Hold

Sam Bell asztronauta immáron három éve teljesít egyszemélyes szolgálatot a Holdon. Lassan letelik a megbízatása, és hazatérhet a Földre, ám az igazi próbatételek csak most kezdődnek a számára, a magány és a bezártság ugyanis hamarosan saját elméjének épségét fenyegeti.

A valóban tenni akarás és kiállni az egyedi ötletek mellett, mert a fénykardok és az idegen naprendszerek meghódításának digitális maskarádéja már régen nem elég a tudományos-fantasztikus műfajban. Az ember belső értékei, morálja, gondolatvilága hálásabb bemutatandó példa, mint amikor macskaszemű, nyurga lények kergetőznek a feje tetejére állt dzsungelban – mindenre ráhúzva a tudatos, elítélendő gonoszság és hódítási vágy koherens és egyben elcsépelt képletét. Az alapvető konfliktusok a sci-fikben minduntalan egyszer használatos trükk-katarzisban teljesednek ki, a látvány és az elképzelt technikai vívmányok szerepeltetése jobbára hangosat keltő vaktöltények, ám visszhang nélkül. Itt van most a nyolcvanas évek popcsillagának, David Bowie-nak a fia, aki szerény eszközökkel és befektetésével állította fejre a Sunshine-ban fürdőző, értő közönség elvárásainak megfelelő, amúgy hálátlan műfajt.


Az emberi elme kesze-kuszasága, a nyilvánvaló körülményekre való rákontrázás, vélt vagy vélhető klausztrofóbia kiváltott védekezés kellően leírja Sam Bell (Sam Rockwell) állapotát, amikor Földünk energiagazdálkodási megacégeinek megbízásából teljesít extrahosszú, három esztendőt felölelő kiküldetést a Holdon, egyedüli telepesként. A közeljövőben az anyabolygó energiakészleteinek határán lebzsel, ám a megoldás ott volt az orrunk előtt, vagyis az égbolton. A holdkőzetekből kinyerhető hélium3 ugyanis képes fedezni az emberek szükségleteinek kétharmadát, a kinyerés viszont teljesen automatizált, robotkombájnok róják a Hold kőzeteit, a begyűjtés időszakos elfoglaltság, az emberi segédlet mindössze egy főre korlátozódik. A bázis számítógépe, GERTY felügyeli Sam test-lelki kondícióját, elbeszélget vele, gesztusait három fázisból álló sárga smiley jelenti a kijelzőjén. A munkatempó lassú ámde megfontolt, ott a szürke planéta, a magány, az ember kicsinyes elfoglaltságainak bemutatása, mi mégis a harmadik év végén kapcsolódunk be a történésekbe.


Sam mindennapjait a film eleje feltűnően jellegzetes eszközökkel mutatja be, már-már szürreális az egész kiküldetés, alapvetően az Egyénre helyezve a hangsúlyt. Az otthon lévőkkel félmondatban tartja a kapcsolatot a műholdak segítségével, kicsinyes igényei vannak, mégis nem egy hosszú folyamat részeként ér minket a várható fejlemény, hanem tragikus hirtelenséggel. Könnyű hinni a rendezőnek és a természet törvényeinek. Az egyént elsősorban vágyai és emlékei tartják mozgásban, s a cselekvőképesség is nagyban ettől függ. Mert nehezen érthető, hogy három év alatt, még ha szellemi kondícióját igyekszik is megőrizni, előbb-utóbb elbukik. Ám a körülmények mégsem a logikát igazolják. Váratlan események történnek, vagy mindinkább csak a képzelet játszadozik Sammel? Az ellenség, ami nyilvánvalónak tűnik, az saját maga – ám a megbízóinak konstans gerinctelensége sem meglepő, csupán megvilágítja előtte a dolgokat, újabb döntési szituációkba kényszerítve ezzel.


