Ezek lennénk mi, egy névtelen senki, akivel számos megpróbáltatáson és akadályon keresztül vezet az utunk egy szebb jövő felé. Az egykor szebb napokat látott világ ugyanis romokban hever, az árnyékokból kiözönlő szörnyetegek senkit és semmit sem kímélnek, azon kevesek pedig, akiknek sikerült életben maradniuk, tehetetlenül bujdokolnak a romok között. Főhősünk azonban más, mint a többiek, mivel testét a fény és a sötétség egyszerre járja át, de ahelyett, hogy e két világ közötti ellentét felemésztené a lelkét, erővel ruházza fel őt, amit kihasználva talán legyőzheti a túloldalról érkező förmedvényeket.
Ennek megfelelően rengeteget kell majd harcolnunk, de két összecsapás között némi felfedezés is igyekszik színesíteni a játékmenetet, bár utóbbi annyira azért nem kapott nagy hangsúlyt. Ugyan a bejárható területek meglehetősen nagyok és változatosak, sajnos elég kevés titkot rejtenek, ettől függetlenül élmény felfedezni őket, legyen szó akár pókoktól hemzsegő földalatti barlangrendszerekről, vagy sziklákkal és erdővel szegélyezett mezőkről. A helyszínek csak úgy árasztják magukból a varázslatos hangulatot, amit még tovább erősít a színpompás látványvilág, valamint a háttérben megbúvó gyönyörű dallamok. A sötétebb tónusok ellenére is olyan érzésünk lehet, mintha csak egy mesébe csöppentünk volna bele, ahol a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik.
Nagy vonalakban ez is fog történni a körülbelül 3-4 órás játékidő alatt, miközben egyetlen kimondott szó nélkül, pusztán a remekül megkomponált átvezetőkkel mesélik el számunkra a játék cselekményét. Ez szerencsére elég jól működik, egyáltalán nem éreztem hiányát a szövegnek, sőt, így talán egy-egy komolyabb pillanat még inkább szíven ütött. Utóbbira érdemes is felkészülni, mert bár elsőre egy könnyed akció-kalandnak ígérkezik az egész, valójában sokkal mélyebb témákat feszeget, mint azt elsőre gondolnánk és garantáltan lesz majd pár olyan jelenet, mikor zsebkendő után kell majd kapkodnunk. A Strayed Lights világa tehát egyszerűen csodálatos és játszi könnyedséggel elvarázsolja az erre fogékony játékosokat, ráadásul ehhez az élményhez egy olyan pörgős harcrendszer társul, ami egyszerre könnyed és könyörtelen.
Mindezt a fejlesztők úgy érték el, hogy átemelték a soulslike játékokban már többször látott alapokat, kivettek belőle pár nehezítő körülményt, ezek helyett pedig kitaláltak egy színekre fókuszáló energiarendszert, amit kihasználva élmény a kaszabolás. Kezdjük ott, hogy itt nincs stamina, sőt, az ellenfelek életerővel sem rendelkeznek, helyette az energiaszintjüket kell a maximumra tölteni, hogy aztán egy jól irányzott mozdulattal kivégezzük őket. Ezt többféleképpen tehetjük meg, egyrészt csapkodhatjuk őket napestig, ami azért annyira nem effektív, másrészt kivédhetjük a támadásaikat, amikkel már jóval komolyabb energiákat szabadíthatunk fel. És itt jön a csavar, ugyanis korántsem mindegy, hogy mikor, milyen módon és színnel felvértezve igyekszünk hárítani a felénk zúduló támadásokat.
A játékban ugyanis minden egyes karakter, beleértve minket is, tudja változtatni a színét, amit bizony az összecsapások alatt nemcsak ajánlott, hanem muszáj kihasználnunk. Mi a kék, illetve a piros fény erejével rendelkezünk, amit folyamatosan váltogatnunk kell annak függvényében, hogy az aktuális ellenfelünk éppen mivel támad. Hárítani bármivel lehet, de ha nem egyezik a színünk, akkor csak simán blokkolunk, míg ellenkező esetben életerőt kapunk vissza, miközben az ellen egyre csak gyengül. Szerencsére a szörnyek mozdulatai már jó előre jelezve vannak, így, ha ráállt az agyunk a folyamatos váltogatásra, akkor úgy érezhetjük majd magunkat, mintha csak egy halálos táncpárbajt folytatnánk a szerencsétlen kiszemeltünkkel. Érdemes betanulni a rendszert, mivel csak ezt kihasználva tudunk gyógyulni, azaz, ha bénázunk, és össze vissza kapcsolgatjuk a színeinket, akkor pár pillanat alatt fűbe harapunk, hogy aztán újrakezdjük a próbálkozást.
