A mitológiabővítés kétélű fegyver, hiszen adott egy kiváló mű - esetünkben Stephen King kétkötetes monstruma, valamint az abból készült 2017-es mozifilm (amit nem véletlenül választottunk anno az év legjobb horrorjának), és annak 2019-es folytatása. Ez utóbbi sajnos nem ért fel elődjéhez, hiszen Andy Muschietti túlságosan mesterkélt befejezést rittyentett neki, így kicsit rossz szájízzel hagytuk magára a gyilkos bohócot. Az HBO sorozata szerencsére jóval több egy szimpla eredettörténetnél, hiszen elmélyíti az eredeti mű érzelmi erejét és ikonográfiáját, mindezt úgy, hogy a fókuszt egy új szereplőgárdára helyezi, és magát a horrort is az 1960-as évek Amerikájára jellemző társadalmi és politikai feszültséggel itatja át. Maga az időn túli entitás is egyfajta intézményesített, a múltat és jelent is átszövő fenyegető erőként jelenik meg a nyolc epizódos első évadban. 

Derry városát három évtizeddel a Vesztesek Klubja előtt is a megoldatlan traumák ostromolják. Az utcákat látva azonnal elfog bennünket az ismerős érzés, mégis az IT: Welcome to Derry merően friss élményt kínál, a hosszabb formátumnak hála, van ideje megalapozni a borzalmakat. Ami így fokozatosan a bőrünk alá szivárog, kellő hangsúlyt ad a karakterdrámának, a történelmi kontextusnak és az elszabadult vérontásnak. Ahelyett, hogy állandóan sokkolna, Muschietti inkább egy nyugtalanító légkört teremtett, amit egészen a végletekig (pontosabban az ötödik részig) fokozni tud. Onnan viszont elszabadul a pokol. 

Az 1961-ben játszódó történet három külön sztoriszálon fut, melyek az utolsó epizódokban érnek össze. Az első a gyerekekre irányul, akik megpróbálják megmenteni elrabolt barátaikat, ám az újra farkaséhesen felébredt Pennywise ezt nem nagyon hagyja, sőt ők válnak az elsőszámú prédájává. A másik szál az egyik lány, Ronny apjáról, Hank Groganről szól, akit alaptalanul vádolnak gyermekgyilkossággal - ki mást, hiszen egy színesbőrű mozigépészről van szó, és mint tudjuk, hiába járunk az USA egyik északi államában, a rasszizmus és a bűnbakkeresés párban jár. Noha elsőre a harmadik vonal tűnt a legunalmasabbnak, később egészen magára kapott az amerikai hadsereg ténykedését bemutató szál, melyben Shaw tábornok, Leroy Hanlon őrnagy és a látnoki képességekkel megáldott Dick Hallorann Pennywise-t keresi, hogy a kormány fegyverként használhassa a hidegháború idején.

Itt a hangsúly Hallorannon van, nem csupán azért, mert Chris Chalk különösen kiemelkedő színészi teljesítményt nyújt egy olyan katona szerepében, aki képes kapcsolatot teremteni a csatornában rejtőző fenyegetéssel, hanem mert összeköti a sorozatot King másik klasszikusával, a Ragyogással. A közös univerzum pedig teljesen új narratív lehetőségeket teremt, még úgy is, hogy előzményről van szó, és tudjuk, mire megy majd ki a játék. A kötött idővonal dacára az írók szabad kezet kaptak, hogy elmeséljék a lény eredetét és kapcsolatát az őslakosokkal, és még azt is, hogy miért a bohócalakot választotta “alapértelmezett” megjelenésének, nem spórolva az érdekes és olykor hátborzongató visszaemlékezéseken. Hála az HBO-nak, a készítőknek ezúttal nem kellett visszafogniuk a gyeplőt, hogy mozi-kompatibilissé tegyék a horrorelemeket, Pennywise még vadabb és kegyetlenebb formában van, mint eddig bármikor. 

Időnként alaposan felcsavarják a gore-faktort, hiszen a rém nem csak ijesztget, hanem öl is - kiszámíthatatlanul és sokkolóan. Igen, még azokat a karaktereket is, akiket netán a szívünkben zárnánk - ezt már a pilotban is aláhúzzák nem egyszer. Persze nem annyira szélsőségesen, mint a Terrifier-filmekben, de mire eljutunk oda, hogy teljes valójában megpillantjuk Pennywise-t, már szinte könyörgünk a készítőknek, hogy végre engedjék szabadon őt, és innentől már nincs megállás. Alakváltó szörnyről van szó, így amikor egy adott karakter félelmeit testesítik meg, a sorozat CGI-ra támaszkodik, ám ennek minősége nem a legjobb, és korántsem olyan fenyegető, mint Bill Skarsgård teljes harci díszben, nyakig merülve a döbbenetes method actingben. A bohóc képernyőideje maga a megérdemelt jutalom, amiért számos álmosító párbeszédet kellett elviselnünk a hadsereg bázisán, vagy a minden lében kanál katonafeleség magánakcióit látva a cukormázas Derry utcáin. Nyolc epizód nem sok, de így is becsusszant egy-két töltelékepizód a kulcsfontosságú töréspontok előtt. 

