Mielőtt még rátérnék arra, hogy a Marvel most épp hol cseszte el (a jelenkori Hollywooddal kapcsolatos újabb anekdotázástól ezúttal megkíméllek titeket, majd legközelebb pótolom), engedjétek meg nekem, hogy felelevenítsem sokunk gyerekkorának abszolút legnagyobb rémálmát: azaz az ikonikus Disney-rajzfilmek VHS-re és DVD-re készült folytatásait. Ugyebár a klasszikus eredeti meséken komplett generációk nőttek fel, rengeteg kis lurkó számára jelentettek meghatározó élményt, vonzó stílusukkal, gyönyörű képi világukkal, kacagtató humorukkal és fülbemászó dallamaikkal emberek milliárdjait varázsolták el, fiatalokat és felnőtteket egyaránt, sőt, konkrétan jellemformáló erejük volt, és képességeikből a mai napig nem vesztettek semmit. Ahogy a régi szép idők kölykeinek, úgy a mostani nemzedék porontyainak a figyelmét is akaratlanul megragadják. Ezeket néztük mi, ezeket nézik a gyerekeink, és minden bizonnyal ezeket fogják nézni az unokáink, dédunokáink is, és így tovább, és így tovább.
A korosztály teljesen mindegy, akár 6 évesen ülsz le eléjük, akár teszem azt 30 évesen, ugyanazt kapod. Nem csupán átlagos rajzfilmekről beszélünk – hanem halhatatlan, örökzöld mesterművekről. A Disney ma összetenné mindkét kezét, ha legalább fele annyira lenne kompetens, mint akkoriban, amikor ezek az alkotások születtek, de azért ne legyenek illúzióink: a cég határtalan pénzéhsége egyáltalán nem a modern kor találmánya, már annak idején is pontosan tudták, hogyan nézzék teljesen hülyének a fogyasztókat. És ezt mi, a ‘90-es évek gyerekei tapasztaltuk meg elsőként.
A jó öreg szocializmusnak vége szakadt, a rendszerváltás lezajlott, ezzel együtt pedig hozzánk is betörtek a nyugati világ vívmányai, tékák és videóboltok tucatjai árasztották el a különböző nagyvárosokat, amelyek polcain ott sorakoztak kedvenc Disney-rajzfilmjeink VHS-en (oh, azok a lila színű kazetták…), így immáron nem csak nagyvásznon, hanem otthon a tévé előtt is lehetőségünk nyílt újra és újra átélni a bámulatos kalandokat, ráadásul annyiszor, ahányszor csak kedvünk tartotta. A szülők azért húzták a szájukat az árcédula láttán, de a könyörgő bociszemeknek nehéz volt nemet mondani, így általában csilingelt a pénztárgép, és ha mégsem, akkor a videókölcsönzők bilétájában még mindig lehetett reménykedni. A Disneynek persze nem kellett sok, gyorsan megtalálta a piaci rést: elkezdték sorban gyártani a folytatásokat lakossági fogyasztásra negyed annyi büdzséből, negyed annyi ráfordítással. A végeredmény: totális lidércnyomás.
Ezen rajzfilmek többsége ugyanis annyira hitvány lett, hogy ha az ember felnőve elmegy pszichiáterhez és a dilidoki rákérdez, hol siklott ki az élete, hol volt az a pont, amikor feldolgozhatatlan, halálig tartó lelki sérüléseket szerzett, akkor nem az iskolai bullyzást vagy a kötelező úszásoktatást vágja rá, nem: azt a rohadt Pocahontas 2-öt, Az oroszlánkirály 3-at, meg A Szépség és a Szörnyeteg karácsonyi kíntúráját. Simba büszkesége, A tenger visszavár, Jafar visszatér? Ezek közül már egy is felért minimum öt válással, napi négy gatyázással és egyhuzamban három matekdolgozattal. És a szülők még azt hitték, hogy az Alien mellkasrobbantója, a Total Recall kigúvadó szemei és a Robotzsaru teaszűrővé lőtt Alex Murphyje lesz ránk káros hatással. Nem, a Disney-s folytatásdömping. Az volt az igazi trauma.
