Amióta a Konami emberei majdhogynem 10 év után kisétáltak a tömény szakégőzből és eldöntötték, hogy visszatérnek régi jó mesterségükhöz, kiadott videójátékaik nagyjából három kategóriába sorolhatók. Először is ott vannak a kikezdhetetlen műremekek. A minden negatív prekoncepcióra rácáfoló 2024-es Silent Hill 2 nagyszerűen sikerült, méltó módon tisztelgett az eredeti klasszikus előtt, mi több, én még hajlandó vagyok egészen odáig menni, hogy leírjam: talán még egy kicsit jobban is magához ölelt, mint a 2001-es kultikus túlélőhorror-alapvetés. A tavalyi, japán terepen játszódó Silent Hill f sem ment mellé: remekül örökítette tovább az ikonikus széria hírnevét, új utakat jelölt ki, de ennek ellenére mégis megőrizte a sorozat igazi esszenciáját. Persze időközben jött néhány robotpilóta-üzemmódban funkcionáló próbálkozás, amelyeknek ez csak félig-meddig sikerült.

A teljesen ingyenes Silent Hill: The Short Message egy kellemes kedvcsinálónak még úgy ahogy elment, de nem gerjesztett nagy hullámokat, a Metal Gear Solid Delta: Snake Eater pedig több volt, mint egy remaster, ugyanakkor kevesebb is, mit egy remake – a halhatatlan alapmű szépen muzsikált a korszerű grafikával, ám a fejlesztők más dolgokat tekintve már jóval bátortalanabbul nyúltak hozzá minden idők egyik legjobb videójátékához. De még mindig sokkal jobban sültek el ezek az alkotások, mint a játéknak is alig nevezhető Silent Hill: Ascension és a Metal Gear Solid: Master Collection Vol. 1. Utóbbi Hideo Kojima kötelező agyszüleményeinek egy részét (az első két Metal Geart, az MGS-trilógiát, valamint egy nem hivatalos folytatást, amihez a japán zseninek semmi köze nem volt) foglalta magában, viszont olyan katasztrofális állapotban jelent meg, ami, hadd ne mondjam, egy kevésbé jelentőségteljes címnél is felborítaná az asztalt, hát még egy MGS-nél, ami akkora örökséggel bír, amelyet elgagyizni túlzás nélkül főbenjáró bűnnek számít.

A Konami a megjelenés óta a letölthető javításoknak köszönhetően gatyába rázta a felújítást, de amikor bejelentették, hogy csaknem három esztendő elteltével érkezik az újabb kollekció, a rajongók gyomra ösztönösen rándult görcsbe, az előzmények fényében amúgy teljesen jogosan. Mert habár az MGS1, az MGS2: Sons of Liberty és az MGS3: Snake Eater abszolút verhetetlen hármas, a Metal Gear Solid 4: Guns of the Patriots-t sem illeti meg kisebb hely a videojátéktörténelem panteonjában. Csiszolatlan gyémánt, magnum opus (Kojima karrierjében nem az első és nem is az utolsó), ilyen formán csak és kizárólag a legnagyobb mesterművekkel szabad egy lapon említeni. Kojima új gameplay-mechanikákkal licitált rá a korábbi epizódokra, látványügyileg már-már az akkor még csupán gyerekcipőben járó PlayStation 3 technikai korlátait feszegette, emellett összegyúrta mindazokat az elemeket, amik jók voltak az előző részekben, és lényegében minden MGS-fan legnedvesebb álmait rakta bele ebbe az egy játékba.

