Triangle Strategy teszt

2018-ban a Square Enix Acquire fejlesztőcsapata az évtizedek óta stagnáló klasszikus, körökre osztott RPG-k világába lehelt újra életet a hatalmas sikerű Octopath Traveler személyében, és a kiadó azóta se húzta be a féket. Jelen tesztünk főszereplője a Triangle Strategy, amely ezúttal az ősi taktikai szerepjátékokat igyekszik hasonló módszerekkel leporolni és remek művészi érzékkel modernizálni. A fejlesztés mögött ismét egy Square Enixes csapat, egészen pontosan az Artdink stúdió áll, ám ez nem jelenti azt, hogy ne dolgoztak volna be Octopath Traveleren is segítő veteránok is, illetve mindkét címnek Tomoya Asano a producere. Szóval hasonló megoldások bőven akadnak, de a fő kérdés, hogy sikerült-e a korábban belőtt színvonalat tartani.

A játék története Norzelia univerzumába kalauzolja el a játékosokat, 30 évvel a mindent felperzselő Saltiron háború után, amelyben a három nagy királyság csapott össze; a zöldellő lankákkal borított Glenbrook, a távoli északon a fagyos Aesfrost, és a perzselő sivatagokat uraló Hyzante birodalma. Főszereplőnkkel, az ifjú főnemesi Serenoa Wolfforttal ebbe a háború utáni törékeny békébe csöppenünk, ahol egy előre megrendezett frigy, némi lovagi bajnokság, útonállók rablótámadásai, rengeteg összetett morális kérdés, annál is több párbeszéd, és közel végtelen mennyiségű átvezető vár ránk.

Az Octopath Travellerrel a leginkább kézenfekvő összehasonlítani az alkotást, mivel ezúttal is egy Switchre gyártott Square Enix-féle történetorientált RPG-ről van szó, ami ráadásul grafika terén is ugyanazzal a stílussal próbálja magát belopni a játékosok szívébe. Azonban több olyan különbség is akad, amelyek miatt végeredményben teljesen más lesz a két cím a játékélmény szempontjából.

Először is eltérő a harcrendszer. A Triangle Strategy, mint taktikai RPG azt a vonalat viszi tovább, amit a Final Fantasy Tactics óta ismerünk; izometrikus nézetből egy kisebb négyzetekre felosztott harcmezőn lépkedhetünk mindig a sorra következő karakterünkkel, hogy az akciópontokat bevetve minél nagyobb sebzést vigyünk be az ellenségnek, és a végén csak a saját egységeink maradjanak talpon. A taktikai szerepjátékok műfaja lényegében az egyik legstatikusabb és egyben legrégebbi válfaja a videojátékoknak, szóval, ha valaki 2022-ben egy ilyen címmel próbál labdába rúgni, akkor annak kell, hogy legyen a tarsolyában néhány trükk.

Szerencsére a Triangle Strategynek bőven akad. Az általunk irányítható karakterek mind egyediek, eltérő képességekkel, amelyek más és más helyzetben tudják igazán kamatoztatni az erejüket. És itt nem csak arról van szó, hogy vannak íjászok és közelharcosok, hanem olyan komplexebb szituációk is adódhatnak, mint amikor egy jégmágus a pálya egyik zónáját lefagyasztja, majd azt egy másik karakterünk tűzmágiájával felperzseljük, ami tócsákat eredményez, ahol aztán az elektromos támadások lesznek igazán halálosak.

Emellett a pályák struktúrája is remek terepet adnak a taktikázásnak; kihasználhatjuk a szintkülönbségeket a távolsági fegyverekkel, a vékony sikátorokban pedig két-három harcossal is el tudjuk állni az utat, így elejét vehetjük a hátbatámadásoknak. Amikor pedig valamilyen stratégiai bravúrt hozunk össze – például bekerítünk egy ellenséges egységet – akkor kudos pontokat kapunk, amit karaktereink fejlesztésére költhetünk. Noha ez egy jópofa módszer a taktikázás jutalmazására, a fejlődési rendszer ettől függetlenül túlságosan is kiszámítható, az XP, a kudos pont, a pénz és a nyersanyag-gyűjtögetés miatt pedig feleslegesen túlbonyolított.

Talán némileg meglepő módon a játék legnagyobb erőssége nem a csatákban keresendő, hanem inkább a döntéseinken alapuló történetvezetésben és a bámulatosan mély diplomáciai lehetőségekben. A csaták mellett vannak például olyan pályák, amelyeken főszereplőnkkel sétálva egy kisebb zónát járhatunk be, ahol kedvünkre beszélgethetünk mindenkivel, illetve az eldugottabb zugokban találhatunk hasznos kincseket és felszereléseket. És hogy mi értelme van mindenféle NPC-vel társalogni?

