Vaják: Viharidő könyvkritika

  • Írta: zoenn
  • 2018. június 9.
Miután Sapkowski lezárta a fő sagát, egy előzménykötettel visszatért az univerzumhoz, amelyben a fő csapásirányt a kaland, nem pedig a politika adja. Íme, az utolsó Vaják-könyv - sajnos tényleg!

Noha A tó űrnőjével lezárult az ötkötetes fő történet, ez azonban nem jelenti azt, hogy a Fehér Farkast nélkülöznünk kell. Andrzej Sapkowski 14 év után még egy könyvet írt Ríviai Geralttal a főszerepben, ez a Viharidő, amely lényegében a nulladik könyv, amely csak lazán kapcsolódik a sagához. Abba a korszakba repülünk vissza, amikor a háború még nem robbant ki, Ciri sem volt napirenden, és ha egy idővonalon szeretnék elhelyezni, akkor Az utolsó kívánság első novellája előtt járunk. A Viharidő inkább regény, mint antológia, és látszik rajta, hogy az író kizárólag azért vetette papírra, mert már rágta a fülét az egyre nagyobbra hízott olvasóbázis. Fan service, ha úgy tetszik, de a jobbik fajtából.


A könyv tematikája egyik korábbi kötethez sem hasonlít. Itt csak ütős akció, vagány párbeszédek és szörnyek várnak rád, semmint politikai csatározások és lehangoló világkép. Könnyed, mégis teljesen komoly regényt kaptunk, amiben számos utalás olvasható a későbbi eseményekre, azaz a fő sagára. Sapkowski végre kötetlen formában mesélhetett a lapokon, anélkül, hogy kötve lenne a keze. Geralt pedig olyan, mint amilyennek évekkel korábban megismertük. A végzete még szóba sem került, tisztes szörnyvadászként keresi a kenyerét, és olyan kalandokba keveredik, hogy a tíz ujjunkat is megnyaljuk utána. És akkor a mindent átható humort még nem is említettem!

A regény egy olyan királyságban nyit, amit az eddigi kötetekben elkerült a cselekmény. Kerack talán még unalmasnak is mondható, a polgárok tisztességesek, de ez csak a felszín. Geralt itt Kökörcsinnel karöltve belekeveredik a királyi család öröklési ügyeibe, ráadásul a mágusok figyelmét is felkeltik, akik nem is restek segítséget kérni a könnyű pénzre ugró vajáktól. A dolgokat azonban nehezíti, hogy Geraltot börtönbe vetik, két ikonikus kardjának pedig lába kél, így célszerű azokat visszaszerezni. Az események gyorsan összekuszálódnak, így Geralt csak a vajákjelekben és saját képességeiben bízhat. Ha korábban hiányoltad a videojátékokban sűrűn használt Aardot, Ignit és a társait, akkor most nyeregben érezheted magadat.


Sajnos nem tudok személyesen kezet csókolni Sapkowskinak azért, mert a viharidőben nincsenek folyamatosan váltakozó nézőpontok, szinte mindig Geralt szemszögéből élhetjük át az eseményeket. Az író az évek során már kiélte a kísérletező kedvét, és a Viharidő is bizonyítja, hogy a kevesebb néha több. Hősünk szívét még nem fertőzte meg a hatalmi játszma, próbál pártatlan maradni, így a könyv hangulata leginkább az első két novelláskötethez hasonlít, bár azoknál földhözragadtabb, követhetőbb. Ne is keressünk mélyebb mondanivalót, hiszen a szerző lazán fogja a gyeplőt, nincs is helye unalmas drámának, a cselekmény úgy rántott magával, hogy kapaszkodni sem volt időm.

Szörnyek és ütős karakterek tekintetében sincs szégyenkeznivalója a regénynek. Eddig soha nem látott lényekkel is összehozza a sors Geraltot, aki megint összeakasztja a bajuszt pszichopata gonosztevőkkel és persze a varázslóktól sem tud szabadulni. Vannak érdekes baráti arcok is - köztük egy nagyszájú törp is -, akik kellően összetettnek tűnnek, de sajnos Sapkowski hamar lemond róluk, pedig volt még bennünk spiritusz bőven. Oké, a szívtipró dalnokunk, Kökörcsin talán kicsit sokat beszél, ám kivétel nélkül remekül megírt párbeszédeket kapott, ahogyan a többiek is. A fehér hajú sem olyan kimért és szőrösszívű, mint amilyenné a későbbi események tették.


Persze említhetném még azokat a közjátékokat, melyek még jobban ingerelték a fantáziámat, de az biztos, hogy rengeteg információt megtudhatunk arról a világról, és persze a vajákmesterségről is. Sapkowski még hét vaskos könyv után is tudott újat mutatni, pedig ha valaki már átrágta magát rajtuk, naivan azt hihetné, hogy képben van. A regény nem az író hattyúdalaként vonul be a köztudatba, hanem a sziporkázó örömjátékaként. 

A Vihardidő megmutatta, hogy mennyire szép és sokszínű ez az univerzum, mennyi örömöt és veszélyt rejt, és mennyi érdekes karaktert hord a hátán. Lehet, hogy a saga utolsó köteteit olvasva erről már el is feledkeztünk. Az egyetlen negatívum csupán az, hogy ez a 300 oldal gyorsan elfogy, mi pedig végleg parlagon maradunk - hacsak az író újra kézbe nem veszi a pennát, amire jelen állás szerint kevés az esély. Kár, mert lassan már nem lesz mit fogyasztani: a képregény-sorozat is a lezáráshoz közelít, a Netflix-féle TV-sorozatra pedig még minimum két évet kell kiböjtölni.

Modern Android-fejlesztői képzés indul - végre Kotlin-alapokon
A Java múlté, az Android elsődleges nyelve immár hivatalosan is a Kotlin. A HWSW új online képzésével egyszerre ismerheted meg a Kotlin nyelvet és az androidos mobilfejlesztést.
3.
golyofogo84
#1: Az 1. és 2. kötet novella gyűjtemény, de a másodikban lévő több novella már a regényfolyam alapját képezi (főbb karakterek bevezetése).

A 3-7 a regényfolyam. Ennek vége után két évvel jön a Wicher 1.
2.
Ooorky
#1: Első és utolsó könyv novellagyűjtemény Geralt különböző kalandjairól. A köztük levők egyetlen összefüggő történetet alkotnak, ahol véget érnek ott kezdődik a Witcher 1.
1.
_Tappancs_
A witcher könyvek egy összefüggő történetet alkotnak(A-ból B-jut), vagy minden könyv külön történet , ami szorosan nem kapcsolódik az előző könyv történéseihez? Olyat is hallottam, hogy 1 könyv novellák összessége, ami egy-egy történetet mesél el és ennyi. Most akkor hogy is van ez?
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...