Vaják: Tündevér - könyvajánló

„Tündék! – horkant fel Yarpen. – Ha pontosak akarunk lenni, akkor történetesen ők is éppen olyan jöttmentek itt, amilyen ti, emberek vagytok, még ha jó ezer évvel előttetek jöttek azokon a fehér hajóikon. Most meg egyik a másik elé tolakszik a nagy barátsággal, most már testvérek vagyunk, most már vigyorognak ránk, azt mondják, hogy ’mi, fajtársak’, ’mi, az Ősi Népek”. Régebben meg, hogy a jó… Hm, hm… Régebben meg a nyilaik süvítettek a fülünk mellett, ha csak…”.

A fenti idézet a könyvben szereplő törpe sajátos és naturális világszemléletéről tanúskodik ízes és kemény megfogalmazásban. Bizony, a Vaják: Tündevér azon túl, hogy a rasszizmus kérdéskörét feszegeti, egy újabb értékes színfoltja a hazai könyvpiacnak. Kronológiai sorrendben ez a harmadik könyv Ríviai Geralt kalandjairól, amely már nem csupán novellák gyűjteménye, hanem önálló regény. A PlayOn jóvoltából immáron magyarul élvezhetjük, s már elöljáróban elárulhatjuk, hogy az első soroktól kezdve az utolsóig egy merően egyedi, ámbár közép-kelet európai folklórra jellemző elemeivel kikezdhetetlenül magasztos hangulatú regénnyel gazdagodtunk.


Mik azok az ismérvek, amiért nem csak a The Witcher-játékokból kedveljük Geralt történetét? Sapkowki írásai mellett az angolszász fantasyk csupán üres dajkamesék, melyek egymást másolják, nincs bennük semmi plusz, semmi művészi érték. Szerencsére az utóbbi időben az új hullámok keltette tajtékok felkorbácsolták a műfajt, s az igazán sikeres regények mind-mind keményebb témával, sajátos világszemlélettel, már-már radikális megoldásaival maradnak a felszínen, miközben a többiek, vert seregként, emlékek nélkül múlnak el. A puhakötéses, háromszáz oldalra hízott Tündevér külsőségei némileg fapadosak, de legalább baráti áron került forgalomba, a korábbi kötetekre jellemző formában, azaz a The Witcher 2 Mókusainak vezetőjét ábrázoló artworkkel a címlapján. Az álomszerű kezdet után Kökörcsin páváskodásai csalnak mosolyt az arcunkra – a bevezetés kellően székbeszegező, majd a bonyodalom már olyan lendületet vesz, ami egészen az utolsó oldalig kitart. A végén nagyokat pislogunk, szinte már kevésnek érezzük az oldalszámot.


A történet zavaros időszakban veszi kezdetét, közvetlenül a Végzet kardja után. Nilfgaard véres hódításba kezdett az Éjszaki Királyságokban. A legfájóbb vereség talán Cintrát érte, ahol a hírhedt uralkodónő, Calanthe királyné is halálát lelte. A Nőstényoroszlán unokája, Ciri azonban csodával határos módon élte túl az ostromot, megmenekül, mígnem Geralt rá nem talál a vadonban. Talán a végzet akarta így, szoros kötelék alakul ki köztük, hősünk Kaer Morhenbe viszi Cirit, akit a vajákmesterségre képeznek ki - ő az első lány, aki mutánsvadász lehet. Persze a kamaszkor olyan nehézségeket támaszt Geralt elé, amit férfiként esélye sem lenne megoldani, éppen ezért a varázslónő, Triss Merigold segítségét kéri. Másrészt a lány olyan képességekkel rendelkezik, aminek felfedezésére csak egy mágiahasználó képes, vagy még ő sem. Nem csupán a küszöbön álló háború, hanem a fajok közti nézeteltérések is kezdenek eldurvulni. A tündék, törpök és manók közti békés együttélésnek gyakorlatilag vége, vérszomjas tündekommandók támadják az emberek falvait és helyőrségeit. Az utak veszélyesek, a rajtaütések mindennaposak, az uralkodó királyok látszólag képtelenek megbirkózni a belviszályokkal, amellett, hogy a nilfgaardi fenyegetéssel is szembe kell nézniük.


Geralt hozza a szokásos formáját, éleslátó és tapasztalt egyéniség, aki szívén viseli kegyeltje, a kis hercegnő, Ciri sorsát. Hamarjában rájön arra, hogy képességei jóval túlmutatnak egy vajákén, Triss oktatása után kénytelen újra elvinni a driádokhoz, Melitele asszony szárnyai alá. Az út viszont hosszú lesz, amit még Triss betegsége is tetőz, szerencsére az egyszerű, ám éles eszű törpök - Yarpen és bandája - a segítségükre siet. A Tündevér egy hosszabb időszakot ölel fel, Ciriből céltudatos és harcias kamasz válik, ám a Nőstényoroszlán unokájára sokan fenik a fogukat, Geralt nyomában pedig bérgyilkosok loholnak. Később feltűnik a vaják reménytelen szerelme, Yennefer is, Kökörcsin, mint hű barát többször is hősünkkel tart, bár a kötet vége felé szembesülünk azzal a ténnyel, hogy a Tündevér igazi főszereplője maga Ciri. Sapkowski kisujjból teremtett olyan világot, amit más íróknak több ezer oldal lekörmölése után sem sikerült. Félmondatokból, utalásokból és iszonyatosan jól megírt párbeszédekből sokkal mélyebb és élvezetesebb fantáziavilágot lehet formálni, mint amelyik üres és semmitmondó évszámokkal, terjedelmes családfákkal és száraz történelemmel próbál többnek látszani, mint ami.


