Silent Hill f teszt

Ahhoz képest, hogy nemrég még komoly kétkedéssel fogadtuk a Konami azon döntését, hogy csaknem egy évtized után végre új életet lehel a nagynevű frencsájzaiba (amely negatív prekoncepciókat a csúfosan futó remastered-kiadások és a játéknak csúfolt fércművek is határozottan megerősítettek), most, a sokadik mennybemenetel után boldogan konstatálhatjuk: a döcögős előzményeket követően egészen jól alakul ez a feltámasztás. Minden idők egyik, ha nem a legzseniálisabb túlélőhorrorjának, a Silent Hill 2-nek a remake-je az eredetihez maximálisan méltó feldolgozást kapott, a PlayStation 2-es generáció megkerülhetetlen mérföldköveként számon tartott Metal Gear Solid 3: Snake Eater modernizált verziója sem vallott szégyent – az öröm azért nem teljesen felhőtlen, de ettől a svédasztaltól egyelőre még nem álltunk fel korgó gyomorral. 

Úgy néz ki, a japán cég lassacskán újra kiérdemli a bizalmunkat, annál is inkább, mivel itt van a legújabb alkotásuk, a Silent Hill f, amivel kapcsolatban a továbbiakban nyilván a lehető legrészletesebben igyekszem belemenni abba, miért is bokszolhatunk boldogan a levegőbe, hogy az ikonikus, késsel vágható sűrű köd ismét ellepi a tévénk vagy a monitorunk képernyőjét, de annyit már most elárulhatok, mindenféle felvezetés, körüljárás és visszatekintés nélkül, hogy a friss epizód simán a legjobb Silent Hill-játék lett a harmadik rész óta. Úgy érzem, ezúttal nyugodtan mellőzni lehet az anekdotázást, mielőtt a lényegre térünk, a hosszú ideig szakégőzben fetrengő, prémium szusit felböfögő Konamis fejesek poénjait is ellőttem már párszor, és a sorozat történetének átnyálazása is felesleges – az ilyenek csak elveszik a figyelmet a Silent Hill f-ről, attól a nem mindennapi élménytől, amit ez az interaktív audiovizuális remekmű kínál. Mechanikai és narratív csavarjaival egyaránt. Nem felejti el, honnan jött, ám már más ösvényeken lépked – és a fejlesztők a siker keresése közben szerencsére nem tévedtek el a ködben. 

Pedig az előbb fejtegetett gondolatmenetre visszatérve azért itt is volt miért aggódni. Az f ugyanis szakít a Silent Hill hagyományaival és a hírhedt kisváros helyett egy fiktív japán faluba, Ebisugaokába helyezi a cselekményt, az 1960-as évekbe – a sorozat történelmében már nem először szakadunk el a Maine állambeli településtől, ám ezúttal az ikonikus helyszín még csak érintőlegesen sem kap szerepet a sztoriban. Ilyenformán elkerülhetetlenek a megszokott előítéletek, ebben az esetben az, hogy “ez nem Silent Hill”, ami egy kicsit a Resident Evil 4 ügyéhez hasonlítható (ami anno szintén “nem volt Resi”, aztán később valahogy mégis az lett, de ez most más lapra tartozik), viszont a kész produktum ismeretében nem is állhatnak messzebb az igazságtól azok, akik ezt a jelmondatot vallják. 

A titok a már korábban említett frappáns csavar: annak idején a legendás trilógia megalkotásakor a Team Silent a japán horrorok stílusát mixelte össze a műfaj amerikai identitásával, az f viszont konkrétan egy az egyben azt a japán látásmódot képviseli, amit az eredeti alkotók vettek alapul a sorozat receptjéhez. Ezúttal csak és kizárólag azt, se többet, se kevesebbet. A sztorit a népszerű író, Ryukishi07 vetette papírra, főszereplőnk egy iskoláslány, Hinako Shimizu, aki egy átlagosnak mondható napon szülei vitáját megunva lelép a családi fészekből, hogy találkozzon a barátaival. Ezután egyik pillanatról a másikra köd telepedik egész Ebisugaokára, Hinakón és társain kívül mindenkinek nyoma vész, helyükre pedig borzalmas és félelmetes szörnyetegek lépnek. A dallamok tehát ismerősen csengenek a fülünkbe, az alkotók nem is fogják vissza magukat, amikor a sorozat összetéveszthetetlen húrjait kell pengetniük. A végeredmény: nem csupán esszenciális Silent Hill-élmény, hanem egy totális, színtiszta japán horror, amely egyszerre érzékenyen és húsbamarkolóan reflektál az ország 60-as években jellemző kultúrájára, társadalmi helyzetére, valamint a második világháború utáni nem túl szívderítő állapotokra. Ezen a “hangversenyen” a történelmi háttér tölti be a karmesteri pozíciót, akinek hol lágy, hol pedig agresszív vezényszavaira Hinako, illetve az ő személyes problémái, traumái és hátborzongató sorstragédiája szolgáltatja a hegedűszólamot. 

