Azt követően, hogy megemlékeztünk Robert Rodriguez aprópénzből forgatott karrierindító rendezéséről, az El Mariachi – A zenészről és a hollywoodi mainstream-vonal belépőkártyáját kiköpő, idén (vagy tavaly, attól függ, hogy a nagy becsben tartott főszerkesztő-kollégám mikor teszi ki a cikket) pont 30 éves Desperadóról, eljött az ideje, hogy számot vessünk a Mexikó-Trilógia záródarabjáról is, azaz a Volt egyszer egy Mexikóról. Ugyebár, ahogy azt korábban fejtegettük, az El Mariachi kicsiben készült, kis ambíciókkal, ám annál több lelkesedéssel, és a prominens stúdió hátszelének köszönhetően szép sikert aratott, egyúttal a fejesek bizalmat is szavaztak Rodrigueznek – ebből lett végül a Desperado, ami lazán felülmúlta elődje mennybemenetelét, a mexikói származású filmest pedig hamar egy lapon kezdték emlegetni a szintén akkortájt csúcsra törő Quentin Tarantinóval. Rengeteg mozirajongó és velük együtt a fél álomgyár szentül meg volt róla győződve, hogy Rodriguez egy az egyben hasonló pályát ír majd le, mint a semmiből jött, de mindent uralma alá hajtó ex-videótékás filmb*zi.
Nos, az utókor a megmondhatója, hogy végül nem így lett – de azért voltak nagy pillanatai. 1996-ban az Alkonyattól pirkadatiggal még magasabbra emelkedett az ázsiója (a forgatókönyvet Tarantino írta és még szerepelt is benne – a végeredmény: egy parádés zsánermix, a két direktor ínyenc stílusának abszolút tökéletes ötvözete), ezután jött egy nem sok vizet zavaró, de azért egészen nézhető inváziós tini sci-fi, a Faculty (gyakorlatilag A testrablók támadásának sokadik újragondolása), majd egy durva tequila-mérgezés, amiből emberünk azóta is csak hébe-hóba tudott kijózanodni (Sin City, Terrorbolygó, Machete), ennek eredményeként három Kémkölykök-rémálmot szabadított ránk zsinórban egymás után. A celluloid-merényletek sajnos itt nem értek véget, Rodriguez azóta is számtalan filmnek csúfolt borzalmat öklendezik fel, de kanyarodjunk egy kicsit vissza: két Kémkölykök-folytatás előtt arra is volt ideje, hogy trilógiává bővítse a gitárjával ölő macsó zenész sztoriját – mindenki legnagyobb örömére. Vagy inkább bánatára? A végeredményt látva nem olyan egyszerű megmondani, de valószínű, hogy egyszer-kétszer itt is csődöt mondott a detoxifikáció.
A harmadik rész ötlete állítólag magától Tarantinótól származott, aki úgy tekintett az országos cimborája által rendezett El Mariachira és a Desperadóra, mint Sergio Leone Dollár-trilógiájának első kettő felvonására. Ezen a gondolatmeneten tovább haladva tehát azt kívánta a rend, hogy igenis készüljön el az epikus finálé, ami ilyenformán Rodriguez saját, külön bejáratú A Jó, a Rossz és a Csúfja lesz majd. A Leone-párhuzam már korábban is tagadhatatlan volt, Rodriguez előszeretettel merített a legendás olasz rendező filmjeiből és más spagettiwesternekből (különösen az eredeti Djangóból), a Volt egyszer egy Mexikóban viszont még markánsabban köszönnek vissza az egyedi ismertetőjegyek.
