A népszerű lengyel író 77 évesen is köszöni, jól van és még mindig képes kelet-európai stílusban jól odapirítani a saját posványában fürdőző angolszász fantasynek. Andrej Sapkowski idén visszatért egy újabb vaják-regénnyel, amivel már semmit nem kell bizonyítania, nyolc kötet után egy olyan univerzumot épített fel, amit sokan megirigyelnének. Folytatásra sincs szükség, a pentalógia kerek egész, ezért az író nagyon is kézenfekvő megoldáshoz nyúlt: egy előzménysztorihoz. “Minden legendának megvan a maga eredete”, ahogyan Rívai Geraltnak is, még mielőtt Blaviken mészárosaként elhíresült volna. A Hollók válaszútja a nemzetközi premierrel egy időben került a hazai olvasókhoz is, amit rajongóként ki nem hagytam volna. Inkább ez, mint az évadról-évadra darabjaira hulló Netflix-adaptáció. 

Szomorúan konstatáltam, hogy a szeretett witcher frencsájz milyen nagyra hízott az évek során. Dúsgazdag gyártócégek próbálnak egyre nagyobb hasznot húzni belőle, olyan emberek kezébe adva a gyeplőt, mint a Netflix sorozat showrunnere, aki képtelen meglátni, mi tette naggyá a kortárs lengyel fantasy legnagyobb alakjának könyveit. Aztán ott van a CD Projekt RED, aminek kikezdhetetlen érdeme van, hogy a witcher világszerte ismert branddé váljon és az eredeti művek felé terelje a játékok szerelmeseit. Azonban több ponton ők is bakot lőttek, nem vonták be kellőképp a fejlesztésbe Sapkowskit, akit szintén nem kell félteni. Köztudottan nagy showman, szatirikus és nem ritkán polgárpukkasztó stílusban osztja az észt az olvasói találkozókon, és mondott olyat is, hogy nincs is szükség többféle vaják-iskolára. Így aztán előfordult, hogy a játékok olyan elemeket szerepeltetnek, amik alapból simán kiesnének a kánonból. 

Még mielőtt rátérnék a regényre, nézzük meg közelebbről a kiadás minőségét! Először is, nekem a borítófestmény nem tetszik. Habár elismeréssel adózok Tikos Péter munkáinak, de szerintem túlzottan feminin vonásokkal rajzolta meg a fiatal Geraltot. Csak tekintsétek meg az eredeti lengyel verziót, ahol nem csak a festmény ütősebb, hanem a tipográfia is jobban idomul a Vaják-könyvek PlayOn-féle első kiadásaihoz. Nincs kis kezem, mégis a könyv szerintem túl széles, nem jó a markomban tartani, a lapok túl merevek, így hosszabb távon kényelmetlenné vált az olvasása. Még jó, hogy Sapkowski elbeszélése olyan szinten magával ragadott, hogy simán figyelmen kívül hagytam ezeket a zavaró dolgokat. 

Tartom magam ahhoz, hogy ha egy író - legyen bármilyen híres - nem tud megfogni az első oldalakon, akkor lehet bármennyire is felmagasztalt könyv a kezemben, nálam már hátrányból indul. Sapkowski azonban nem ilyen, zseniális dialógusokkal, jó ütemben elhelyezett leírásokkal és csipkelődő narrációival olyan hangulatot teremt az elejétől a végéig, hogy abszolút megszűnik a külvilág - ez alól a Hollók válaszútja sem kivétel. A nyitás is elsöprő: nem sokkal azután, hogy elhagyta a vajákok kiképző iskoláját, Kaer Morhent, a fiatal és tapasztalatlan szörnyvadász, Geralt azon kapja magát, hogy épp fel akarják akasztani. De mi vajon a bűne? Az, hogy egy martalócot megtámadott, mikor egy helybéli lányt akart megmenteni attól, hogy megbecstelenítsék? Szerencsére, mielőtt a helytartó ítéletét végrehajtanák, egy titokzatos lovas, Preston Holt a segítségére siet. Hamar kiderül, hogy megmentője egy sokat látott vaják, aki saját utódját látja a fiatal Geraltban, még munkát is ajánl neki.

Szűkszavú hősünk nem tudja, hogyan működik a világ, ami rendkívül veszélyes, mindent átsző a korrupció és a hataloméhség, még az Északi Királyságok olyan isten háta mögötti régiójában, mint Kaedwen és környéke. Még jó, hogy egy remek mentorra akad - vagy mégsem? A sztori tobzódik az emlékezetes pillanatokban, lendülete sodró, üresjárat nincs - nem kell ismerni a sagát ahhoz, hogy élvezzük, hisz még évekre vagyunk Az utolsó kívánság eseményeitől, Ciri pedig még kósza gondolatként sem fogant meg. A megnövekedett mozgásteret a szerző piszok mód kihasználja, az eredmény pedig egy önállóan élvezhető mű a szárnyait bontogató Geraltal a fókuszban. A cselekmény jól követhető, nem mozgat túl sok szereplőt, nem is kell tisztában lenni a komoly történelmi eseményekkel vagy más kulcsszereplőkkel. Nem is hoz be felesleges alakokat, ezáltal remek belépési pont azok számára, akik csak most ugranának bele a Vaják-történetekbe.