Ha pedig már azt hisszük, hogy megy minden, mint a karikacsapás, akkor a játék gondol egyet és bedobja a lila színt, ami elől ellenszer híján el kell vetődnünk. Efféle támadásokat a sima ellenfelek is használhatnak, de sokkal inkább a főellenfelekre jellemzőek, akik gyakran 4-5 ilyen színű csapást összefűzve borzolják majd az idegeinket. Ezek a boss harcok egyébként a Strayed Lights csúcspontjai, egytől-egyig remekül kidolgozottak és piszok látványosak, ami sajnos a sima töltelék ellenfelekről már annyira nem mondható el. Utóbbiakból ugyanis túlságosan kevés van, hiába kerülünk új helyszínekre, mindig ugyanazzal a 4-5 darabbal hoz össze minket a balsors, ami még a rövid játékidő ellenére is kitűnik. Ettől függetlenül muszáj lesz lenyomnunk őket, mivel az értük kapott pontokból tudunk fejlődni, valamint teljesen új kunsztokat megtanulni, amiket használva alapjaiban változtathatjuk meg a csaták kimenetelét.
Azért nem kell komoly dologra gondolni, a leölt ellenfelek után kapunk egy pontot, amit aztán a szűkös skillfán válthatunk be passzív, illetve aktív képességekre. Ezekhez egyébként két különböző fajta skillpont kell, az alsó részen található tulajdonságnövelésekhez sima ellenfeleket kell a másvilágra küldeni, míg a felső, jóval komolyabb változtatásokkal kecsegtető részlegen rendszerint a bossok után tudunk elosztani pár pontot. Itt találhatóak meg a harcok közben limitált számban bevethető, később pedig fejleszthető extra képességeink, amikből összesen három van és változó hatékonysággal szólnak bele az akcióba. Szerintem az előre csúszás és vágás a leghaszontalanabb, nem is nagyon használtam, ellenben a másik kettő már jóval érdekesebb. Az egyik rövid ideig tartó kábultságot okoz, így nyerve számunkra egy kis pihenőt, míg a harmadik és egyben legjobb, a Balanced névre hallgat és aktiválva pár másodpercig nem kell a színváltással törődnünk, bármit hárítunk, az tölteni fogja az életünket.
Ahogyan az a fentiekből kitűnik, érezhetően a harcrendszer volt az az elem, ahová az elsőjátékos fejlesztők a legnagyobb hangsúlyt fektették és ez bizony meg is látszik a végeredményen. Az irányítás reszponzív, sehol egy felesleges sallang, ráadásul amellett, hogy kihívást nyújt egy-egy nagyobb ellenfél legyőzése, egyáltalán nem nevezném nehéznek. Egyedül talán csak a boss harcok azok, amik okozhatnak pár kellemetlen pillanatot a kevésbé felkészült játékosok számára, de ha rászánjuk az időt és kiismerjük a mozdulataikat, akkor biztos sikerrel járunk. Az elhalálozás amúgy sem akkora probléma, hiszen nincsenek újratermelődő ellenfelek vagy elvesztett tapasztalati pontok, úgyhogy az ezekkel járó frusztrációkat nyugodtan elfelejthetjük és helyettük koncentrálhatunk arra, ami igazán fontos, a játék élvezetére.
Ez utóbbi talán az, ami a legjobban összefoglalja a Strayed Lights-szal töltött óráimat, hiszen hiába tartott rövid ideig a kalandunk, piszkosul élveztem minden egyes pillanatát. A szerethető főhős, az érzelemdús történet, a művészi megvalósítás és az ötletes elemekkel megspékelt harcrendszer egy olyan, szinte tökéletes elegyet alkot, ami miatt nemcsak a műfaj szerelmeseinek ajánlom jó szívvel, hanem azoknak is, akik imádják, ha egy játék elvarázsolja őket.
A Strayed Lights április 25-én jelent meg PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X-re, Nintendo Switch-re, valamint PC-re. Mi utóbbin teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.