Metal Gear Solid Delta: Snake Eater teszt

Örökre belém égett annak a 2005-ös márciusi napnak az emléke, amikor az általános iskola hatodik osztályának padját koptatva már konkrétan remegve vártam, hogy végre kicsengessenek az utolsó óráról, én pedig a Gyalogkakukkot überelő sebességgel szedhessem a sátorfámat és mehessek haza a négy fal közé. Persze az ember alapból is úgy áhítozik a hétvégére, mint a messiásra, de ez különösen kivételes alkalom volt. Házi feladatot nem kaptunk (ha mégis, az sem igazán érdekelt volna), a szokásos haveri összejöveteleket már jó előre lemondtam, aztán amikor egy megállíthatatlan buldózer erejével téptem fel a bejárati ajtót, rögtön elém tárult az izgalmam tárgya. Az asztal közepén ott hevert az elnyűhetetlen, arany M-betűs barna papírzacskóba csomagolt, zsírfoltos Big Mac menü, mellette pedig egy játék. Bocsánat: A Játék. A pulzusom az egeket verdeste, és bár legszívesebben azonnal rávetettem volna magamat, úgy döntöttem, hogy muszáj megálljt parancsolnom egy perc néma csend kedvéért, mert az ilyesmit nem szabad elsietni, ki kell élvezni.

Leültem, elkezdtem enni, közben a kezembe vettem a tokot, nézegettem a borítót. Gyönyörű, falra való kép (elkövető: Yoji Shinkawa mester), a zöld színben pompázó, szemtapaszos, borostás, hangtompítós pisztolyt és kést markoló pofa, bandanával a fején. Alul a cím: Metal Gear Solid 3: Snake Eater. Igaz, hogy világunk sosem volt és sosem lesz perfekt – de néha baromira közel áll a tökéletességhez. A kaja elfogyasztása után lassan lefejtettem a fóliát, kinyitottam a tokot, hosszan beleszagoltam (az az illat!), kivettem a lemezt, és a PlayStation 2-esbe raktam. Még egy percet sem játszottam vele, de már biztos voltam benne, hogy emlékezetes hétvégének nézek elébe. Az élet jó volt. És ilyen soha nem lesz még egyszer. Szomorú bevallani – de pont ebben rejlik ennek a dolognak a szépsége. A konzol ikonikus indítóképernyője és hangja után kezdetét vette A Játék – én pedig mély levegőt vettem, majd kifújtam magam. Készen álltam rá, hogy én legyek A Kígyó!

Hogy mi történt a következő két napban, az egyáltalán nem szorul különösebb bemutatásra. A Snake Eater az akkori generáció egyik legjobb játéka, valódi megkerülhetetlen mestermű, kötelező irodalom, videojátékos körökben egyszerűen hozzátartozik az alapműveltséghez. Magnum opus egy olyan alkotótól, aki tulajdonképpen a komplett karrierje során szinte csak magnum opusokat készített. Hosszan tudnám még méltatni a harmadik MGS-t és vele együtt a széria megálmodóját, Hideo Kojimát (nyilván a teszt további részében meg is fogom tenni), ám ezúttal nem teljesen ennek az apropójából gyűltünk össze. Megjelent ugyanis az MGS3 remake-je, a Metal Gear Solid Delta: Snake Eater, szóval az eredeti produktum után most gyorsan ugrunk egy 20 esztendőt az időben. Az utolsó etap, a The Phantom Pain pont 10 éve látott napvilágot, azóta sok víz lefolyt a Dunán: a Konami leállította a nagy címeinek gyártását, Kojima is meglépett, majd a kiadó szép lassan elkezdte feltámasztani a becses klasszikusait. 