A cég sikerrel használta ki a gyermeki naivitást (nyilván mindenki magától értetődőnek vette, hogy az eredeti rajzfilmekkel megegyező minőséget kap), és bár hamar rájöttünk, hogy valami nagyon sántít, mire bekerült a kazetta a lejátszóba, már ki volt fizetve a cucc (persze mondanom sem kell, ezeket természetesen a klasszikusokkal megegyező árban mérték), szóval megette a fene az egészet. És hogy függ ez össze a Marvel legújabb sorozatával, a Wakanda szemeivel? Nos, a taktika ugyanaz, csupán az eszközök változtak: a Disney egy-két nagyon-nagyon ritka kivételtől eltekintve a streamingre szánt MCU-s produktumoknál nagyjából ugyanazt a stratégiát alkalmazza, mint anno a rajzfilmes folytatásoknál. Ugyanaz az univerzum, ugyanaz a stílus, ugyanazok a karakterek, de mégis minden gagyibb, filléresebb, ótvarabb, mint mozivásznon (mondjuk egy ideje már a filmek is felsorakoztak ehhez a színvonalhoz), nem mellékesen abszolút jelentéktelenek, semmihez sem kapcsolhatók, cserébe egy héttel a premier után már senki sem emlékszik rájuk.
A közönséget szerencsére még manapság sem lehet sokáig hülyére venni (ráadásul az internet és a streaming korában átverni sem könnyű őket úgy, mint anno), egyre jobban rá is farag a Marvel, akik mostanra eljutottak oda, hogy konkrétan sorban gyártják a filler-filmeket és a filler-szériákat – nem meglepő módon a Wakanda szemei is ezt a kategóriát erősíti. A négy epizódot magában foglaló minisorozat a Hatut Zaraze (Vérebek) nevű különleges vakandai alakulatra fókuszál, amelynek tagjai a történelem különböző korszakaiban próbálják visszaszerezni az ország nagyra becsült ereklyéit a veszélyes és hozzájuk képest elmaradott külvilágot járva.
Az első rész időszámításunk előtt 1260-ban játszódik a mínoszi ostrom idején, a második a trójai háborúban, a harmadik az 1400-as évek Kínájában, a negyedik pedig az 1896-os etióp konfliktusba kalauzol el minket. A koncepció akár még érdekes is lehetne, ha a sorozat nem abban a klímában készült volna, amikor a franchise konkrétan már a haláltusáját vívja, és a töméntelen mennyiségű pénz, valamint a tucatnyi kreatív alkotó megfeszített munkája ellenére sem találja a megfelelő irányt, helyette sorra idegeníti el a legkitartóbb rajongóit. Így hát maradnak a szokásos sablonfigurák, a gyér karakterprezentálás, az univerzumon belüli túlzások és hogy mire nagy ritkán erőre kap a tempó, rögtön véget is ér az aktuális epizód. A készítők persze próbálkoztak külön-külön is egyedivé tenni ezt a négy felvonást, nagyban apellálva a kíváncsiságunkra, de jobbára ismét az a – 2025-ben már konkrétan franchise-öngyilkosságnak tekinthető – attitűd érvényesült, hogy a rajongók úgyis megnéznek minden sz*rt, amin ott virít a Marvel-logó, szóval nyugodtan félgőz-üzemmódra tekerték a gyártó gépet.
És az előbbi gondolatmenetre (mármint a kíváncsiságunkra) visszatérve valóban fel-felpislákol egy-két gyenge ötlet, amivel be akarnak minket rántani. Az első epizódot nyilván puszta érdeklődésből indítja el az ember, a másodikat a trójai vonatkozás miatt, a harmadikat a Vasököl MCU-s debütálása kedvéért, a negyediket pedig a filmes vonatkozásért, meg azért, mert ha már megvolt az előző három, akkor az utolsó rész se maradjon ki, amúgy is maximum fél órás játékidőkről beszélünk – de igazából egyik sem annyira fontos indok, amiért érdemes lenne a drága időnket pazarolni erre a sorozatra.
Az meg már csak hab a tortán, hogy ahelyett, hogy a Wakanda szemei új, vagy legalábbis izgalmas dolgokat adna hozzá a jól ismert univerzumhoz, inkább csak olyan kérdéseket és ellentmondásokat vet fel, amelyek még az MCU-ból is totál kilógnak, illetve teljesen logikátlanok a világ történelmén belül. Az hagyján, hogy az afrikai ország a filmekben olyan technológiai fölényt prezentált, amihez képest a Vasember-páncél gyakorlatilag Legónak tűnt, illetve lényegében minden találmányt, eszközt, innovatív elemet kispadra ültetett már a megjelenésük előtt, de hogy már Krisztus előtt is energiapajzsokkal és lézerfegyverekkel rendelkeztek, továbbá hogy az ókorban fél kontinensnyi távolságból kommunikáltak egymással, az 1400-as években meg már repülőgépeik is voltak, az végképp nevetség tárgyává, vagy még inkább, hatalmas baromsággá teszi a franchise ezen vonalát.