A tónus közül sem olyan nyomasztó, mint a Silent Hill 2-remake esetében, de itt nem is ez volt a cél: az f a groteszk horror és az organikus szépség ötvözésével erőteljes kontrasztot hoz létre, amelynek köszönhetően a nagyjából 11-12 órát felölelő sztori épp annyira léleksimogató, mint amennyire lélekölő – szó, ami szó, hiába ellentmondásos az összkép, pont ez a sava-borsa a játéknak. Nehéz letenni, ha egyszer beleveted magad, pontosan eme ambivalens szellemiség miatt. Mindazonáltal az első 1-2 órában kőkeményen meg is követeli a türelmet. Ebisugaoka kellemetlenül szűk, szinte már klausztrofób sikátoraiban, háromszintes házaiban, szürke virágoskertjeiben és kihalt rizsföldjein bandukolva enyhén szólva is nulla Amerika-feelinggel találkozunk, gyakorlatilag egy olyan épület vagy tereptárgy sincs, ami a megszokott Maine állambeli településre emlékeztetne. A környezet merőben új az eddigi részekhez képest, ahogy a széria elnyűhetetlen “vendégszereplője”, a főhős pszichéjét fizikai formába öltő rémálomszerű birodalom, a Másvilág is teljesen eltérő kinézetben tündököl, amelynek megalkotásához a fejlesztők természetesen a japán mitológiát és folklórt vették alapul.

A széria rajongóinak tehát kell némi idő, mire megszokják a friss közeget – ám ha egyszer sikerül, akkor az f maradéktalanul meghálálja a kitartásunkat, mert az említett első pár órát követően tényleg olyan dolgok történnek, amelyek láttán biztos vagyok benne, hogy mindenki megnyalja majd mind a tíz ujját. Jól lehet, ezekről már kifejezetten nehéz spoilerek nélkül beszélni, az öt különböző befejezést (első nekifutásra mindenki ugyanazt a végkimenetelt kapja, a másik négy finálét a további végigjátszások során, a New Game+ segítségével, alternatív útvonalak bejárásával lehet megnyitni) pedig tényleg nem tisztem lelőni, de ahogy fentebb így magyaráztam, az f mechanikája és annak feature-jei is kéz a kézben járnak a narratívával és az új utak keresésének a koncepciójával. Ugyanúgy meg kell szokni mindkettőt. Igen, a harcrendszert is.

És hál’ istennek mire jönnek az ínyenc finomságok a sztoriban, addigra pont sikerül is. A Silent Hill f teljes mértékben mellőzi a lőfegyvereket és kizárólag a közelharcra fekteti a hangsúlyt. Szóval a pisztolyokat, puskákat és gépkarabélyokat felejtsük el, Hinako konyhakéssel, acélcsővel, baltával, baseball ütővel, lándzsával és egyéb szúró-vágó alkalmatosságokkal megy neki az ellennek. Az új felfogás pedig új rendszert kíván, ami miatt az f persze rögtön megkapta a Soulslike-bélyeget, mert miért ne, manapság minden játékra ráaggatják, amiben van Stamina -csík és kitérési lehetőség a ránk törő gonoszok elől. Mondjuk az, hogy az f valóban Soulslike lenne, nem teljesen fedi a valóságot, de azért vannak ismerős húzások. Könnyű és nehéz támadás is helyett kapott, állóképességünk minden egyes csapásnál csökkenni kezd, akár talált, akár nem, és ha elfogy, akkor ki vagyunk szolgáltatva a gusztustalanabbnál gusztustalanabb szörnyeknek, legalábbis addig, amíg nem töltődik vissza az a bizonyos csík.

A játék elején okoz némi frusztrációt, hogy az ellenfelek gyakorlatilag fél perc leforgása alatt elintézik szegény Hinakót, mi meg csak kamillázva próbálunk bevetni egy-egy sikeres ütést (ráadásul az egésznek megvan az a bája, hogy ha épp szűk helyen tartózkodunk, akkor a kezünkben lévő fegyver a falat vagy például az ajtófélfát találja el az aktuális rém helyett), ám a puding próbája az evés. Alaposan ki kell tanulni a mechanikát, mert másképp nem megy. És ha ez megvan, nem csak sima liba a dolog, hanem még kifejezetten élvezetes is. A rendszer a rendelkezésünkre bocsát mindent ahhoz, hogy sikerrel járjunk. Belockolhatjuk az ellenfelet, támadás előtt egy piros aura jelzi, hogy mikor nyílik alkalmunk bevinni egy tökéletes találatot, a Focus-mérő segítségével belassul az idő és könnyebben ki tudjuk kerülni a támadásokat vagy speciális mozdulatokat hajthatunk végre (ezek egyúttal sajnos le is viszik Hinako Sanity-mérőjét, azaz stílszerűen szépen apránként veszíti el az “ép elméjét”, és egy-egy sikeres kitérés alkalmával az állóképességünk is rögtön feltöltődik. 

