Egyáltalán nem számít újdonságnak az amcsi filmiparban az, hogy bár előszeretettel gyártanak jobbnál jobb háborús mozikat, általában kell egy kis idő, mire megindul az USA aktuális fegyveres konfliktusait feldolgozó mozgóképek dömpingje. Amíg a második világégés eseményeit már akkor vászonra vitték, amikor a katonák még nagyban meneteltek a Tengelyhatalmak ellen, addig az azt követő összetűzéseket, mint például Vietnámot, Kuvaitot, vagy Szomáliát már hosszú évekkel vagy akár évtizedekkel az említett háborúk után kezdték feldolgozni – és az Egyesült Államok véráztatta történelmét megvizsgálva nem is annyira nehéz rájönni, hogy miért. Ugyebár az emberiség eddigi legnagyobb, legpusztítóbb háborúját a hatalmas téteknek köszönhetően gyakran szokás fajunk “legdicsőbb” háborújának nevezni, és emiatt tökéletes táptalaj a daliás héroszok, a bátor tettek és a megindító hőstörténetek megalkotásához – de azokról a háborúkról készült filmek, amik ezután jöttek, a hazafias, magasztos pátosszal nem sokáig húznák a vetítőtermek harcmezején.
Annál is inkább, mert ami azóta lezajlott és zajlik most is az USA hadseregének háza táján, meg úgy en bloc az egész világon, se nem dicső, se nem magasztos – az elmúlt több mint fél évszázadban történt háborús konfliktusokkal nehezen lehetne komplett generációkat glorifikálni. Próbálkozások persze mindig vannak, és annak rendje s módja szerint el is bukik mindegyik, egyébként abszolút jogosan, hiszen ezekkel a háborúkkal kapcsolatban a józan gondolkodású emberek nagyjából csak azon tudnak vitatkozni, hogy melyik volt az értelmetlenebb.
Szóval, noha egyszer-egyszer előfordul, hogy olyan fegyveres konfliktusokról készül film, amely a mű bemutatásakor még nagyban zajlik, azért az összességében elmondható, hogy Hollywoodnak szüksége van egy kis időre, amíg kicsit leülepednek, elrendeződnek a dolgok, amikor már nyíltabban lehet beszélni ezekről az eseményekről, és elkezdődhet a traumafeldolgozás. Ennek megfelelően az utóbbi években sorra kapjuk a Közel-Keleten történt harcokról készült háborús filmeket, amelyek többségében szerencsére jól sikerülnek, és most megérkezett a Warfare, aminél ugyan láttunk már jobbat a műfajban, ám radikálisabbat aligha. Az alkotás a jelentések szerint rengeteg civil, nő és gyerek életét követelő és emiatt nagy felhördülést keltett 2006-os másdik ramádi csata idején játszódik, ezen belül is egy novemberi napon, melyen a Navy SEAL egyik osztaga egy lakóházba benyomulva figyeli meg a környéket, hogy információkkal lássa el a tengerészgyalogosokat Nemsokára azonban a helyi erők ostrom alá veszik az épületet, így a bakáknak minden tapasztalatukat be kell vetniük, hogy egy darabban kerüljenek ki a brutális húsdarálóból.
A filmet A part című regényt, valamint a 28 nappal később, a Napfény és a Dredd szkriptjét jegyző, jó ideje már rendezőként (Ex Machina, Expedíció, Ők, Polgárháború) is munkálkodó Alex Garland dirigálta, ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Warfare-t inkább Ray Mendoza tehetsége dicséri, aki amellett, hogy konzultánsként tevékenykedik az álomgyárban, katonaként konkrétan tényleg részt vett abban az akcióban, amit bemutat a film. Mendoza és Garland nem titkolt célja az volt, hogy a lehető legrealisztikusabban mutassák be az eseményeket, ezzel emléket állítva a veteránok előtt (sőt, a Warfare Elliott Miller mesterlövésznek lett dedikálva, aki bár túlélte az összetűzést, deréktól lefelé megbénult és elvesztette az emlékeit).
Tehát a sztorit valós időben mesélik el a katonák beszámolói alapján, bármiféle dramatizálás és fikcionalizálás nélkül, ami azon kívül, hogy egyetlen egy olyan jelenetet sem tartalmaz, ami ne történt volna meg egy az egyben (legalábbis az alkotók szerint), magával von egy kardinális dolgot: pontosabban azt, hogy a Warfare egyáltalán nem szórakoztató. Jól lehet, egy kőkemény háborús filmet amúgy sem szokás ezzel a jelzővel illetni, mégis, az extrém realizmusa, autentikussága és földhözragadtsága okán teljesen más ligában játszik, mint a jóval látványosabb, nagyívűbb és kommerszebb A bombák földjén, A túlélő vagy A szövetség. És valljuk be, ebben a történetben tulajdonképpen nincs is annyi kraft, amiből a fentiekhez hasonló magasztos, drámai és feszült akciókkal teli háborús mozit lehetne fabrikálni.
