Szép kis utazás volt! Leszögezem, gyönyörű és drámai a természeti környezet, Jin igazán figyelemre méltó egyéniség és érdekes a történeti háttér is, izgalmasak a párbajok, néha megmosolyogtató, néha megható pillanatokkal vegyítve.

És most hadd játsszam el az ördög ügyvédjét el, mi az ami problémám volt a játékkal?

Először is a woke vonal (meleg pasi, meleg nő, erős nő, gyenge, puhány férfi stb.).

Másodszor a túltolt dramatizálás: minden npc-nek is annyi klisés traumája volt, hogy egy Trónok harca évadot meg lehetne vele tölteni: gyerekbántalmazás, alkoholizmus, zaklatás, megerőszakolás, családon belüli erőszak, tiltott szerelem, gyerek halála, szülő halála, lopás, gyilkosság, emberkereskedelem, rabszolgaság, stb.

Too much, már nem tudtam komolyan venni egy idő után.

Harmadik, hogy nem kommunikálta a játék semmilyen formában, hogy a 2.fejezettől nehezedni fog. Nem is az volt a bajom, hogy nehezedik, hanem hogy teljesen hülyének éreztem magam egy ideig, azt hittem már demens lettem vagy mi, hogy ami még tegnap tökéletesen ment, az ma véletlenül se sikerül (pl. kihívások az összecsapásoknál), és nem értettem miért akarok egy ütés után meghalni. Aztán utána kutattunk, és ekkor derült ki, hogy nem én vagyok a béna….

Ráadásul volt olyan feladat, ami guide nélkül képtelenség volt megoldani (pl.hegyremászas a tüzes kardért), én pedig szeretem magam kitalálni a megoldásokat.

És még egy kis plusz dramaturgiailag: nekem a Shimura várnál bekövetkező szakítás hirtelen és némiképp indokolatlanul jött, nem láttunk előtte elég konfliktust a nagybácsival, csak utalások voltak, ráadásul azt a szitut másképp is meg lehetett volna oldani, hiányzott a döntési szabadság – kicsit úgy éreztem magam, mint a Dying Lightban, amikor a főhős olyan döntést hozott amivel abszolút nem értettem egyet, de aztán azzal a döntéssel kellett továbbjátszani :/ nem is lett a szívem csücske.

Szóval itt is kicsit kivetett magából a játék, pedig addig abszolút immerzíven beleéltem magam minden momentumába. Sajnálom ezeket, mert alapvetően jó játéknak tartom, hiszen a vége tényleg nagyon magasztos és fájdalmas egyben. A szélben kavargó vöröslő juharfa levelek között térdeplő két alak jelenete azt hiszem mindannyiunknak a szívébe égett…

Szóval összefoglalva: nagyon szép, nagyon immerzív játék, megható pillanatok és gyönyörű tájképek szegélyezik utazásunkat a keserédes végig, ugyan kisebb kizökkenésekkel, de azért mindenképp örülök, hogy ennek az utazásnak részese lehettem.