Jelen sorok írója egészen magasztos kapcsolatot ápol Andrzej Sapkowski műveivel. Ha nem lettek volna a The Witcher-játékok, talán soha nem találkozunk a könyvek magyar fordításával. Kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején szinte faltam az angolszász fantasy regényeket, a minőségre nem igazán figyelve. Az elmúlt pár esztendőben azt vettem észre, hogy a műfaj következő aranykora köszöntött ránk. Martin, Lawrence és a Sapkowski művei a maguk kendőzetlen kegyetlenségével, kidolgozott karaktereivel és torokszorítóan izgalmas cselekményükkel szíven szúrták a zsáner darabjait: Tolkien, ha élne, bizonyára koldusbotra jutna mellettük. A lengyel irodalom egyik zseniális képzelőerővel megáldott alakja, Sapkowski már húsz éve megírta a Vaják-sorozat negyedik kötetét, amely az előzőhöz hasonlóan nem egy novellagyűjtemény, hanem egy önálló regény, amely ott veszi fel a fonalat, ahol a Tündevér abbahagyta.


A könyv a szokásos küllemben érkezett, puhakötésben, 300 oldalon terpeszkedve. Külön öröm, hogy a PlayOn úgy gondolta, hogy elég volt a The Witcher 2 artworkjeiből, így egy hazai festő, Danyi István munkáját láthatjuk a borítón – így lett a magyar kiadás egyedi, minőségét tekintve nem marad el a külföldi társaitól. A Tündevér csak szimpla alapozásnak tűnik A megvetés ideje mellett, a hangvétel sokkal komorabb, a mesék világát, a szláv mitológiából eredő vonásokat csak nyomokban találjuk meg. Itt már komoly küzdelmek folynak a háttérben. Akinek ez lesz az első Vaják-regénye, az rosszul jár, hiszen az előzmények ismerete nélkül csak értetlenül pislog majd. A kezdeti novellák csak arra voltak jók, hogy megismerjük a világot és a főbb karaktereket, s habár már ott is találkoztunk kemény jelenetekkel, a java még csak most jön.


Komoly politikai játszmák folynak a háttérben, miközben a másfajúak és az emberek egymás vérét ontják, ám az igazi veszedelmet Nilfgaard jelenti. A birodalom megállíthatatlanul terjeszkedik, néhány állam behódolt neki, mások még kitartanak, a déliek viszont mintha egy helyben toporognának, próbálják felmérni az eshetőségeket. A varázslók többsége a saját intrikáikkal vannak elfoglalva, minél nagyobb politikai befolyást szeretnének, ahelyett, hogy összefognának és leszámolnának a veszedelemmel. Korábbi megbízóik, a királyok sem bíznak bennünk, ahogy a nép is megutálta a mágusokat. Ríviai Geralt tudja, hogy neveltje, a kis Ciri veszélyben van, gyilkosok loholnak utána, a vaják mindent megtesz annak érdekében, hogy megvédje lányt. Semlegességét tehát fel kell adnia, rég elmúltak már azok az idők, amikor elég volt a saját sorsáról dönteni. A kötetben a korábban feltett kérdések közül néhány megválaszolásra kerül ugyan, de hőseik történetének lezárásáról ne is álmodjuk a könyv végén.


A történet kezdetben két szálon fut: Ciri és Yennefer kapcsolatát ismerhetjük meg. A varázslónő iskolába akarja adni a vadóc lányt, aki ennek nem örül, mígnem olyan eseményekbe csöppennek, ami sokkal körmönfontabb annál, mint azt elsőre hinnék. Eközben Geralt az életére törő gyilkosok után koslat, informátorokat pénzel, majd a korábban még a háttérben zajló háború kiteljesedik és hőseink saját bőrükön tapasztalják annak káros hatásait. A tempó a kötet felétől felgyorsul, szereplőink nem kevés megpróbáltatáson mennek át, amiknek súlyos következményei lesznek. Nem nehéz észrevenni az íróra jellemző társadalomkritikát, amit könnyű szerrel rávetíthetünk a saját világunkra is. A különböző fajok nem hallgatnak a szép szóra, az elnyomás és a megvetés még a legutolsó faluban is jelen van, ez a beszűkült látásmód rányomja a bélyegét a birodalom sorsára. A szemellenzős többség nem látja, hogy nem a kicsinyes torzsalkodásokkal kell foglalkozniuk, hanem az egyre nagyobb befolyással bíró Nilfgaarddal.


