A Birodalmak háborúja képregénykritika

Jason Aaron 2012-ben kapta meg a Thor: A mennydörgés istene című sorozat írását, amely egy hosszú éveken át folyó, eposzba illő történet kezdete volt. Az összes birodalomra és annak minden fontosabb résztvevőjére kiterjedő gigászi sztori ebben a hatalmas crossoverben csúcsosodik ki.

A harcedzett, tapasztalt képregényíró, Jason Aaron 2012-ben kapta meg a Thor: A mennydörgés istene című sorozat vezénylését, amely azon túl, hogy különféle birodalmakkal, istenekkel, héroszokkal, lényekkel és gonosztevőkkel gazdagította a Marvel-univerzumot, valójában egy hosszú éveken át folyó, eposzba illő történet kezdete volt, ami az összes világra és minden fontosabb, illetve kevésbé fontosabb résztvevőjére kiterjedt gigaesemény, A Birodalmak háborúja felé vezetett. Aaron gondosan és precízen vitte előre az eseményeket, több különféle, de végeredményben egyetlen egy nagy célt szolgáló szérián keresztül (példának okáért ott A mennydörgés istennője és a Méltatlan Thor, melyek egy ideje már olvashatóak magyarul), a gigantikus, leginkább a high fantasy műfajához hasonló léptékű befejezésben pedig nem csak Odin fiát, hanem egy-két elhanyagolható kivételen kívül szó szerint mindenkit belevett, aki számít a Marvelnél.

Munkája kétségkívül beért, A Birodalmak háborúja egy lebilincselő saga nagy dirrel-durral beharangozott lezárása, amelyben szuperhősök és szupergonoszok esnek egymásnak, több száz fős seregek csapnak össze, szövetségek köttetnek és bomlanak fel, istenek születnek és hullnak porba, a tét pedig, ahogy az ilyen hatalmas, sokrészes, rengeteg mellékágat számláló crossovereknél szokás, maga az univerzum. És ebben a monumentális küzdelemben mindenki bevet mindent, amit csak lehet, hogy a sötét erők ezúttal se tudják bekebelezni a világot.

A főgonosz ezúttal Malekith (a laikusok a második Thor-moziból ismerhetik, de valljuk be: az ottani verzió sem karizmában, sem pedig aljasságban nincs köszönőviszonyban az itteni változattal): őrült, vérgőzös hadjárata a történet kezdetére már elpusztította Asgardot, a fényelfek kapuját, a törpék hegyét, a holtak földjét, a szivárványhíd is megsemmisült, az azt őrző Heimdallt megvakították, Malekith orgyilkosai pedig a megmaradt harcosokat is igyekeznek levadászni. A győzelme tehát csaknem teljes, de maradt még egy leigázandó világ: serege nemsokára megérkezik a Földre, ami csakhamar az univerzum utolsó mentsvárává válik, egyben a háború végső csatájának színterévé.

Persze a sokat tapasztalt olvasóknak a cselekmény végkimenetele nyilván egy pillanatig sem lehet kérdés, hiszen mégiscsak egy mainstream képregényt olvas az ember, ha a kezébe veszi a kötetet – a lényeg, mint mindig, most sem a végcél, hanem az odáig vezető rögös út. A Birodalmak háborúja esetében ez a bizonyos út kiváltképp izgalmas és fordulatos, a sikerét pedig, az esemény-jelleg ellenére is bámulatos karakterprezentálás és a látványos, szép rajzok mellett abban rejlik, hogy Aaron ügyesen kerüli ki az ilyen nagy, univerzumformáló gigasztorik két alapvető problémáját. A képregény egyrészt nem arra hivatott, hogy hangzatos reklámszövegekkel adjon el egy szokásos, 5-10 évente beiktatott nagytakarítást, melyben a kiadó friss alapokra helyezi a szuperhősök univerzumát, másrészt önmagában is élvezhető (bár nem árt ismerni az előzményeket, ha mégsem vagyunk velünk tisztában, az sem okoz nagy gondot), és nem kell hozzá ötven füzetet elolvasni, hogy teljesen értsünk mindent.