A harmadik etap sem szó szerinti értelemben vett folytatás (mint a Dollár-trilógiában), itt is feltűnik néhány színész, akik a korábbi részekben már szerepeltek, de ezúttal más karaktereket alakítanak (mint a Dollár-trilógiában), és mivel a nagy lezáráshoz nagyobb, grandiózusabb hangvétel dukál, a történet már nem korlátozódik le néhány rozzant kocsmára, poros kisvárosra és kietlen országútra, így a film világa kitárulkozik, illetve hatványozódik az akció, a lövöldözés, a robbanás, több a karakter, több a sztoriszál, nagyobbak a tétek (mint a Dollár-trilógiában). És most elvileg annak kellene következnie, hogy a Mexikó-trilógia (csakúgy, mint a Dollár-hármas) részről részre jobb lett, de sajnos nem: utóbbinál A Jó, a Rossz és a Csúf volt a megkerülhetetlen csúcspont, az alfa és az omega – előbbinél meg a Volt egyszer egy Mexikó messze a leggyengébb epizód az összes közül.
Ha bepillantunk a kulisszák mögé, egyből leszűrhetjük, hogy Rodriguez szinte egyszemélyes filmkészítési módszere (amelynek többek közt a hírnevét is köszönheti) itt kissé visszájára sült el. Ekkoriban futószalagon gyártotta a mozikat, a lehető leggyorsabb ütemben, a lehető legkevesebb pénzből, így a Volt egyszer egy Mexikó (ahol a rendezés, a forgatókönyvírás, a producerkedés és a vágás mellett már az operatőri, valamint a zeneszerzői feladatokat is ő töltötte be) nagyjából hét hét alatt forgott le még 2001-ben, a Screen Actors Guild potenciális sztrájkja miatt, összesen 29 millió dollárból, ami nem számított kevésnek, ám a korabeli akciófilmekhez képest még így is sikerült okosba megoldani a büdzsét. Rodriguez hat nap alatt végzett a szkripttel, a korai vázlat csak 65 oldal volt, amelyben szerepelt egy olyan mellékszál is, amit egy el nem készült rövidfilmből vett át – végül azt a Miramax unszolására el kellett távolítania. Szóval a konklúzió egyértelmű: a Volt egyszer egy Mexikó bizony össze lett csapva.
Kezdetnek mindjárt ott van a feleslegesen túlbonyolított történet, amit alig több mint 100 percben akarnak elmesélni, pedig ezzel a féltucat kardinális szereplővel talán még a két és fél óra is kevés lenne. Dióhéjban annyi a lényeg, hogy egy Mexikóban tevékenykedő CIA-ügynök (Johnny Depp ellopja az egész filmet, de erről majd később értekezünk) megbízza Antonio Banderas főhősét, hogy intézzen el egy korrupt tábornokot, aki annak idején megölte a Mariachi feleségét és lányát (Salma Hayek kispadra ültetése a mozgóképes történelem egyik legnagyobb blamája – de erről is majd később), továbbá összejátszik az ország legnagyobb, egyúttal legkegyetlenebb drogbárójával, El Barillóval (Willem Dafoe latinóvá maszkírozása barna arcfestékkel gigantikus röhej). Az említett tábornokot amúgy azt követően kellene megölni, miután az golyót röpít Mexikó elnökének a fejébe, aki elkeseredett harcot vív a helyi drogkartellek ellen. Ne dőljetek hátra, még nincs vége!
Egy nyugdíjba vonult FBI-ügynök is belekeveredik az események sűrűjébe (a társát anno Barillo küldte az örök vadászmezőkre – ezért bosszúra szomjazik), ő végül beszervezi Barillo egyik gorilláját beépített embernek, de közben a drogbárónak is megvannak maga körmönfont tervei. És ott van még Barillo eltitkolt, fontos körökben mozgó lánya is, egy rakás flashback-jelenet, na meg – ha a felütés nem lenne elég – annyi csavar, hogy az két további filmet is kitöltene. Ötpercenként követik egymást a fordulatok, amint feldolgozod az egyiket, rögtön jön a másik, te meg csak összevissza kapkodod a fejed, mint a kezdő meleg a Kék Osztriga Bárban. Mindenki átver mindenkit legalább háromszor, ember legyen a talpán, aki az első megtekintéskor képes minden kirakósdarabkát a helyére tenni – vagy legalábbis bárminemű érdeklődést mutatni a túlkomplikált sztori felé (mert hát ha a narratíva alapból zavaros, akkor hogyan is érthetnénk meg a fordulatokat?) mire elérünk a cselekmény utolsó harmadába.