Az író egészen közvetlen eszközökkel, már-már észrevehetetlenül hálózza be az olvasót, néha könnyekre, néha önfeledt kacagásra késztetve minket. A fenyegetést szinte a saját bőrünkön érezzük, hőseinek sorsát a szívünkön viseljük. A karakterek kidolgozottsága példaértékű, mondandóikból, apró reakcióikból minden motivációjukkal tisztában leszünk. Amit talán némileg nehezményezünk az az, hogy a Geralt kicsit háttérbe szorul Ciri mellett, szörnyekkel sem sokszor találkozunk, a vajákmesterség gyakorlása pedig csak nyomokban van jelen. Szerencsére a történet annál érdekesebb, így ezekkel a „negatívumokkal” is gyorsan kibékülünk. Külön jó pont, hogy a temeriai Foltest király, s a többi birodalom uralkodóját más és más érdekek vezérlik, torzsalkodásainak is hangot adnak, kicsinyes érdekeik meglepően hasonlítanak a modern idők döntéshozóira. A kötet nem egyszer világít rá, hogy az emberi faj érdekei és zsarnoksága még a mesékben sem változik. Ha pedig a többi intelligens népet nézzük, a törpék fafejűek és ami a szívükön az a szájukon, a tündék hiába is próbálnak a természet rendíthetetlenségéről prédikálni, törekvéseikbe és álszentségükbe belebuknak, annak ellenére, hogy még maguknak sem merik bevallani. A Vajákban az a legnagyszerűbb, hogy a rosszat nehéz megkülönböztetni a jótól, ésszerű és humánus cselekedet gyakorlatilag nem létezik anélkül, hogy valaki ne inná meg a levét.


Eszmék és morális kérdések feszülnek egymásnak a regényben, az ellenségeskedés nem áll szilárd lábakon, a jó nem győzhet a gonosz felett, mert nem különülnek el egymástól. Vagy egyáltalán, miért is harcolunk? El akarjuk kerülni az elkerülhetetlent? Évszázadokon átívelő nézeteltérések miatt, melynek kiváltó okára már senki nem emlékszik? Olyan könnyű rákenni a bajt a másfajúakra, holott, ha magunkba néznék, rájöhetnénk, hogy zsarnokságuk nem különbözik tőlük. Az univerzum piszkos eszközökből nem szenved hiányt, lakói gyarlók és vakok, mindnyájan, minden egyes lépésükkel az elmúlás felé haladnak. Igazán szerteágazó játszma ez, ahol csak a szerencsén és kényszerű szövetségeken múlhat a világ sorsa, persze ha a rend helyre áll – amire még jó sokat kell várni – akkor sem lesz büszke rá senki. Ám az olvasó lenne a legnagyobb bolond, ha azt hinné, hogy egyhamar véget érnek a nehézségek, de pont a szerteágazó bonyodalom az, amiért szeretjük a regényt.


A fordítás ismét tökéletesre sikerült, az író változatos szókincsét remekül sikerült átültetni magyar nyelvre. A korhű használati tárgyakat régies, sokunk számára talán ismeretlen kifejezésekkel illették, maga a szövegkörnyezet példátlan minőségű és ezáltal minden remek grammatikai megoldást üdítő mannaként szippantottuk magunkba. A Tündevér vége sajnos eléggé nyitott lett, nem éreztük azt, hogy egy kerek történettel van dolgunk, az olvasás után már rögtön a folytatásért sóvárgunk. Habár a kötet végén nem említik, reméljük, hogy belátható időn belül megkapjuk a saga következő darabját, a Megvetés idejét. A Tündevér kiemelkedő és fontos képviselője a kelet-európai fantasy irodalomnak, Sapkowski megszokott minőségű, totálisan szívmelengető története Geraltról és a birodalom ártatlan, egyetlen tiszta lényéről, Ciriről. Ha érdekel a Fehér Farkas históriája, bizonyára odáig leszel érte, de készülj, elvégre csak most jön a java.  

„Hát itt van neked a színtiszta igazság és a világ hű története, ahol az uralkodik, aki ügyesebben hasítja szét a mások koponyáját, és aki gyorsabb ütemben csinálja fel a tyúkokat. Veletek meg aztán, emberekkel, nehéz versenyre kelni, legyen szó akár a gyilkolásról, akár a kefélésről…”