Persze Sapkowskinak jut ideje világábrázolásra is, nagyon élveztem Ciri és a kísérőjeként szolgáló suhanc piaci kalandját, szinte az orromban éreztem az ezernyi illatot és hallottam a kofák hangoskodását. Ez a gondoskodás végigkíséri a könyvet, szinte minden fejezetben találunk valami érdekeset, melyre több, néha kevesebb időt fordít az író. Egy-egy remek ízléssel tálalt félmondat sokszor többet mond, mint a bő lére eresztett tájleírások, a mester zsigerből képes hangulatot teremteni. Úgy is tisztában leszünk a felállásokkal, ha csak rövid, de hatásos megjegyzéseket olvasunk a résztvevőkről. Manapság az a trendi, ha a karakter egy személyben jó és gonosz - pont az ebből fakadó kiszámíthatatlanságért vállnak a kedvencünkké. Sapkowski is hasonló személyeket vonultat el, akik többnyire a körülmények áldozatai, apró utalásokból is érteni fogjuk identitásukat. A Vaják-könyvek negatívabb szereplőinek is megvan a maguk célja, képesek behódolni, ha úgy látják jónak, de nem veszett ki belőlük teljesen a józanság. Hibáznak, pillanatnyi örömöt keresnek, gondoskodnak és torkot metszenek.


A megvetés idejének szépsége – hasonlóan a korábbi részekhez – pont a kisebb utalásokban, részletekben rejlik. Az utánozhatatlan hangulat sok apró momentumból épül fel, az író szeret a szavakkal játszani, szinte mozaikdarabokról épül fel az egész sztori - közjátékokból, életképekből, melyek soha nem vállnak terjengőssé. A magyar fordítás igényes és minden részlet „átjön” a sorok közül, Szathmáry-Kellermann Viktóriát éppen ezért hatalmas dicséret illeti. Főleg a vidékiek tájszólásán mosolygunk jókat, bár nem tudjuk, hogy a lengyelben ezek pontosan hogyan hangzanak. Sok esetben lehetetlen átrohanni a sorokon, találunk olyan kifejezéseket is, melyek jelentését csak kisebb kutatómunkával sikerült kisilabizálni, az író gazdag szókincse és a felejthetetlen atmoszféra miatt A megvetés ideje kétségtelenül komoly irodalmi értéket képvisel. A párbeszédek szokás szerint talán a legjobb részei a regények, tökéletesen átadják a szereplők lelkivilágát, vívódásait, örömét és bánatát. A dialógusok kellően érdekfeszítőek és alkalmasint viccesek ahhoz, hogy utat találjanak a szívünkbe.


Nem mondhatnám, hogy hatalmas megelégedettséggel töltött el a könyv vége, hiszen Sapkowski bőven nyitva hagyta a történetet, de legalább nem olyan hirtelenséggel szakad félbe, mint a Tündevér. A komolyabb hangvétel miatt a védjegyének számító fanyar humort az író ezúttal szűkmarkúan mérte, de nincs is helye cinizmusnak, ha küszöbön áll a fenyegetés. Most, hogy a játékok kiadási joga átkerült a Cenegához, nem tudni, hogy az ötödik kötet mikor és hol lát napvilágot, de bízzunk benne, hogy a magyarok folytatják a hagyományt. A Vaják-könyvek értéket képviselnek, ha átverekedjük magunkat a sablonokon, nem dőlünk be a reklámoknak, lemondunk a tucatregényekről, akkor igazi gyöngyszemre lelhetünk. A negyedik kötetre érett be igazán Geralt mítosza és hál’ istennek, messze még a vége.