És ennek a feltámasztásnak a Delta a következő lépcsőfoka: egy megkerülhetetlen kultuszdarab újragondolása, egy csiszolatlan gyémánt modernizált változata – Hideo Kojima nélkül (egyébként a mester köszöni szépen, jól megvan, a Metal Gear-szériával örökre végzett, és a remake-kel sem szándékozik játszani). Mondanom sem kell, hogy ez mennyire vékony jég. Vékonyabb, mint egy Silent Hill 2, vagy teszem azt egy Resident Evil 4. Elég csak egyetlen hibát véteni, elég egy új ötlet, ami nem működik, és máris borul az egész (a GameCube-exkluzív The Twin Snakes is így csúszott félre), az érzékeny pontoknak se szeri, se száma, ráadásul az eredeti alkotók nélkül a hasonló remake-ekkel kapcsolatos aggodalmak csípőből megtriplázódnak. Mert egy Metal Gear Solid minden máshoz képest külön sportág. Ilyenformán a Delta a negatív előítéletek mellett egy hatalmas csoda ígéretét is magában rejti, amire minden egyes Metal Gear-rajongónak illően fel kell készülnie, mert ez tényleg nem akármi. 

Megérkezik a kód Sirdani főszerkesztő úrtól, a letöltés elindul, én pedig ezzel egy időben megkezdem az aprólékos rituálét. Marha steak félig átsütve, hozzá krumpli és saláta, kísérőnek vörösbor. Amint az utolsó falatot is elpusztítottam, fekete arcfestékkel egy-egy csíkot rajzolok a szemeim alá, a fejemre kötöm a bandanát, majd végül kézbe veszem a kontrollert. Készen állok, de azért a Start gomb lenyomása után mégis kihagy a szívem egy ütemet. Megint én leszek A Kígyó – 10 esztendő után újra. Ami a szemem elé tárult, teljesen ismerős, de közben egy kicsit új is, szerencsére épp annyira, amennyire kell. A Konami ugyanis az arany középúton maradt, így a történeten és a narratíván szó szerint semmit sem változtatott: ugyanazt a jól ismert, emocionális csúcspontokkal teli, néhol japánosan abszurd, melodramatikus, hidegháborús kémthrillert kapjuk, mint 2004-ben. 

A sztorit felteszem, senkinek sem kell bemutatni, a Metal Gear-széria kronológiailag legkorábban játszódó darabja 1964-be, Nyugat és Kelet szembenállásának legforróbb időszakába kalauzol el minket, főszereplő az ekkor még Naked Snake kódnévre hallgató későbbi Big Boss, akinek a CIA megbízásából ki kell menekíteni egy tudóst a szovjetek karmai közül. Az akció azonban balul sül el, kiderül, hogy Snake mentora, a második világégés többszörösen kitüntetett hőse, The Boss átállt az oroszokhoz, egyúttal magával vitte saját osztagát, a Cobra Unitot meg egy nukleáris töltetek hordozó Davy Crockett löveget. Utóbbit a GRU ezredese, Volgin el is durrantja a dzsungel közepén, Snake-en pedig jól elveri a port egykori mestere, ráadásul egy új szuperfegyver, a Shagohod is készülőben van, ami egy pillanat alatt felboríthatja az amúgy is ingatag viszonyt a Föld két vezető nemzete között. Mivel konkrétan egy újabb, mindent elpusztító világháborút kell megelőzni, újra beküldik Snake-et az ellenséges területre, hogy elpusztítsa a szovjetek masináját, kihozza Sokolovot, és leszámoljon a Cobra Unittal, majd pedig a vezetőjükkel, The Bosszal. 

Eszemben sincs elvitatni vagy akárcsak kicsit is megkérdőjelezni a Snake Eater jelentőségét és örökségét, mert ez a mű a saját korában a videójátékos történetmesélés csúcsának számított, amit még ma is alig-alig tudnak megközelíteni. Olyan dolgokkal, amiket addig vagy azóta sem láthattunk egy videójátékban. A harcok során szerzett sérüléseket el kellett látnunk, hogy Snake életben maradjon, néha-néha ennünk kellett, különben a stamina-csíkunk csökkenni kezdett, ruházatunk és arcfestésünk mintázatát kényünkre-kedvünkre változtathattuk, hogy jobban beleolvadjunk a környezetbe, elősegítve ezzel a lopakodást. Aztán ott voltak a legendás bossfightok, Ocelot, The Pain, The Fear, The End, The Fury, The Sorrow, a Shagohod, Volgin és végül The Boss, arról nem is beszélve, hogy The Enddel már jóval korábban végezni lehetett, ha ügyes voltál, de ha mégsem, akkor elég volt, ha csak kivártad, hogy magától haljon meg. Ilyen és ehhez hasonló nagyszerű, innovatív dolgokkal vonult be a Snake Eater a gamer történelembe, a sort hosszan tudnám még folytatni, csak attól tartok, hogy ha nagyon belelendülnék, akkor le sem lehetne lőni.