GERTY persze nyugtatja, hogy minden a kiszabott terv szerint halad, de az események mást igazolnak, naná, hogy Sam kárára. A Hold kellően adagol egy lassú lefolyású, depresszív, egyénközpontú, ezáltal szokatlan sci-fi érzetét, ahol érdekes módon a fantasztikum jóval kevesebb befolyást kap, mint maga Sam drámája. Mert nem is a történet első ránézésre sugallt követhetetlensége bonyolítja meg a ritmust, mivel mindent Duncan Jones rövidesen megmagyaráz – inkább nagyobb hangsúlyt fektet a néző gondolati szabadságába, egy-egy mesteri holdfelszíni képbe való belefeledkezésbe, amivel a képzeletünk balladaszerű elkalandozásba kezd a nagytotálokat látva, befogadja a melankolikus és tökéletes zenéket és a perfekt módon beállított fényképezést.


Ugyan néhány idegesítő monológnál talán nem is figyelünk oda a filmre eléggé, gondolataink, gerjesztett érzelmeink még az előző holdképnél jártak, a rendező pontosan tudta, amikor meséjét erre az égitestre helyezte, hogy a golyóbis képes megbabonázni az arra fogékonyakat. Mindenféle sallangtól mentesen, steril módon, durva trükkök nélkülözésével csupán egy lehetőséget kínál nekünk a belefeledkezésbe, figyelve azért arra, hogy mégiscsak egy filmről beszélünk, érdekel minket Sam sorsa, de ha a titokra fény derül, a konfliktus kiéleződik és visszaránt minket a valóságba, még akkor sincs veszve minden. Nem kell feltétlen követni az erőltetett sztereotípiákat, mégis alacsony költségvetésen belül sikerül tartani a leleményességet és az egyszemélyes játékot, Rockwell jellemfejlődése, mérnöki precizitású alakítása, gesztusai, félelmetesen eredetiek, mégis mentesek ripacskodó pózerkedésektől, Kevin Spacey, mint GERTY tökéletes választás volt a folyton optimista, eltökélt és nem tágító, ugyanakkor furcsán alázatos számítógép hangjának.


S habár a társadalomkritikát nézzük, csak ha szeretnénk, akkor vélünk felfedezni párhuzamokat az emberi entitás és nyereségvágy, hazugság és egyéb jelzők szerepeltetésével – Duncan Jones nem hinném, hogy direkt módon helyezett el hátsó szándékot, egyszerűen csak körülírja a tényleges Gonoszt, aminek nem kell feltétlen savas nyálat eregetnie, viszont annál sokkal hatalmasabb és befolyásosabb. Nem tagadom, magasabb vérmérsékletű nézők még akkor is a feszültséget keresik a filmben, amikor meglepődve találják magukat a stáblistánál, gyarló feltételezés, hogy a film üresen mű, sokkal inkább elmesél egy folyamatot, mint ahogy M. Night Shyamalan szokott jobb éveiben. Mert hiába éles az emberi elme, ha torz összefogással egyszerű, használt papírzsebkendőnek degradálják a társadalmat irányítók.


Így összejön a rendező a célja, átélhetővé válik Sam magánszáma, gondolkodásra sarkalló, elbűvölő ritmikája, célzatai – édes bosszú, mikor David Bowie giccses és kínos zenéit hallgatta a rendező gyerekkorában, megesküdve arra, hogy valaha ő is nagyot dob majd a latba. Nem háromperces álmot szór a szemekre, hanem legalább egy másfél órásat. Ami viszont nagyban függ a befogadó kényes személyétől is, nagyon is elképzelhető, hogy egy társaságban ellentétesen vélekednek majd a Holdról, persze a negatívumok sem rontják feltétlen a meg nem értett eposzt, a sztereotípiákat megkerülve sem nyújthat kerek egészet, viszont egyes momentumai holdvilág fényével töltik meg az elnyomott tudat sötét sarkait is.