Lehet ezt okosan is csinálni, mert hát lényegében tényleg mindent kitalálhatnak, amíg az a saját világán belül következetes – de ez egyáltalán nem az, ezen logika mentén a huszadik században már bázist építettek volna a Holdon. És itt jön képbe az a dolog, amit a történelmünk során minden olyan nemzet megtett, ami fejlettebb fegyverekkel, nagyobb hadsereggel és erőforrásokkal rendelkezett elmaradottabb társaihoz képest: azaz a hódítás. Jópofa, hogy Vakanda alapvetően békeszerető és rejtőzködő nép (mondjuk ha állandóan ügynököket kell küldeniük a nagyvilágba ellopott kincsekért, akkor rejtély hogy a fenébe működhetett több ezer éven keresztül ez a nagy izoláció), de hát az még MCU-s mércével mérve is hiteltelen, hogy ez az ország a kultúra és a technológia terjesztésével nem hajtotta uralma alá az egész bolygót (amúgy ebből a témából faszányos is What If…?-epizódot lehetett volna rittyenteni, csak minimum kettő jogvédő civil mozgalom sértődött volna meg rajta és ostromolná fáklyákkal meg vasvillákkal a Disney-székházat).
Mindent összevetve a Wakanda szemei sem szól nagyon másról, mint a kínos nagyot mondásról, a görcsös igyekezetről, amikor a stúdió már nem tudja hogyan nyaljon PC-kínjában – ennél feleslegesebb Marvel-sorozatot még nem csináltak, ennyi erővel nyugodtan maradhatott volna a dobozban, plusz nem is túl szerencsés abban az időszakban kidobni egy ilyen alkotást, amikor vészesen lecsökkent az érdeklődés a franchise iránt. Eredetileg ezt a Vasszív kritikájánál akartam ellőni, de abból egy részt láttam, és azt is alig éltem túl, így inkább elengedném az egészet, ha nem haragszotok meg, szóval lényeg a lényeg; az MCU egyre inkább kezd olyan lenni, mint a végstádiumban álló DCEU, amikor már biztos volt, hogy lelövik az egészet, de még akadt egy-két befejezett produkció, amiket be kellett mutatni, mielőtt lehúzzák a rolót. Az átszervezés már megtörtént a stúdiónál, kevesebb film, kevesebb sorozat, viszont a minőség (remélhetőleg) jobban fog érvényesülni, ám a szoros időbeosztás miatt legyártottak olyan alkotásokat, mint például a Wakanda szemei, ami még a régi berendezkedés szellemében készült.
Tehát nincs mese, ezeket még le kell nyomni a rajongók torkán. Olyan is lett. Hálistennek a sokadik bukás után látszólag kapcsolt a Marvel, a 2026-os felhozatalt elnézve kezdik megérteni az amúgy szög egyszerű lényeget. Mert hát egyáltalán nem bonyolult ez, elég csak feltenni maguknak a kérdést, hogy miket néznének szívesebben a fanok. Egy wannabe Amerika Kapitányról szóló bóvlit, egy harmadosztályú, többnyire fantáziátlan karakterekből álló, szürke képi világgal operáló csapatmozit, meg egy, már a puszta jelenlétével is irritáló, unszimpatikus és röhejesen túldimenzionált tini-szuperhőst középpontba helyező szériát? Vagy inkább a kifejezetten kellemes meglepetést okozó új Pókember-animációs széria második évadát, egy következő filmet a Falmászóról (aki nem mellesleg annyira közkedvelt figura, hogy teljesen mindegy, hogy a műfaj most épp fél lábbal áll a sírban, ő bármikor képes kasszát robbantani), a szintén mennybe ment MCU-s Daredevil folytatását, a Multiverzum Sagát lezáró Bosszúállók: Ítéletnapot, meg a bizalmunkat már réges-rég kiérdemlő Jon Bernthal-féle Megtorló különkiadását? Vannak azért szürreális tudatállapotok, de valljuk be, a legtöbben az utóbbiakra voksolnak. Bár az idei felhozatal teljesítményét nézve lehet, hogy a Marvelnél túl későn kaptak a fejükhöz.
Gamekapocs értékelés: 4
Eredeti cím: Eyes of Wakanda – Black Panther May Need New Glasses
Készítő: Todd Harris
Rendező: Todd Harris, John Fang
Producer: Danielle Costa, Patty Jausoro
Író: Geoffrey Thorne, Marc Bernardin
Szereplők: Winnie Harlow, Cress Williams, Larry Herron, Adam Gold, Jacques Colimon, Jona Xiao, Zeke Alton, Steve Toussaint
Zene: Hesham Nazih
Vágó: John K. Carr
Gyártó: Marvel Animation, Proximity Media
Forgalmazó: Disney+
Játékidő: 30-32 perc
Epizódok száma: 4
Premier: 2025. augusztus 1.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.