Szóval lényeg a lényeg, veterán Metal Gear-rajongóként végképp nem az én tisztem zárójelbe tenni pont egy Snake Eatert – de zsenialitásánál már csak az a tény vitathatatlanabb, hogy a harmadik felvonás messze a legkommerszebb, legnagyobb biztonsági játék a komplett szériából. A Metal Gear-játékok réteg-jellege alig-alig tapintható rajta, a cselekmény is jóval visszafogottabb az átlagos Kojima-üzemmódhoz képest, a fanok körében vegyes fogadtatásban részesült, a mai napig ellentmondásos Sons of Liberty után nem csoda, hogy ez lett a legjárhatóbb út a japán alkotó számára. Így a harmadik fejezet még a casual gamereknek is teljesen fogyasztható volt akkor is és fogyasztható ma is, plusz, mivel ez nyitja meg a sorozat idővonalát, tökéletes belépési pont a Metal Gear-szüzek számára. Ezzel kapcsolatban a Konami duplán szerencsésnek mondhatja magát, mert ugyebár az evidens, hogy a széria remake-elését értelemszerűen kronológiailag a legelső darabbal illik kezdeni, viszont emellett hatalmas mázli, hogy egy olyan játékról van szó, ami hiába jelent meg már több mint 20 éve, ma sem nevezhető csúnyának, így nem is kell az alapjaitól újraalkotni az egészet.

A legnagyobb fegyvertény egyértelműen a grafikai tuning jelentheti, az meg simán mehet Kojima kihagyásával is (legalábbis itt még igen – amúgy ezen gondolatmeneten tovább haladva egy külön cikket is megérdemelne annak kifejtése, hogy miért ne számítsunk Metal Gear 1-2 remake-re, de ez egy másik téma). Ami a látványt illeti, összességében valóban szép a végeredmény – de azért nem kell rá sokat várni, hogy kibukjanak azok a bizonyos kisebb-nagyobb hibák. Ahogy már korábban is említettem, a Konami biztosra ment, így természetesen nem csak a történetet hagyta érintetlenül, hanem a pályadesigntől kezdve a szkripteken és a test-mocapen át az NPC-k járőrözéséig bezárólag minden úgy funkcionál, hogy az eredeti játékban, egyetlen tereptárgy, fa, szikla, domb, de még egy árva fűszál sincs, ami akár csak egy centivel is arrébb lenne az original MGS3-hoz képest. Önmagában már ez is gyanút keltő dolog, ám a fejlesztők nem akarták titkolni a nyilvánvalót: a Delta legmélyén voltaképp a PS2-es játék fut, erre lett ráhúzva az Unreal 5, a Lumen bevilágítás és a vaskos növényzet a többi csillogó-villogó effekttel együtt (Snake-en minden egyes sebesülés és heg meglátszik!), ami szó se róla, első látásra tényleg nyálcsorgatóan gyönyörűvé varázsolja az összképet. 

