezzel, amit valószínűleg a legtöbben vártak. A The Adventures of Elliot ugyanis nem egy klasszikus JRPG, hanem sokkal inkább egy Zelda-szerű akció-szerepjáték.

Az egyáltalán nem véletlenül The Millennium Tales alcímre hallgató játék főhőse egy bizonyos Elliot, aki Huther Királyságában született, egy árvaházban nevelkedett, majd hivatásos kalandozóvá vált. Márpedig ilyesfajta fickókra mindig szükség van Hutherben, hiszen lényegében a főváros falain túl csupa veszély leselkedik mindenkire, ugyanis a világot ellepték a különféle bestiatörzsek. (Igen, vannak itt békaemberek, kakasemberek, farkasemberek és hasonló keveréklények.) Egyedül a gyönyörű és kedves Heuria hercegnő varázsereje képes megvédeni a várost, de ő is gyengélkedik. Aztán a király rafinált tanácsadója kissé túllő a célon, amikor az újonnan felfedezett Idő Ajtaján átlépve meg akarja változtatni a királyság történelmét, és Elliot vállalja a feladatot, hogy szembeszáll vele.

Noha a felszínen a játék története nincs agyonbonyolítva, egy sima fantasy sztorinak hangzik, egyre előrébb haladva viszont mélyebb és tartalmasabb lesz, mint amilyennek elsőre tűnt. Ez pedig leginkább a karaktereinek köszönhető, akiknek mind megvan a maga tragédiája, személyes története, kapcsolatai; és nem utolsósorban személyisége. Abszolút szerethető a főszereplő Elliot és a prológus után hozzácsatlakozó tündérlány, Faie is; de a különféle korok mellékszereplői is mind eredeti figurák. Már csak azért is, mert a koroknak megvan a maga technológiája, mágiája, normái, erkölcsi keretrendszere. Tehát a főhős viselkedésére is másképp reagálnak, és neki is máshogy kell hozzájuk állnia.

Lehetséges, hogy idővel azért néhány játékosnak sok lesz Faie locsogása, de ha japánul hallgatjuk, sokkal aranyosabb a hangja, mint angol szinkronnal, szóval javaslom az eredeti nyelvet! Egyébként is rendkívül jól összeválogatták a japán szinkronszínészeket, a játékuk sokat hozzátesz a történet élvezetéhez. De ha már a hangoknál járunk, muszáj megemlékezni a játék zenéjéről is. Nakamachi Tomohiro és Moritani Yuto dallamai ugyanis annyira fülbemászóak, hogy simán elhallgatja az ember bármikor, akár munka közben vagy tanuláshoz is. Ráadásul minden helyszínnek és helyzetnek megvan a maga zenei témája, ami tökéletesen passzol hozzá.

Na de miért is mondja mindenki azt, hogy ez egy Zelda-klón, vagy legalábbis baromira hasonlít a Zelda játékokra? Nos, azért, mert itt nem körökre osztott harc van, mint az Octopath Travelerben, hanem valós idejű csihi-puhi különféle fegyverekkel (közel- és távolharcra); illetve rejtvényekkel, platformer feladatokkal ellátott dungeonöket kell felfedeznünk. De hozzátehetjük azt is, hogy elejtett érméket gyűjtögetünk, és bizony ugyanúgy van tündértársunk, mint Linknek az Ocarina of Time-ban. Csak őt nem Navinak hívják.

Éppen ezért a The Adventures of Elliottól nem szabad azt várnia senkinek sem, hogy egy irtó részletes szerepjátékot fog a kezébe venni. Itt konkrétan még szintlépés sincs. Viszont cserébe megkapjuk az ún. Magicite-rendszert, ami abból áll, hogy a fegyvereinket különféle kövekkel tuningolhatjuk fel, amiket dungeonökből, ládákból vagy Magicite-eladóktól tudunk beszerezni. De ezeket a köveket érdemes annak megfelelően váltogatni, hogy épp mire van szükségünk egy-egy főellenségnél vagy területen. És még arra is figyelnünk kell, hogy van-e valamilyen negatív hatásuk. Én például belebotlottam olyan Magicite-ba, ami erősebbé tette ugyan a bumerángomat, de ha nem találtam el vele senkit, akkor visszarepülve fájdalmasan odacsapott Elliotnak.

A lényegében semi-open world területeken (idősíkokra lebontva) rengeteg olyan dungeon vagy ősi épület van, ahova nem muszáj bemenni. Eleinte el is gondolkodtam rajta, hogy van-e egyáltalán értelme a normal módban is olykor kihívást jelentő helyekre bekukkantani. Aztán rájöttem, hogy van, hiszen nemcsak Magicite-okat és fegyvereket szerezhetünk be ilyenkor, hanem az életerőnket is növelhetjük bizonyos szívrészekkel. Viszont egyes ugrabugrálós, ügyességi feladatok annyira frusztrálóak tudnak lenni, hogy azokat néha tényleg szívesen kihagytam volna. Ugyancsak sajnálatos, hogy számos, már bejárt helyszínre vissza-vissza kell térni akkor is, ha már picit unjuk; illetve bizonyos mellékküldetések a „hozd el nekem ezt meg azt” szinten ragadtak le.

No és nem hagyhatom ki a negatívumokból az irányítás enyhe problematikáját sem. A (többnyire) felülnézetes 2D-s világban ugyanis a harc és a mozgás nem olyan fluid, mint egy 3D játékban, ha a fejlesztők a valós idejű harcrendszer mellett döntenek a körökre osztott helyett. Nyilván ez régen sem volt probléma, a klasszikus Zelda játékok is így működtek. Viszont a mai közönségnek simán meggyűlhet a baja ezzel a darabos irányítással. A nyílvesszők és a bumeráng például irtó gyakran mellé fognak menni, és számíthatunk pár anyázásra is önmagunk részéről. Szerencsére idővel persze hozzá lehet szokni, de azért jegyezzétek meg jól azt is, hogy idővel egyre több fegyver és eszköz között kell majd váltogatni!

Ha pedig ezekről a váltogatásokról kell beszélni, muszáj megjegyezni a tündérünk mágikus képességeit is. Faie ugyanis képes többek között lángba borulva támadni az ellent, vagy fáklyát gyújtani; illetve átteleportálni Elliotot szakadékokon, vagy felgyorsítani őt. Ez pedig azzal jár, hogy Faie-t külön kell irányítanunk, hacsak nincs egy második játékos, aki becsatlakozva a tündér szerepét vállalja magára. Bizony, ez lett a játék co-op módja!

A Claytechworks akció-szerepjátéka tehát egy irtó élvezetes Zeldaszerű játék lett, ami egyszerre nosztalgikus és kicsit újító is. Egy teljes civilizáció különböző korszakait, évszázadait járhatjuk be kalandozó hősünkkel és tündértársával, és egy csomó mindent gyűjthetünk, felfedezhetünk közben. Apró hibái és nem túl felhasználóbarát megoldásai miatt nem mondanám az évtized legjobbjának, de mindenképp egy ajánlható, szuper játékról van szó.

A The Adventures of Elliot: The Millennium Tales 2026. június 18-án jelent meg PlayStation 5-re, Xbox Series X/S-re, Nintendo Switch 2-re és PC-re. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.