Nos, a kalandba ezúttal sem egyedül vágunk bele, hanem Serenoa Wolffort mellé időközben egy egész kis csapatot verbuválhatunk, akikkel a fontosabb döntéseket közösen hozzuk meg. Ez azt jelenti, hogy ha mondjuk választanunk kell, hogy Aesfrost fővárosát vagy inkább Hyzante birodalmát látogassuk meg, akkor egy szavazás veszi kezdetét, és a csapat döntésére leszünk kényszerítve, akár tetszik, akár nem. Persze remek diplomáciai érzékkel befolyásolhatjuk a szavazókat abba az irányba, ami nekünk tetszik, már ha vannak nyomós érveink a meggyőzéshez. És itt jönnek képbe a felfedezős pályák párbeszédei, ahol folyton újabb és újabb infókat tanulhatunk meg a világról, pletykáról, intrikákról, melyeket megfelelően alkalmazva végig a kezünkben tarthatjuk a gyeplőt.

A diplomácia nem csak a csapatunkon belül, hanem kifelé, a „birodalmi szinten” is nagy szerepet kap. Folyamatosan rá vagyunk kényszerítve, hogy különböző érdekszférák között lavírozzunk, állandó döntéseket kell hoznunk arról, hogy kivel azonosak az érdekeink, és kikkel fogunk konfrontálódni, mint ahogyan súlyos morális döntésekből sem lesz hiány. Nem csoda, hogy egy ilyen koncepció működéséhez egy roppant aprólékos lore-ra és rengeteg szereplőre lesz szükség, amit a játék természetesen annak rendje és módja szerint biztosít. Csak sajnos annak érdekében, hogy megértsük a kontextust, sokszor 20-30 perces átvezetőket kell végignéznünk, amelyek rendszerint egy helyszínen játszódnak, sok szereplővel, és még annál is több japánosan túlírt, monológszerű párbeszédekkel, kicsit azt az érzést keltve bennünk, mintha valamilyen színházi darabba csöppentünk volna.

Viszont a grafika mindehhez ad egy kellemes löketet. Ezúttal is az Unreal Engine 4 került bevetésre, és a 16-bites klasszikusok hangulatát sikeresen megidéző HD-2D grafika nem csak az atmoszféráját tekintve van a toppon, hanem a művészi értékeknek sincs híján. A karakterek 2D-s sprite-jai mellett ezúttal a 3D-s környezetet még kedvünk szerint forgathatjuk is, ami a kis méretű pályákon valahogy úgy működik, mint egy történetorientált Captain Toad: Treasure Tracker.

A Triangle Strategy összességében egy meglepően kellemes időtöltés. Nehéz pontosan megfogalmazni, de az egész játékot valahogy áthatja a Nintendo-féle kalandjátékok atmoszférája. Miközben a sztori egyértelműen vérre megy, és nem kisebb dolog, mint a világ megmentése a tét, az egésznek mégis inkább könnyed, kalandos, békés, színes, amolyan kirándulós hangulata van. Végig azt érezhetjük, hogy gyerekként lépünk be a felnőttek világába, viszont már az első perctől kezdve nem csak az NPC-k, hanem a játék maga is komolyan vesz bennünket.

Ha szétnézünk a videojátékos felhozatalban akkor nehéz olyan címre bukkannunk, amiben hasonlóan részletes, mély és mégis élvezhető diplomáciai és politikai rendszerrel találkoznánk, mint a Triangle Strategyben. Szóval taktikai szempontból egy kiváló anyagot kaptunk, diorámás grafikai kivitelezésével, a rengeteg szinkronnal és a kellően összetett harcrendszerrel remek érzékkel frissítették fel a taktikai RPG-kben rejlő lehetőségeket. Sajnos némely zene végtelenített verziója olykor idegőrlő tud lenni, mint ahogyan az ormótlan hosszúságú átvezetők is gyakran időrablásnak tűnnek. A hibái ellenére viszont a játék javarészt hozza azt a színvonalat, amit egy Octopath Traveler után elvárhatnánk, így akik abban nem csalódtak, ebben sem fognak, ugyanakkor a teljes egészében eltérő harcrendszernek és a diplomáciai fókusznak hála a stílussal frissen ismerkedők is nyugodt szívvel belevághatnak az alkotásba.

A Triangle Strategy kizárólag Nintendo Switchen érhető el.