Snake, a viharvert Kígyó visszatért, megöregedve, két lábbal a sírban, hogy elinduljon utolsó, mindent eldöntő bevetésére. Sorban tűntek fel az ismerős karakterek, epikus, vidám, szomorú, magasztos és szívszorító jelenetek követték egymást. Az átvezető videók baromi hosszúak voltak, sokszor két bejátszás között csak három-négy lépést kellett tenned pár röpke perc alatt, de mégis élvezet volt nézni az egészet. Nem elég az, hogy a karakterekkel együtt te is részese vagy valami nagyszerű, valami fontos dolog befejezésének, hanem szó szerint ott voltál a hősök oldalán, velük küzdöttél, értük aggódtál, velük sírtál, velük örültél. Raiden vagányabb volt, mint valaha, a puszta kezével és saját testével tartóztatott fel egy komplett hadihajót, majd karok nélkül, szablyájával a szájában szállt szembe az ellenséggel. Az átvezető videók alatt az X gomb lenyomásával kardinális flashback-jeleneteket hívhattál elő az első három epizódból, alkalomadtán az R1-gyel Snake szemszögéből követhetted nyomon az eseményeket.

Újra bejárhattuk az enyészeté lett Shadow Moses létesítményét, irányítottuk a Metal Gear REX-et a RAY ellen. Egy halálos folyosón kétségbeesetten terelgethettük végig az agonizáló, szenvedve kúszó-mászó Snake-et a megváltás felé, miközben a testét mikrohullámú sugárzással bombázták. Majd összecsaptunk ősellenségünkkel, Liquid Ocelottal egy verekedős játék stílusában, mely alatt audiovizuálisan is megidézték a trilógia hangulatát. EVA meghalt, Vamp meghalt, Naomi meghalt, Meryl és Akiba az ellenséges katonák gyűrűjében harcolva vallottak szerelmet egymásnak. Végül „apa és fia” ismét találkozott, immáron utoljára. Big Boss elszívta utolsó szivarját, és bevégezte. A Patriot-rendszer megsemmisült, a hősök győztek, a világ rendje helyreállt, beköszöntött a várva várt happy end (hosszan írhatnám még a csúcspontokat, de attól tartok sosem lenne vége). A kör bezárult. Mindent megmagyaráztak, minden szálat elvarrtak: az MGS4 volt a megérdemelt lezárás, a pont az i-n, a hab a tortán.

A tökéletes finálé. Ennél fogva igazából minden, ami utána jött, az már legfeljebb csak kiegészítés, vagy szórakoztató utózönge volt. The Phantom Pain ide vagy oda (igen, jól tudom, hogy az ötödik felvonás fontos szerepet foglal el a Metal Gear sagában, és hogy a gameplayt tekintve jobb lopakodós játék talán azóta sem született, ám ami a sztorit és a narratívát illeti, nos… annak a mélyelemzése egy külön cikket is kitenne – majd térjünk vissza rá máskor).

Ebből alanyi jogon következik az, hogy a gyűjtemény kiadás második csomagja leginkább az MGS4-ről szól. Igazából ez a játék a lényeg, a többi csak jópofa extra, és nem is feltétlenül a portok minősége miatt, hanem szimplán azért, mert egy monumentális eposz fináléjáról beszélünk. Erre rátesz még egy lapáttal az a tény, hogy amíg az első Master Collection felhozatalát, valamint az ebben a kollekcióban helyet kapó Peace Walkert sok-sok év után újra végig akartad játszani, akkor számos alternatíva állt a rendelkezésedre, és nem kellett feltétlenül a felújított (az első gyűjteménynél némely esetben az eredeti verzióknál gyengébb) változatokhoz fordulnod, addig az MGS4-gyel az volt a helyzet, hogy ha ismét fejest szerettél volna ugrani a kalandba, akkor szükséged volt egy PS3-ra a tévé alatt. Mostanáig…

És úgy látszik a Konami tanult a múltkori fiaskóból. A játék PS5-ös remasterje összességében megfelel a modern kor elvárásainak, gond nélkül fut 60 fps-sel 4K felbontásban, a szórakozásunkat szegecses bakanccsal taposó komolyabb bugoknak, laggoknak, glitcheknek semmi nyomuk, és bár látszik rajta, hogy lassan 20 éves (!) játékról van szó, a ráncfelvarrás végeredményben tisztességesen sikerült. Abban az esetben pedig, ha nem mostanában elevenítettük fel a jó öreg Snake utolsó küldetését, akkor különösen furcsa élmény most az MGS4-gyel tolni.