Sapkowski még az a luxust is megengedte magának, ne adjon koherens csapásirányt a könyvnek, lévén az első kétharmada rövid epizodikus eseményekből épül fel (mint a videojátékok missziói), Geralt korai kalandjai között gyakran ugrik egyet a helyszín és az idő, mi pedig csak sodródunk az érdekes jelenetekkel együtt. Mintha az író csupán anekdotázva megvezetne bennünket, elmesél mindent, ami eszébe jut. Nem mondom, hogy csalódtam, sőt! A vaják a vidéket járja új megbízatásokat keresve, szörnyekre vadászik, ám nincs könnyű dolga, egyrészt harci stílusa még kiforratlan, másrészt a világ tele van olyan személyekkel, akik megvetik őt és szabálykövetése sokak nemtetszését kiváltja. Geralt hamar rájön, hogy pont a munkaadói nehezítik meg a dolgát, maga a szörny - legyen az természetfeletti, vagy sem - már a kisebb gond.

Néhány közjáték kifejezetten akcióközpontú, míg mások inkább filozófiai kérdéseket boncolgatnak. Megszokhattuk már, hogy a Sapkowski világában nincs fehér és fekete, elmosódnak a határok, csak rossz és kevésbé rossz létezik.  A rajongó pedig örülhet, hiszen több szörnyvadászatot kap írásban, mint bármelyik más Vaják-kötetben. És amikor elérkezünk a történet utolsó harmadához, nyilvánvalóvá válik, hogy az író megint átvert minket, hiszen minden apró esemény nem légből kapott, egy sokkal nagyobb gócpontban kapcsolódnak össze, melynek középpontjában Geralt megmentője és önjelölt oktatója, Preston Holt és Kaer Morhen véres múltja áll. A kezdetben csendes és sztoikus főhős pedig felnő, és kiderül, meg tud nyílni mások előtt, ha erkölcsössége, értékrendje biztonságban van.

Külön öröm, hogy a Geralt naiv és sebezhető oldalát is megismerhetjük, aki különösen nagy empátiát vált ki belőlünk, hiszen kezdetben megszólalni se nagyon mer, szinte vele együtt tanuljuk meg a szakma csínját-bínját. De ami a legjobb, minden egyes párbeszéd maga a kuriózum, ilyeneket nem minden nap olvas az ember (főleg nem az AI korában). Legyen szó egy utolsó paraszttal vagy a társadalmi elit prominens tagjával megejtett eszmecseréről, elképesztő világkép és motivációk rajzolódnak ki itt, kérem. Mindezt apró gesztusokkal és narrációval megspékelve, nem is irigyeltem a fordítót, Hermann Pétert, aki remek munkát végzett. Azt azért hozzátenném, az első kötetek magyar szövegeiért felelős Szathmáry-Kellerman Viktória számomra etalonnak számít, hiszen némileg választékosabban fogalmazott anno. 

Rengeteg apróság miatt lehet imádni a Hollók válaszútját (például kiderül a Keszeg név eredete Geralt hátasa kapcsán), amely fokozatosan egyre izgalmasabbá válik. Koncepciója kísérletező, a könyvön belül is felfedezhetők írói stílusváltások, amiből látszik, hogy nem a rajongói elvárásokat tartja szem előtt Sapkowski, inkább a saját feje után megy - szerencsére! Sötét meséje ezúttal nem vált terjengőssé, olykor tűpontosan fogalmaz az öreg, pár jelzővel képes érzékeltetni az adott jelenet vagy karakter mélységeit. Sajnos nem a sorozat leghosszabb regényéről van szó, az oldalak irtó gyorsan elfogytak és bár nem keletkezett bennem hiányérzet, még mindig nagyon nehéz az elválás ettől a világtól. Ha megnézzük a Goodreads oldalán, hogy milyen fantasy regényeket tartanak 2025 legjobbjainak az olvasók, akkor egyértelművé válik, hogy Sapkowski régivonalas, véletlenül sem polkorrekt, szlávos pikantériával átitatott művét nagyon-nagyon meg kell becsülni! Bízom benne, hogy még lesz folytatás. 

A könyvbe itt tudsz beleolvasni. 

Ha érdekel a többi Vaják-regény kritikája is, ne habozz kattintani: