A botrányos, ámbátor igencsak vakmerő és figyelemreméltó életet élő Sherlock Holmes (Robert Downey Jr.) mesterdetektív és hű társa, Dr. Watson (Jude Law) hosszas keresgélés és vadászat után végre kézre keríti régi nagy ellenfelét, Lord Blackwoodot (Mark Strong).
A feladat nem volt éppen egyszerű, de még szerencse, hogy a csendőrség ott volt a hátuk mögött támogatásképpen. Szó szerint a hátuk mögött, lévén éppen akkor érkeztek meg mikor már csak takarítani és letartóztatni kellett. Blacwood azonban feltűnően magabiztosnak tűnik, még a megszokottnál is jobban, ami némi fejtörést okoz eme zseniális nyomozópárosnak. De nem kell aggódni, mert hamarosan úgyis ki fogják végezni és ezzel pontot tehetnek az ügy végére. Arra azonban senki sem számított, hogy pár nappal a nyilvános kivégzése után – pontosan úgy ahogy előre ígérte – vissza fog térni az élők sorába és mint egy ördögi démon, újra áldozatait szedi majd. Watson közben házasodni készül és ezzel együtt elhagyni öreg barátját és bajtársát. Holmesnak ezúttal nagyon úgy tűnik, hogy egyedül kell megbirkóznia a feladattal, ahogyan személyes démonaival is…
Sir Arthur Conan Doyle először 1887-ben publikált Sherlock Holmes kalandjairól, majd végül négy regénnyel és 56 novellával fejezte be azóta legendássá vált történeteit. Ahogyan azt sejteni lehetett, számtalan rendező, forgatókönyvíró és természetesen színész is megpróbálta életre kelteni Holmes és Watson alakját, kisebb-nagyobb sikerrel, de tény, hogy világszerte ismerté váltak. Az utolsó megfilmesítés óta több évtized is eltelt már, mikor Guy Ritchie – nem sokkal „szabadulása” után – gondolt egyet vagy inkább kettőt, és tett egy merész lépést, mielőtt eme kalandok örökre a feledés homályába merültek volna.
A bemutató ígéretes volt, főleg mikor az örökifjú és örökcsibész Robert Downey Juniort láthattuk meg Holmes szerepében, mellette pedig az idáig szinte minden alkalommal nyálgépként bemutatkozó Jude Law-t, aki ezúttal valahogy olyan komolynak tűnt. De a folyamatosan elcsattanó poénok illetve egymás közti pofonok után tény, hogy mindenkinek felcsillant a szeme: végre egy kosztümös film! Nem is kellett olyan sokat várni rá, szinte „pillanatok” alatt megérkezett a mozikba.
Már rögtön az első jelenetben fel fog tűnni mindenkinek, hogy Sherlock, a zseniális mesterdetektív, nem csak elméje megmozgatásában jeleskedik, hanem igencsak tökélyre fejlesztette harci képességeit is. Mindig alaposan, előre átgondolva tervezi meg a bunyókat, melyeket aztán pontosan eszerint hajt végre, és bizony sosem hibázik. Ilyenkor valahogy rögtön Brad Pitt emlékezetes alakítása jut eszünkbe a Blöffből, ami nem is olyan nagy baj, hiszen mégiscsak Guy Ritchie-vel van dolgunk, még ha ki is lett kasztrálva azóta, de rendesen. Ez a vonal igencsak erőteljesen jelentkezik a filmben, ami számomra kissé meglepő volt, hiszen az emlékezetemben eme főszereplők még mindig kalapos úriemberekként éltek, akiknek egy jó tea és pipafű mellett való elmélkedős beszélgetésben merültek ki a legvadabb kalandjaik. De itt bizony erőteljes ráncfelvarráson és polírozáson ment keresztül a karakterábrázolás, hiszen Sherlock legkedveltebb kikapcsolódása, ha jól szétpofozhat pár embert, ezzel nem csak elméjét kitisztítva, de némi pénzmaghoz is jutva, amiből ugyebár sosincsen elég.