Jelenkorunkon végignézve ugyanis arra a következtetésre juthatunk, hogy Kojima 2008-ban bizonyos szempontból megjósolta a jövőt, még ha nem is pöccre pontosan úgy, ahogy azt a játék univerzumában láthatjuk, ám azt talán a háborús privatizáción, a kétlábú mini-mechákon, a biometrikus fegyverrendszeren, illetve a mindent és mindenkit nyilvántartó mesterséges intelligencián lamentáló japán mester sem gondolta volna, hogy a saját világunk techno-fasisztái a 2020-as évekre tényleg ennyire merészek és arcátlanok lesznek.

Azt hiszem, a fent leírtakból egyértelműen következik, hogy a Guns of the Patriots árnyékában a Master Collection Vol. 2 többi játéka, az eredetileg PSP-re kiadott Peace Walker és az eddig Game Boy Color-exkluzív Ghost Babel nem igazán rúghat labdába. Előbbi ugyebár kifejezetten népszerű volt a rajongók körében, sokan viszont ellenérzésüket fejezték ki a korábbi Metal Gear-játékoktól eltérő stílussal, az epizodikus felépítéssel, az önismétlő, fantáziátlan küldetésekkel, a könnyen átverhető MI-vel és a Mother Base menedzselésével kapcsolatban. Jól lehet, a vélt vagy valós problémák a felújításban még szembetűnőbbek: tulajdonképpen hosszú órákon keresztül ugyanazt kell csinálnod újra meg újra, a széria jellegzetes boss-harcai borzasztóan hiányoznak, a pepecselős gameplay sem válik a játék előnyére, ráadásul annak sincs igazán kockázata, ha csendesen kiiktatsz valakit, mivel a Fulton-léggömbbel azon nyomban kivonhatod őket a területről.

Ettől függetlenül, ha a technikai oldalát nézem, a Peace Walker felújítása sem vall szégyent. A 2010-es, kézikonzolos stuffból kihozták, amit lehetett. Használható a második analóg kar, az online kooperatív módot is meghagyták (ellenben a Metal Gear Online nem kapott helyet a csomagban – nagy nehezen, de muszáj lenyelni a békát, még ha érthető is a döntés), üröm az örömben, hogy ezeket az új dolgoknak a nagy része a 2011-es HD Collectionből származik, így többek közt emiatt is tűnik a Peace Walker egy mellékes valaminek az MGS4 mellett, mintsem egy ugyanolyan mértékben felfejlesztett remasternek.

Mindettől függetlenül a Konami ezúttal tényleg megérdemli a vállveregetést, és nem csupán az első Master Collection szánalmas startjának fényében. A második csomaggal valóban odatették magukat, a legfontosabb dolgoktól kezdve a legeslegapróbb extrákig bezárólag. Utóbbihoz tartozik a kézreálló modernizált irányítás, a japán szinkron plusz angol felirat kombó, valamint a szokásos plusz tartalmak, azaz a karakterek profiljai, a sorozat idővonalának részletes ismertetése, a forgatókönyvek, a codec-hívások, és persze a zenék is. A Metal Gear saga újrakiadása tehát kirívó problémák nélkül bővült a kurrens generáción, noha a széria még korántsem teljes. Ott van még a Ground Zeroes és a The Phantom Pain, bár egy esetleges harmadik kollekció akkor lenne igazán vérpezsdítő, ha a GameCube-exkluzív The Twin Snakes, a PSP-s Portable Ops, no meg a 2013-as Rising: Revengeance is járna hozzá körítésként. De lehet, hogy bilibe lóg a kezem…

A Metal Gear Solid: Master Collection Vol. 2 augusztus 27-én jelent meg PlayStation 5-re, Xbox Series X/S-re, Nintendo Switchre, Nintendo Switch 2-re és PC-re. Mi PlayStation 5-ön teszteltük. A lehetőségért köszönet a Cenega Hungary csapatának!