Sokan úgy gondolják, felesleges pontozni a játékokat. Szerintük elég lenne, ha leírnánk a véleményünket, és utána mindenki ez alapján eldöntené, milyen a játék. Akik ezen az állásponton vannak (köztük egy videókritikákkal foglalkozó magyar online lap főszerkesztője is), sokszor azt hozzák fel érvként, hogy a pár éve adott 8-9-akármennyi pont vajon mennyit fog érni néhány évvel később? Ami 2000-ben 9 pontos játék volt, az 2013-ban is 9 pontos játék? Természetesen, akinek van egy kis agya, az magától is sejtheti, hogy minden hasonló produktumot a kortársaihoz kell mérni, így a Gamekapocs is ennek megfelelően értékel: ha most megjelenik egy új Gears of War, akkor azt a jelenleg piacon lévő többi shooterhez kell viszonyítani, nem pedig valamihez, ami 10 évvel ezelőtt jelent meg, és nem is valamihez, ami 10 év múlva fog.


A helyzet azonban bonyolódik akkor, amikor egy régi játékot remake-elnek, felújítanak, újraképzelnek, vagy valami más módon ismét a piacra hoznak. A Capcom és a WayForward a Ducktales Remastered tekintetében arra jutott, hogy a grafikát teljesen újrarajzolta, a játékmenetet nagyrészt érintetlenül hagyta, a pályák sorozata is megmaradt, csupán azok elején kapunk némi történeti átvezetést, mely igyekszik megmagyarázni, miért is van Dagobert bácsi a Holdon. Az eredeti Ducktales egy NES-es játék volt, abból az időszakból, amikor még a kőkemény platformerek élték a virágkorukat, és amikor nem számított, ha a játék szana meg széjjel szopatott, mert úgysem volt jobb dolgod, mint újra nekiesni a pályának.


Ami azonban majdnem 25 évvel ezelőtt jónak számított, az ma újra kiadva sajnos semmilyen tekintetben nem üti meg a mércét. Igen, a teljesen kézzel rajzolt grafika és kézzel készített animációk fantasztikusan néznek, és egy az egyben visszaadják a rajzfilm hangulatát, mint ahogy szintén pozitívum az eredeti szinkronszínészek jelenléte is - bár ez nekünk magyaroknak pont nem számít. De körülbelül ennyi jó dolgot tudok elmondani a Ducktales Remasteredről, sajnos ugyanis egyáltalán nem vagyok vevő az ilyen jellegű nosztalgiára – be kell látni, egy platformert több mint két évtized után szinte egy az egyben visszahozni hatalmas hiba, és teljesen nyilvánvaló, hogy nem fog működni. Nem tudok tehát másra gondolni, mint hogy a készítők egy jól irányzott nosztalgiacsapással próbálnának meg rólunk lehúzni némi pénzt.


Először is, az irányítás rettenetes. Válaszképtelen és lassú, a játék sosem azt csinálja, amit én gondoltam, hogy csinálnia kellene, és emiatt rengetegszer meghaltam. A játék másról sem szól, mint hogy a „pogo jump” néven futó nagy ugrással végigpattogunk a pályán mint egy idióta, és próbáljuk becélozni a pár méteren balra-jobbra mászkáló, semmi mást nem csináló ellenfeleket, hogy a klasszikus Mario-módszerrel kiüssük őket a pályáról. Ez vagy sikerül, vagy nem, néha érthetetlen okokból. A Ducktales Remastered persze pontosan ugyanolyan brutálisan nehéz, mint az eredeti játék. Közepesen fokozaton három életünk van, amit ha elveszítünk, mehetünk vissza a pálya legelejére, úgyhogy sok szerencsét, ha az utolsó életeddel eljutsz a pálya főgonoszáig, és először találkozol vele. A könnyű fokozat pedig már annyira könnyű, hogy szót sem érdemel.


Annak idején persze ezzel semmi gond nem volt, de ma ki fog ebbe ennyi időt és energiát tenni, mikor éppen pár nap múlva megjelenik a Grand Theft Auto V? Az eredeti verzióban, ha leütsz egy ellenfelet, majd visszasétálsz kicsit, majd újra előremész, akkor az az ellenfélre újraterem. Ez pusztán azért volt így annak idején, mert a NES memóriagondokkal küzdött, de a készítők még ezt a rettenetesen idegesítő dolgot is áthozták az új változatba, teljesen szükségtelenül. Nagyon-nagyon súlyos tévedésben van a WayForward, ha azt hiszi, hogy PC-n és konzolokon egy ilyen anyag még valakit annyira tud le tud kötni, hogy többször is újra kezd egy pályát. Ha mobilra jelenet volna meg a játék, még azt mondanám, hogy talán, de már mobilra is ezerszer jobb és kifinomultabb cuccok jönnek.


Aztán ott van a „történet”, ami az eredetiből teljesen hiányzott, most azonban kapunk „átvezetőket”, hogy ne mindenféle magyarázat nélkül menjünk át egy pályán. Teljesen felesleges volt. Egyrészt az eredetiben (és ebben a korszakban sok más játékban) pont az volt a jó, hogy a játékos fantáziájára bízta, mit keres Dagobert bácsi a Holdon, az Amazonasnál, vagy éppen egy erdélyi kastélyban. Most kapunk néhány halálosan erőltetett, félelmetesen gyengén megírt sort, ami semmi mást nem tett, mint újra eszembe juttatta, hogy ezek a rettenetes, humortalan és gyökér Disney-mesék mennyire uralták gyerekkorunkat.


Visszakanyarodva, a helyzet tehát az, hogy egy régen jó játék ma már messze nem kaphat ugyanannyi pontot. A játékvilág a szórakoztatóipar leggyorsabban fejlődő része, pár évente új gépek, új stílusok jönnek, a stúdiók új ötleteket valósítanak meg, folyamatosan igyekeznek előrébb lépni, rálicitálni saját magukra és a konkurenciára. Az, hogy 2013-ban valaki egy szinte teljesen változatlan 1989-es játékot próbál kiadni átrajzolt grafikával, számomra egyértelművé teszi, hogy mire pályázik. Pénzre. Ha rajtam múlna, nem látnának egy forintot sem, de sajnos a félrevezetett nosztalgia sok mást is eladott már, nincs rá ok, hogy ezt miért ne adná el.