Robert Downey Jr. tökéletesen hozza a formáját, nagyon jól áll neki ez az örökké üveges tekintetű, mindent előre tudó elmélkedő típus, akinek második kedvenc elfoglaltsága, hogy kezében hegedűt markolva igyekszik gitározást imitálni. De emellett sosem feledkezik meg szeretteiről sem, akiknek igencsak furcsán mutatja ki ragaszkodását, mert míg Watsont folyamatosan megállás nélkül ugratja és szívatja, addig második kedvenc háziállatán - egy dagadt kutyuson - furcsábbnál furcsább kísérleteket végez, melynek a végeredménye gyakran a totál KO lesz. Jude Law ezúttal igencsak megerőltette magát és feltűnően jól alakítja a mindig véresen komoly és végtelen tartással rendelkező úriembert, aki tökéletes ellentétje barátjának és mégis csak vele együtt lehet egész ember. Beteges ragaszkodása menyasszonyához és ezzel együtt gyerekes menekülése élete értelme elől, sokkal inkább idegesítő, mint példajellegű a mai generációnak, de valahogy ezt is képesek leszünk lenyelni a rengeteg poén és a melankolikusan előrehaladó történetnek köszönhetően.
Guy Ritchie ezúttal is bebizonyította, hogy a tökeit sajnos Madonna fiókjában hagyta, hol vannak már azok a legendás párbeszédek és jelenetek, amiket két legendás filmjéből már kívülről fújunk. Ellentétben az örökké gyerek Downey-val, ő sajnos már felnőtt és egy új rendezői korszakot nyitott meg az életében. Lesz akinek ez bejön, nekem sajnos nem igazán. Számomra ez a film egy majdnem gól, de azért mégiscsak kapufa volt, amit legfőképpen a zseniális főszereplő gárda, a trükkmesterek, de legfőképpen Hans Zimmer fantasztikusan új és eredeti dallamai mentenek meg attól, hogy megbukjon. Ne értsetek félre, remekül szórakoztam nézése közben, de igazából a fantasztikusan korhű ábrázoláson és a vérpezsdítő zenén kívül semmi olyasmit nem tudott felmutatni nekem, ami miatt újra meg akarnám majd nézni. Persze lesz folytatás és biztosan be fogok ülni ismételten a moziba, de valahogy számomra egy könnyen felejthető darab volt. Azonban még egyszer megemlíteném, hogy a zene, az valami zseniális lett, már csak ezért és az alakítások miatt érdemes beülni rá. A többit már rátok bízom…
Sir Arthur Conan Doyle először 1887-ben publikált Sherlock Holmes kalandjairól, majd végül négy regénnyel és 56 novellával fejezte be azóta legendássá vált történeteit. Ahogyan azt sejteni lehetett, számtalan rendező, forgatókönyvíró és természetesen színész is megpróbálta életre kelteni Holmes és Watson alakját, kisebb-nagyobb sikerrel, de tény, hogy világszerte ismerté váltak. Az utolsó megfilmesítés óta több évtized is eltelt már, mikor Guy Ritchie – nem sokkal „szabadulása” után – gondolt egyet vagy inkább kettőt, és tett egy merész lépést, mielőtt eme kalandok örökre a feledés homályába merültek volna.
A bemutató ígéretes volt, főleg mikor az örökifjú és örökcsibész Robert Downey Juniort láthattuk meg Holmes szerepében, mellette pedig az idáig szinte minden alkalommal nyálgépként bemutatkozó Jude Law-t, aki ezúttal valahogy olyan komolynak tűnt. De a folyamatosan elcsattanó poénok illetve egymás közti pofonok után tény, hogy mindenkinek felcsillant a szeme: végre egy kosztümös film! Nem is kellett olyan sokat várni rá, szinte „pillanatok” alatt megérkezett a mozikba.
