Stranger of Paradise: Final Fantasy Origin teszt

Amikor tavaly nyáron bemutatkozott a Stranger of Paradise: Final Fantasy Origin az E3-on, legtöbbünknek csak annyi maradt meg a játékból, hogy a főhős az első trailerben nevetségesen sokszor ejtette ki a száján a főellenfél, Chaos nevét. A cím annak ellenére sem keltette fel a játékosok érdeklődését, hogy egy kiváló ötlettel – a Final Fantasy összeházasítását a soulsborne stílussal – toldották meg az alapkoncepciót, ehhez ráadásul megszerezték a mostanában a Nioh címekről ismert Team Ninját is. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy egy remek játékot kapjunk, ám végül inkább csak a katasztrófaturisták fogják jól érezni magukat, ők viszont nagyon.

Hogy miért mondom ezt? Mert a SoP: Final Fantasy Origin tipikusan az a játék, aminek egy-két eleme annyira félrement, hogy végül éppen ettől válik szórakoztatóvá. A teszt egy bizonyos pontján elgondolkodtam, hogy lehetséges, hogy a fejlesztők direkt ilyenre alkották a címet, hiszen olyan marhaságok vannak benne, amelyeket lehetetlen irónia nélkül értelmezni. És bár nem egy kifejezetten szörnyű játék a SoP: Final Fantasy Origin – az említett hülyeségek miatt még akár bizonyos szempontból szerethető is –, a harcrendszeren kívül sajnos nem sok mindenben tud kiemelkedni az átlagból.

A játék egyik kritikus pontja a grafika és a teljesítmény: nem túlzás azt állítani, hogy simán találunk ennél a játéknál sokkal szebb PS3-as játékokat. A hetedik generációra oly jellemző túlhasznált csillogás effekt miatt kiég néha a játékos szeme, de a rossz minőségű videók és az abszolút minimalista menüdizájn miatt is rá kell néha nézni a naptárra, nem ugrottunk-e vissza az időben. Ha ez nem lenne elég, a felbontás minősége is hagy némi kívánnivalót maga után, legalábbis ránézésre egyáltalán nem a mostanában megszokott 4K-ra javított, tűéles látványt nyújtja. Ilyen kinézettel, ennek a játéknak simán 120 fps-sel kellene futnia az új generációban, de az optimalizálás terén sem remekeltek a fejlesztők. Komoly szaggatások és belassulások rondítanak bele a kalandba, ami ilyen grafika mellett egészen botrányos teljesítmény. Az már csak hab a tortán, hogy a töltőképernyők is simán alulteljesítenek az új generációban megszokottakhoz képest.

Az ingerszegény látványon ráadásul a teljes mértékben visszafogott pályadizájn sem segít. Ilyen szempontból a Nioh 2 sem volt éppen a csúcs, de a SoP: Final Fantasy Origin esetében ezúttal is generációkat ugrunk vissza az időben. Lineáris pályák, egy kaptafára felépített szobái váltják egymást, ahol néha azon is nehéz kiigazodni, hogy mivel léphetünk interakcióba, és mivel nem. A változatosságra legalább nem lehet panasz. Elég sok helyen megfordulunk majd ahhoz, hogy ne fulladjon végleg unalomba ilyen téren a kaland.

Sajnos a kiváló Final Fantasy VII Remake után elég nagy csalódás a Final Fantasy-sorozat új mellékágának sztorija, még ha némi meglepetést azért tartogat a cselekmény a vége felé. A legnagyobb probléma talán az, hogy borzasztó blőd stílusban van a történet tálalva, hihetetlenül buta karakterekkel és nevetséges jelenetekkel. Itt jön képbe azonban az a fajta megközelítés, amit a teszt elején említettem, azaz, hogy éppen ettől lesz igazán szórakoztató a játék. A buta párbeszédek olyan aranyköpéseket tartalmaznak, amik után a Rossz PC Játékok legemlékezetesebb címei is elismerően csettintenének, de a rendkívül antipatikus, és néhol sokkolóan bunkó főhős megnyilvánulásai is megmosolyogtatóak. Az más kérdés persze, hogy a fejlesztők célja valóban az ilyen fajta szórakoztatás volt-e vagy komolyan gondolták ezeket a jeleneteket – nagy eséllyel sosem tudjuk meg erre a választ.