A Birodalmak háborúja azért is különleges olvasmány, mert minden egyes oldalán érezni a Marvel világa felé mutatott odaadást, a többi évnyi profizmust, ami ahelyett, hogy agyatlan, követhetetlen akcióorgiává tenné a történetet, egyszerűen csak kiegészíti azt. Benne van minden, amiért szeretjük a szuperhősképregényeket: a jó és a rossz örökös harca, hősies pózok, emlékezetes pillanatok, és a nagy múltú karakterek alapvető jellemvonásait tökéletesen leképző és nem szétromboló húzások – ez utóbbi, mivel egy több tucat figurát sokszor egyszerre mozgató crossoverről beszélünk, eléggé nagy szó. Mindenki megkapja az őt megillető szerepet, márpedig ebben a képregényben túlzás nélkül tényleg mindenki felbukkan. A Thor-sztorikból átemelt valkűrök és egyéb harcosok, Odin, Freya, természetesen maga a mennydörgés istene is, ott vannak még a Bosszúállók, Rozsomák, Szellemlovas, Doctor Strange, Fekete Párduc, Fenegyerek, sőt, az ilyesféle nagyszabású eseményektől idegen karakterek is, mint a Megtorló.

Aaron pedig nem csak, hogy mindegyiküknek megadja a tiszteletet, de a jelentős tömegeket, valamint a gyorsan változtatott lét- és idősíkokat mozgató történetbe még komoly karakterfejlődéseket is csempész. A szinte folyamatos csihi-puhi közben igazi csemegéket, drámai pillanatokat szór el, amelyek mellett nem is olyan könnyű  észrevétlenül, szó nélkül elmenni, gyakorlatilag még a legkisebb paneleken is fontos, lényeges dolgok történnek, és pontosan ezek az apróságok adják meg a képregény sava-borsát, és teszik többé, jobbá, nagyobbá a szokásos, mára már kissé unalmas és kiszámítható, sótlan crossovereknél. A Birodalmak háborújához vezető történetek, illetve maga A Birodalmak háborúja megkoronázása pedig nem más, mint Thor karakterének beteljesülése, akinek méltóvá válása lényegében egy új kezdet is: a hős egy következő szintre lép, ezzel együtt új feladatok és új kihívások szakadnak a nyakába, amelyekkel pont a megnövekedett ereje és morális képességei miatt tud megbirkózni.

Bár természetesen Odin fiának története ezzel még nem ért véget, sőt, a befejezés tulajdonképpen új kapukat nyitott számára, A Birodalmak háborúja mégis inkább egy kerek, lezárt történetnek felel meg, olyan elvarrt szálakkal, amelyeket Aaron még évekkel korábban kezdett el szőni. Tehát nincs oka fanyalogni az olvasónak, az utolsó lapokon szépen a helyére kerül minden, a kötet pedig a háború utáni eseményekbe is ad némi betekintést, a harcokban fontos (Jane Foster, Fenegyerek) és kevésbé fontos (Megtorló) szerepet játszó figurák főszereplésével. A Marvel sok emlékezetes, tényleg frappáns, univerzumot megrengető eseményt jegyez, ám A Birodalmak háborúja magasan kiemelkedik közülük, vagy legalábbis nyugodtan fel lehet tenni a polcra melléjük.

A könnyen fogyasztható, egyáltalán nem túlírt koncepció mellett (a fő szál csupán hat szám, pont annyi szöveggel, amennyi szükséges, így hamar lecsúszik az egész) a képregény a gyönyörű rajza miatt is megérdemli a piros pontot. Russell Dauterman stílusa aprólékos, egyáltalán nem összecsapott, és a figurák sem vesznek el a néha-néha kaotikus akciójelenetek közepette. Többet nem is lehet, nem is kell írni erről a történetről: aki nagy rajongója a szuperhősképregényeknek, különösen a Marvel-féle Thor színes világának, annak kötelező vétel, ahogy Aaron többi, magyarul megjelent Thor-kötete is – ezeknél jobb, komplexebb és igényesebben végigvezetett, viszonylag friss sztorikat manapság nem nagyon lehet találni a piacon.

Író: Jason Aaron, Al Ewing, Daniel Kibblesmith,Gerry Duggan
Rajzoló: Russell Dauterman, Ron Garney, CAFU, Jan Bazaldua, Juan Ferreyra
Kihúzó: Russell Dauterman, Ron Garney, CAFU, Jan Bazaldua, Juan Ferreyra
Színek: Matthew Wilson, Matt Milla, Jesus Aburtov, David Curiel, Juan Ferreyra
Fordító: Lunczer Gábor
Eredeti kiadó: Marvel Comics
Hazai kiadó: Fumax
Oldalak száma: 208
Eredeti megjelenés: 2019. április - 2019. július
Magyar megjelenés: 2022. augusztus

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...