Már rögtön az első jelenetben fel fog tűnni mindenkinek, hogy Sherlock, a zseniális mesterdetektív, nem csak elméje megmozgatásában jeleskedik, hanem igencsak tökélyre fejlesztette harci képességeit is. Mindig alaposan, előre átgondolva tervezi meg a bunyókat, melyeket aztán pontosan eszerint hajt végre, és bizony sosem hibázik. Ilyenkor valahogy rögtön Brad Pitt emlékezetes alakítása jut eszünkbe a Blöffből, ami nem is olyan nagy baj, hiszen mégiscsak Guy Ritchie-vel van dolgunk, még ha ki is lett kasztrálva azóta, de rendesen. Ez a vonal igencsak erőteljesen jelentkezik a filmben, ami számomra kissé meglepő volt, hiszen az emlékezetemben eme főszereplők még mindig kalapos úriemberekként éltek, akiknek egy jó tea és pipafű mellett való elmélkedős beszélgetésben merültek ki a legvadabb kalandjaik. De itt bizony erőteljes ráncfelvarráson és polírozáson ment keresztül a karakterábrázolás, hiszen Sherlock legkedveltebb kikapcsolódása, ha jól szétpofozhat pár embert, ezzel nem csak elméjét kitisztítva, de némi pénzmaghoz is jutva, amiből ugyebár sosincsen elég.
Robert Downey Jr. tökéletesen hozza a formáját, nagyon jól áll neki ez az örökké üveges tekintetű, mindent előre tudó elmélkedő típus, akinek második kedvenc elfoglaltsága, hogy kezében hegedűt markolva igyekszik gitározást imitálni. De emellett sosem feledkezik meg szeretteiről sem, akiknek igencsak furcsán mutatja ki ragaszkodását, mert míg Watsont folyamatosan megállás nélkül ugratja és szívatja, addig második kedvenc háziállatán - egy dagadt kutyuson - furcsábbnál furcsább kísérleteket végez, melynek a végeredménye gyakran a totál KO lesz. Jude Law ezúttal igencsak megerőltette magát és feltűnően jól alakítja a mindig véresen komoly és végtelen tartással rendelkező úriembert, aki tökéletes ellentétje barátjának és mégis csak vele együtt lehet egész ember. Beteges ragaszkodása menyasszonyához és ezzel együtt gyerekes menekülése élete értelme elől, sokkal inkább idegesítő, mint példajellegű a mai generációnak, de valahogy ezt is képesek leszünk lenyelni a rengeteg poén és a melankolikusan előrehaladó történetnek köszönhetően.
Guy Ritchie ezúttal is bebizonyította, hogy a tökeit sajnos Madonna fiókjában hagyta, hol vannak már azok a legendás párbeszédek és jelenetek, amiket két legendás filmjéből már kívülről fújunk. Ellentétben az örökké gyerek Downey-val, ő sajnos már felnőtt és egy új rendezői korszakot nyitott meg az életében. Lesz akinek ez bejön, nekem sajnos nem igazán. Számomra ez a film egy majdnem gól, de azért mégiscsak kapufa volt, amit legfőképpen a zseniális főszereplő gárda, a trükkmesterek, de legfőképpen Hans Zimmer fantasztikusan új és eredeti dallamai mentenek meg attól, hogy megbukjon. Ne értsetek félre, remekül szórakoztam nézése közben, de igazából a fantasztikusan korhű ábrázoláson és a vérpezsdítő zenén kívül semmi olyasmit nem tudott felmutatni nekem, ami miatt újra meg akarnám majd nézni. Persze lesz folytatás és biztosan be fogok ülni ismételten a moziba, de valahogy számomra egy könnyen felejthető darab volt. Azonban még egyszer megemlíteném, hogy a zene, az valami zseniális lett, már csak ezért és az alakítások miatt érdemes beülni rá. A többit már rátok bízom…
Rendezte: Guy Ritchie
Forgatókönyv: Michael Robert Johnson, Anthony Peckham
Zene: Hans Zimmer
Szereplők: Robert Downey Jr., Jude Law, Rachel McAdams, Mark Strong
Játékidő: 128perc
IMDB: 7.7
Saját vélemény: 7.0
Forgatókönyv: Michael Robert Johnson, Anthony Peckham
Zene: Hans Zimmer
Szereplők: Robert Downey Jr., Jude Law, Rachel McAdams, Mark Strong
Játékidő: 128perc
IMDB: 7.7
Saját vélemény: 7.0
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.