A játékot egyébként nem csak a történet szempontjából szórták tele a fejlesztők burleszkszerű megoldásokkal. Beszélgethetünk például a küldetések között NPC-kkel, akiket egy külön menüpont alatt érhetünk el. Innen egy meglepően hosszúra nyúlt töltőképernyő után juthatunk el a pármondatos, teljesen értelmetlen „beszélgetésekhez”, hogy aztán a töltőképernyőn átszenvedve újra a menüben találjuk magunkat. Hasonlóan paródiába illő az is, ami a leltárunkban történik: az addig teljesen rendben van, hogy felszedhetünk ilyen-olyan felszereléseket, de hogy ezek mennyisége már az első két pálya után a százas nagyságrendhez közelít, az teljesen nonszensz. Ezeket aztán egy átláthatatlan menüben kell menedzselni, amitől még a gyakorlottabb tycoon-játékosoknak is rémálmaik lehetnek.

Jól megkapta tőlem a SoP: Final Fantasy Origin az előző pár bekezdésben, de szerencsére van a játéknak olyan pontja is, ami egészen kellemesre sikerült, még ha önmagában nem is fogja elvinni a hátán az egész címet. A Team Ninja nem hazudtolta meg magát és egy kiváló harcrendszert rittyentett össze. Amellett, hogy a rendszer erősen épít a soulsborne játékokban megismert taktikákra (vagy esetünkben talán elegánsabb a Nióht említeni), több stílust – a játék ezeket a klasszikus Final Fantasykhoz hasonlóan „job”-oknak hívja – is elsajátíthatunk, amelyek között aztán valós időben is váltogathatunk. Van itt dupla karddal operáló duelist mód, pusztakezes ökölharc, de akár különféle varázslatokkal a távolból is megsorozhatjuk az ellenfeleinket. A különféle stílusokat ráadásul külön-külön képességfán fejleszthetjük, így a harcrendszer sokszínűségére igazán nem lehet panaszunk. Habár a nehézség nem olyan jól adagolt és finomhangolt, mint az alig egy hónapos Elden Ring esetében, azért kihívással itt is bőven találkoztunk.

A csaták során egyébként társakat is kapunk, akik aktívan kiveszik a részüket a harcokból, ennek sajnos azonban az az eredménye, hogy rendkívül kaotikussá válnak a csatajelenek. Nehéz követni, mi is zajlik igazán a képernyőn, így pedig az amúgy pontos reflexet igénylő harcrendszer könnyen elvérzik. Nem véletlenül operálnak a soulsborne címek is letisztult, egyértelmű dizájnelemekkel, hiszen a hektikus csatajelenek inkább csak frusztrációt okoznak. Szerencsére a játék nehézségét át lehet állítani akár a checkpointoknál is, sőt egy rendkívül könnyű casual módot is beépítettek a fejlesztők.

Sajnos a szórakoztató harcrendszer nem menti meg a játékot attól, hogy ne a felejthető címek között vonuljon be a videójátékok történelemkönyvébe. Egy furcsa alkotás, amely áldozata lett annak a ténynek, hogy a fejlesztők sanszosan csak a pénzért vállalták be a projektet. A történet tartogathat egy-két kellemes meglepetést a hardcore Final Fantasy-rajongóknak, és ha ki Elden Ringezted magad solusborne rajongóként, még akár neked is jó szórakozást nyújthat Stranger of Paradise. A többieknek azonban valóban csak a játék megmosolyogtató bukdácsolásai okozhatnak pár kellemes pillanatot, ez azonban, úgy gondolom, nem ér 18-20 ezer forintot, főleg nem ilyen ínséges időkben.

A játék PS3-ra, PC-re, Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re, PS4-re és PS5-re jelent meg. Mi Xbox Series X-en teszteltük.