Persze akkor sem sétagalopp a kaland, ha elsőnek a kényelmesebb és kiegyensúlyozottabb Story és a jóval keményebb Hard fokozat közül az előbbit választjuk. A legnagyobb gondot a Stamina szisztémája okozza, amely minden félreugrás után nagyjából egyharmadot zuhan (ugyanaz a helyzet akkor is, ha támadunk), azt már nem is fejtegetem bővebben, hogy némelyik ellenfél, de különösen a bossok olyan kombókat produkálnak a kárunkra, hogy egymás után többször is ki kell azokat védenünk, ami nemegyszer teljesen lemeríti az állóképességünket, pluszban néhol kifejezetten hosszú időt vesz igénybe, mire regenerálódunk. Természetesen azért nem egy helyben toporgunk, a pályákon található tárgyakat, gyógyszereket, ételeket és italokat a mentési helyként funkcionáló oltároknál XP-pontokra cserélhetjük, amelyekkel Hinakót lehet fejleszteni, illetve különféle Onamirokat, azaz talizmánokat is szerezhetünk velük, amikkel passzív képességeket vásárolhatunk főhősnőknek. Mivel eléggé limitált, hogy egyszerre mennyi cuccot cipelhetünk magunkkal, az is megkövetel némi taktikázást, hogy alaposan átgondoljuk, éppen mi legyen nálunk.

Gyógyító eszközökre mindenképp szükségünk lesz, a Stamina-csíkot sem árt néha-néha feltölteni, kiváltképp a boss-harcok közben (ahogy haladunk előre a történetben, úgy fognak egyre inkább megizzasztani minket), no meg a Toolkitek is hasznosak, ugyanis fegyvereink gyorsan kopnak, és ha nem javítjuk meg őket, akkor egyszerűen csak szétesnek, mi pedig jobb híján csak elfutni vagyunk képesek az életünkre törő rémségek elől – ami egyes esetekben tényleg nem rossz megoldás, de amikor egy mentési pont vagy egy rejtvény közelében támadnak ránk folyton folyvást, akkor már rendesen főhet miattuk a fejünk. Apropó rejtvények: a furfangos fejtörők ősidők óta a sorozat elnyűhetetlen részei, és az alkotók ezen a téren is kitettek magukért. Nagy gondot ugyan nem fognak okozni (aki nem akar ezekkel sokat bíbelődni, az rögtön kezdéskor kiválaszthatja a könnyebb fokozatot), de azért így is hozzák az old school epizódok szürkeállományt megerőltető színvonalát. 

Ami a vizuális megjelenítést illeti, a végeredmény korántsem makulátlan, hiába az Unreal Engine 5, az elmosódott textúráktól és a kisebb-nagyobb hiányosságoktól most sem sikerült minket megóvni, de összességében nincs nagyon miért panaszkodni, legalábbis sima PS5-ön. Amíg Ebisugaoka városának szürke, monoton környezete nyugtalanítóan fotorealisztikusnak hat, addig a Másvilág fantáziadús stílusa, valamint a vörös-rózsaszín árnyalataiban pompázó növények, virágok egyenesen szemet gyönyörködtetővé varázsolják a Silent Hill f-et. És amikor a kettő összetalálkozik, a kontraszt – ahogy minden mást illetően is – nagyszerű. A szörnydizájn is eléri a kívánt hatást, van itt minden, ami egy jó japán horrorhoz kell, kicsavarodott, groteszk pózokat felvevő, természetellenesen mozgó fabábu, a testén egymásba olvadt arcokat viselő, gennyedző lény, üveges arcú, hosszú karmaival ide-oda csapkodó vadállat szerű rém – a felsorolásnak közel sincs vége, ráadásul a brilliáns hangeffektek még hátborzongatóbbá és félelmetesebbé teszik őket. Így már jóval azelőtt rájön a frász a játékosra, hogy egyáltalán meglátná, pontosan mi is vár rá egy új szobába, vagy a következő utcasarokra érve. A zene sem hagy minket nyugodni, a Silent Hill nevével valósággal összenőtt Akira Yamaoka többedmagával ismét hipnotikus erejű zenét muzsikát készített – nem éri el a második rész színvonalát (mondjuk ez egyébként is lehetetlen), de hosszú idő után talán most áll hozzá a legközelebb. 

Ahogy a sorozat jelenlegi megítélése is lassacskán átlendül az “egész jól alakul”-ból a “nem is alakulhatna jobban” kategóriájába. A Silent Hill f újabb jeles bizonyítéka annak, hogy a széria valóban feltámadt hamvaiból, és bár a múlt tanulsága szerint azért még mindig jobb, ha óvatosan állunk a Konamihoz, végre úgy látszik tényleg megvan rá az esély, hogy a franchise visszakerüljön arra a piedesztálra, ahová anno a Team Silent emelte.

A Silent Hill f 2025. szeptember 25-én jelenik meg PC-re, Xbox Series X/S-re és PlayStation 5-re. Mi PlayStation 5-ön teszteltük.

Kapcsolódó cikk

• 10 félelmetesen jó játék a halloweeni rettegéshez