Igaz, fél óra játék után azért már más a leányzó fekvése, kb. ahhoz hasonlítható, mint amikor veszel egy elvileg frissen felújított, full extrás lakást, aztán a korábbi tulaj kipakolja a bútorjait, és lassan láthatóvá válnak az apró problémák. A repedések a falakon, a hiányzó szegélyek, a letört csempe, meg a többi szépséghiba, amiknek a kijavítását biztosan nem úszod meg 1 millió forint alatt. Könnyen kiszúrja az ember szemét a 2025-ben már ciki haj-animáció (EVA-nál különösen, csak nézzétek meg, amikor lehajtja a fejét), az Unreal 5-tel felhúzott PS2-es arcmimikák bakijai, az átvezető videók és az in-game szekvenciák közötti váltás fluiditásának hiánya, de ilyen például az is, hogy a Delta annyira az eredeti Snake Eater suttogásaitól visszhangzik, hogy az egyébként is kicsi pályaszakaszok sem lettek egybevonva, így egy-egy új területre érve rögtön töltőképernyő fogad minket. A karakterek mozgása is a régi időket eleveníti fel, és sajnos nem mindig jó értelemben, gondolok itt például Ocelot újratöltésére, de ennél is nagyobb probléma, hogy a játék az Unreal 5-ös (vagy jobban mondva inkább a fejlesztői) fiaskók miatt hiába fut jobban alap PS5-ön, a szűk területek ellenére is gyakran hadilábon áll a 60 fps-sel (ezért a performance-módot úgy ahogy van, inkább felejtsük el).

Közel sem borzalmas a helyzet, de nem is teljesen méltó egy olyan halhatatlan klasszikushoz, mint az eredeti MGS3. Öröm az ürömben, hogy a remake készítői azért itt-ott finomítottak az alapokon, épp csak annyit, hogy az pont előnyére váljon a játéknak. A váll feletti kameranézet persze magától értetődik (természetesen a Legacy Style kiválasztásával old school-ak is lehetünk, ha úgy tartja kedvünk), átláthatóbbá is teszi a környezetet, és az MGS-hagyományokat őrizendő, célzás közben FPS-módra is válthatunk, ami mondanom sem kell, jelentősen megkönnyíti az ellenfelek elintézését. Ha már a könnyítésekről esett szó, ezt a kategóriát erősíti az is, hogy immáron nem csak a menüben cserélgethetjük az álcánkat, no meg guggolás közben is tudunk mozogni (viszont ha lehasalunk a dús aljnövényzetbe, akkor nagyjából semmit se lehet látni), szóval a csendes ki és besurranás is folyékonyabban működik, mint az eredeti játékban (bár azt azért hadd jegyezzem meg, hogy a 10 éves The Phantom Painnek, ami gameplay-ügyileg mindmáig a legjobb lopakodós game, még így sincs a közelében se).

Mindent összevetve a Konami egyáltalán nem végzett rossz munkát, nem hitványkodta el a dolgot: a Delta kellemes kis nosztalgiatúra, kötelező minden MGS-fannak, viszont az éremnek ez esetben is két oldala van. Valójában nem igazán tudom pontosan megfogalmazni a játék helyzetét. Talán a legjobban úgy lehetne, hogy a Delta több, mint egy rajongói feltuningolás, de kevesebb, mint egy tradicionális remake, így az ember jogosan húzhatja a száját a borsos árazás miatt (ugyanis a game-et kemény 30 ezer magyar forintért vesztegetik, nem mintha ez amúgy meglepő lenne, de azért na…), viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem elég önmagában a múlt varázsa ahhoz, hogy elvigye a hátán az egészet. A Snake Eater még ennyi idő után sem vesztett semmit az erejéből, ugyanolyan nagyszerű, remek, páratlan alkotás, mint 2004-ben, egy felújítás – már persze ha jól csinálják meg – csak annyit tehet, hogy újra köztudatba hozza az eredeti alkotás jelentőségét. Ez a Konaminak, még ha nem is teljes mértékben, de sikerült, a remake büszkén hordozza tovább a harmadik epizód olthatatlanul lobogó lángját. 

Tegyük hozzá, ennél többet felesleg elvárni tőle. A Delta a kisebb-nagyobb hibáktól függetlenül hozza, amit kell, és bár nyilvánvalóan sok-sok év múlva nem ezt, hanem az eredeti játékot fogjuk elővenni, ha nosztalgiázni akarunk, de azért ne felejtsük el a legfontosabb dolgot: végre ismét van Metal Gear! És ez jó!

A Metal Gear Solid Delta: Snake Eater 2025. augusztus 28-án jelenik meg PC-re, Xbox Series X/S-re és PlayStation 5-re. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.

Kapcsolódó cikkek

• Húsz cím, amivel játszanod kell 2025-ben
• Húsz cím, amivel játszanod kell 2024-ben