A narratíva felépítése amúgy is egy örökké tartó önismétlés. Johnny Depp CIA-ügynöke kutyulja a fekáliát, Banderas főhőse gitározik, majd lövöldözik egyet, aztán váltunk egy másik karakter nézőpontjára (Rodriguez nagy neveket trombitált össze, Dafoe, Eva Mendes, Enrique Iglesias, a karrierpokolból feltápászkodó Mickey Rourke, meg persze Danny Trejo és Cheech Marin – utóbbi kettő magától értetődik, nagy poén, a többiek totál indokolatlanok), ezután Johnny megint csak kutyulja a fekáliát, és minden kezdődik elölről. Apropó Johnny Depp: Rodriguez láthatóan úgy gondolta, hogy a Mariachi harmadik bosszúhadjárata önmagában már nem üt akkorát, ezért kell mellé egy másik karizmatikus karakter, aki besegít neki és Banderassal együtt cipeli azt a bizonyos súlyt. És hát Depp elbírta: annyira, hogy ez a döntés is teljesen fordítva sült el, ugyanis emberünk kivétel nélkül mindenkit lejátszik a vászonról.
A Volt egyszer egy Mexikó tulajdonképpen az ő filmje. Ő uralja elejétől a végéig, frappánsak a szövegei, a lazasága csípőből jön, gyakorlatilag az összes emlékezetes jelenet hozzá kötődik, és így persze rendesen elveszi a fókuszt még a főhősről is, aki végeredményben mellékszereplővé válik a saját történetében. Bár azért azt érdemes hozzátenni, hogy a Mariachi-legenda amúgy is megkopott már egy kicsit. Az első rész, de főleg a Desperado már mindent elmondott a karakterről, az abszolút csúcson túl már nincsen hova feljebb. Jól lehet, Salma Hayek méltatlan mellőzésére még ez sem elég jó indok: a hölgy, a nő, az ISTENNŐ, a tökéletes műalkotás ezúttal csak egy nézőcsalogató bait-figura, a sztori jelenében már halott, csak a visszaemlékezésekben teszi tiszteletét – egyértelmű, hogy csak azért rakták rá a plakátra is, hogy ezáltal még több férfiút vonzanak be a mozitermekbe.
Nos, ha a számokat nézzük, akkor végülis sikerült. A Volt egyszer egy Mexikó a vegyes kritikák ellenére több mint 98 millió dollárt termelt a kasszáknál világszerte, felülmúlva ezzel az El Mariachi és a Desperado bevételeit. Ugyanakkor jórészt ki is ölte a filmből mindazokat az elemeket, amelyek stílusossá és tökössé tették az előző két részt. Az akciójelenetek értelemszerűen jobbak, mint a nyitóepizódban, ám ez vajmi kevés, még Depp-el együtt is. Ettől még egészen nézhető a Volt egyszer egy Mexikó – de legfeljebb csak korrekt iparosmunka, főleg Rodriguez legnagyobb dobásaihoz mérve. Rettenetesen kár érte, bár voltaképp meg sem kellett volna csinálni. Mert hát a csúcsnál már nincs feljebb.
Gamekapocs értékelés: 6
Eredeti cím: Once Upon a Time in Mexico
Rendező: Robert Rodriguez
Forgatókönyvíró: Robert Rodriguez
Producer: Elizabeth Avellán, Carlos Gallardo, Robert Rodriguez
Szereplők: Antonio Banderas, Salma Hayek, Johnny Depp, Mickey Rourke, Eva Mendes, Danny Trejo, Enrique Iglesias, Marco Leonardi, Cheech Marin, Rubén Blades, Willem Dafoe
Operatőr: Robert Rodriguez
Vágó: Robert Rodriguez
Zene: Robert Rodriguez
Gyártó: Columbia Pictures, Dimension Films, Troublemaker Studios
Forgalmazó: Sony Pictures Releasing
Játékidő: 102 perc
Eredeti premier: 2003. szeptember 12.
Hazai premier: 2003. december 11.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.