Nyilván a felnőttek bevonása a narratívába tudatos döntés volt, de korántsem olyan élvezetes a játékuk, mint amikor a gyerekek vannak a képernyőn, hiába próbáltak egyfajta egyensúlyt teremteni az írók. Egészen máshogy viszonyulunk egyes karakterekhez, ami megnehezíti a kötődést, kiváltképp Charlotte-ot és az indián hölgyet, Rose-t sorolnám ide. Bár az egész törzs sztorija nagyon fontos annak megértésében, hogyan jött a Földre Pennywise jóval az emberek felbukkanása előtt, hogyan harcoltak vele évszázadokig, és miként sikerült csapdába csalni egy városnyi területen, ahová később Derry épült. Hiába elengedhetetlenek a háttér megértéséhez, néhány szereplő semmit nem fejlődik az évad alatt, pontosan ugyanolyan földhözragadtak maradnak, mint ahogy az elején megismertük. Ugyan a készítők elmerültek a rasszizmus és gyűlöletkeltés kérdéskörében, de mindezt felületesen teszik, pedig még tovább fokozhatta volna a fojtogató légkört. 

Az öt gyerek kisujjból lejátssza a veterán színészeket a képernyőn, főleg, hogy az átélt borzalmak miatt egy gyorsított felnövéstörténet jutott nekik osztályrészül, fiatal koruk ellenére felnőtt témákat járnak körbe. Nem hisz nekik senki, inkább a saját útjukat járják, pont mint az Az első részében. Ennek talán legnagyobb elszenvedője Lilly karaktere, akit korábban is mentális betegnek bélyegzett meg mindenki, szorongása odáig fajul, hogy még egy barátjának, Ronnie-nak is árt, kinek apját gyilkossággal vádolnak. Richie apró termetét bátorsággal kompenzálja, bármikor képes támaszt nyújtani, míg Marge kétségbeesetten próbálja elfogadtatni magát az iskola menő lányai előtt, ezért is hoz hibás döntéseket. Will a tudomány megszállottja, és higgadt gondolkodással szeretné megállítani az őket terrorizáló lényt. A sokféle vérmérséklet a csapaton belül konfliktusokat szül, de a barátságuk jóval erősebb bárminél, így okosan félreteszik ellenérzéseiket. Az ifjoncok közti kémia epizódról epizódra javul, érdekes látni, hova fut ki a kálváriájuk. 

A fináléra minden összetevő beérik, mint maga a táncoló bohóc produkciója. A hatás nagyobb és hangosabb, ahogy a tétek nőnek, és az egész várost hatalmába keríti Pennywise, ahogy a köd belep mindent és beköszönt a tél. Minden túlzás nélkül, az utolsó epizód egy újabb mércét állít fel horrorsorozatok terén, simán mozifilmes minőséget üt meg, Bill Skarsgård Pennywise-a pedig átlép minden határt, amit csak lehet, a kanapén ülve pedig mi is csak némán, feszült figyelemmel bámuljuk a képsorokat, mintha minket is megbénított volna a rém torkából előtörő kozmikus fény. Az IT: Welcome to Derry második évadában ismét 27 évet lépünk vissza az időben, és a ‘30-as években nézhetünk szembe a korszakra jellemző félelmekkel, míg a harmadik 1908-ba repíti a rajongókat, reméljük, legalább ugyanennyire átgondolt formában. Hiszen tudjuk, minél mélyebbre ásunk a múltban, annál ijesztőbbé válnak a rémtörténetek. 

Gamekapocs értékelés: 8

Készítő: Andy és Barbara Muschietti, Jason Fuchs
Rendezők: Andy Muschietti, Andrew Bernstein, Emmanuel Osei-Kuffour, Jamie Travis
Producer: Jason Fuchs, Brad Kane, Andy és Barbara Muschietti, Bill Skarsgard
Írók: Jason Fuchs, Andy és Barbara Muschietti, Guadalís Del Carmen, Brad Kane
Szereplők: Bill Skarsgard, Taylour Paige, Jovan Adepo, Stephen Rider, Matilda Lawler, Amanda Christine, Clara Stack, Blake Cameron James, Arian S. Cartaya, Chris Chalk, James Remar, Madeleine Stowe, Kimberly Guerrero
Zene: Benjamin Wallfisch
Operatőr: Daniel Vilar, Rasmus Heise, Cathrine Lutes, Luc Montpellier, Paul Sarossy
Vágó: Esther Sokolow, Matthew V. Colonna, Glenn Garland, Grant Wooldridge
Gyártó: HBO Max, Double Team, FiveTen Productions
Forgalmazó: HBO
Játékidő: 60 perc
Epizódok száma: 8
Premier: 2025. október 26. - 2025. december 14.