A film alapjául szolgáló események a közel-keleti konfliktusban, meg úgy egyáltalán bármelyik konfliktusban gyakorlatilag majdhogynem mindennaposak, összességében egyáltalán nem egyedülállóak, aminek nagyvászonra való álmodását szintén csak és kizárólag az emlékállítás indokolja – ezzel pedig nem árt tisztában lenni, hogy ne érjen minket kellemetlen meglepetés, amikor elindítjuk a filmet, és hogy tudjuk, hányas a kabát. Ugyanis amellett, hogy a Warfare lényegében teljesen olyan, mint egy dokumentumfilm, a benne lévő szereplők a legkevésbé sem hősök, inkább csak katonai kiképzést kapott “egyszerű” emberek. A cselekmény nagy részében passzívak, a golyózápor és a bombarobbanások közepette vaktában lövöldöznek a semmibe, elhullott bajtársaik cafatokra szaggatott holttestein taposva. Egyrészt megvan köztük az együtt harcoló katonákra jellemző felemelő bajtársiasság, másrészt szövetséges iraki katonákat küldenek ki a nyílt utcára maguk helyett, szóval a karakterábrázolás abszolút életszagú, tökéletesen illeszkedik az alapkoncepcióhoz.
Amelynek száraz és földhözragadt mivolta okán jókora szeletet kapunk a brutális, naturalisztikus pillanatokból és a végeredményben tényleg hatásosan működő csapdahelyzetből (a történet voltaképp egy helyszínen, az elfoglalt épületben és annak vonzáskörzetében játszódik), szakadnak a végtagok, ömlik a vér, a sebesült katonák torkaszakadtukból üvöltenek a fájdalomtól, mindezt a cukormázas giccs és bármiféle háttérzene teljes ignorálásával. Ehhez mérten a bakákat alakító színészek egytől egyig arctalan katonák, még a híresebb, feltörekvő tehetségek (Joseph Quinn, D’Pharaoh Woon-A-Tai, Will Poulter és Michael Gandolfini) is, és a realizmust elősegítendő, hiába tartott minden bizonnyal csupán néhány hónapig a kiképzésük a szerepre, minden egyes mozdulatuk a legeslegapróbb rezdülésekig is több éves harci tapasztalatról árulkodik.
A koreográfia csillagos ötös, nem csak jól begyakoroltnak, hanem végtelenül ösztönösnek is hat az egész – ahogy tartják a fegyvert, ahogy egymást fedezik és ahogy kommunikálnak, az minden ízében profi, voltaképp egy finoman, precízen összehangolt katonai egység működését követhetjük nyomon a képernyőn, talán hitelesebben, mint eddig bármikor. Persze alapesetben ebben nincs sok izgalom, a karakterek nagyrészt célra tartó mesterlövész puskával vagy az ablaknál állva szemlélik a szomszédos épületet, folyamatosan jelentenek a bázisnak vagy légitámogatást kérnek mindenféle kódszavakat használva, esetleg ellátják a sebesülteket, és amikor gáz van, igyekeznek megőrizni a hidegvérüket. Igen, ahogy korábban már mondtam párszor, a Warfare eléggé radikális – és egy háborús alkotásra valószínűleg sosem volt még ennyire igaz, hogy: rétegfilm.
Garland mostanában amúgy is igyekszik egyre jobban elmozdulni a kommersz irányból: az Ex Machina egy minimalista, kamarajátéknak is felfogható sci-fi volt, az Expedíció egy absztrakt, filozofikus tudományos fantasztikum, az Ők meg egy szimbólumokkal teletömött folk-horror (minden tisztelem az író-rendezőé, de ezzel a filmmel még féltucat YouTube-os explained-videó megnézése után sem tudtam mit kezdeni – pusztulat), talán a Polgárháború rezonált a legjobban a szélesebb közönség igényeivel. A Warfare akár utóbbi szellemi örökösének is tekinthető bizonyos szempontból, csak a realizmust a maximális szintre kapcsolták. Nem való mindenkinek, az biztos, ám tagadhatatlanul profi és szívbe markoló módon tárja elénk a közel-keleti harcok egyik olyan eseményét, ami a nagy képet nézve legfeljebb csak közepesen fontos, ám az abban részt vett katonák, azaz az egyén szemszögéből mégis egy olyan emlék, ami életük végéig elkíséri a veteránokat.
Egyúttal itt-ott azért rá is világít az amerikai hadsereg külföldi bevetéseinek értelmetlenségére, megüzenve ezzel a felbecsülhetetlen értékű faasztaloknál üldögélő fejeseknek, hogy jó néhány vesztes háború és még annál is több halálos áldozat után nem ártana végre meggondolni, hogy érdemes-e a nemzet fiait a világ másik végére küldeni ágyútölteléknek. Bár attól tartok, ez úgyis süket fülekre talál, mind a vezetők, mind a frontvonalon harcoló katonák szempontjából – mármint amíg meg lehet etetni őket olyan lózungokkal, hogy (ahogy azt a film nyitójelenetében is láthatjuk) félpucér, feszes testüket rázó aerobic-csajokért harcolnak. Mondjuk ez valahol közelebb is áll a valósághoz, mint az, hogy a közel-keleti tömegpusztító fegyverek leszereléséért.
Gamekapocs értékelés: 7
Eredeti cím: Warfare
Rendező: Ray Mendoza, Alex Garland
Forgatókönyvíró: Ray Mendoza, Alex Garland
Producer: Andrew Macdonald, Allon Reich, Matthew Penry-Davey
Szereplők: D'Pharaoh Woon-A-Tai, Will Poulter, Cosmo Jarvis, Kit Connor, Finn Bennett, Joseph Quinn, Charles Melton, Noah Centineo, Michael Gandolfini
Operatőr: David J. Thompson
Vágó: Fin Oates
Gyártó: DNA Films
Forgalmazó: A24
Játékidő: 95 perc
Eredeti premier: 2025. április 11.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.