AlenFener

AlenFener

Novella 1.1.

Történet a Teleportáló Tartományból

Sziasztok ismételten!

Újra írok ide a gamekapocs-ra, ugyanakkor elindítottam egy „önálló” blogot is. Ettől függetlenül (amennyiben van rá igény) ide is fel fogom rakni alkotásaimat további hívek toborzása céljából ;)

Az utolsó bejegyzésemben is említettem, hogy a regény világával kapcsolatos történeteket fogok elétek tárni. Ezzel gyakorolok, hiszen naggggyon sokat kell még fejlődnöm írás/szerkesztés tekintetében és véleményetek alapján felmérhetem az érdeklődést is. Szóval előre köszönök minden észrevételt! (Természetesen a helyesírást azonnal javítom, amint valaki rávilágít olyan hibára, amit én gyarló módon nem vettem észre...)

A blog linkje: http://ottartomany-novellak.blogspot.hu/

Itt megtalálható az illusztráció is!!!! Sajnos ide valahogy most nem sikerült felraknom a képet:( pedig érdemes megnézni!

Akko’ hát jó olvasást, pacsi:

Két Fivér és egy Város


  A nedvességtől felpuhult talajon kényelmes ritmusban ügető paták hangja közeledett a Kegyetlen Fok felé. A habosan hullámzó, szürke tengerbe benyúló fjord egy magányosan szemlélődő alakot leszámítva kihalt volt.
-          Uram! Őhatalmassága kéreti önt, hogy fáradjon vissza a lakomára, valamint aggodalmát fejezte ki az ön hosszas távolléte miatt. – Eman, az örök apród már gyakorlott udvariassággal tálalta a száraz üzenetet.
-          Úgy érted, abba a füstös, kapkodva összetákolt kőkalyibába? Köszönöm, de még levegőzöm.
Emannak a szeme sem rebbent, még ha zavarba is jött, azt sem mutatta ki. Elhadart egy „Értettem!”-et, aztán elrobogott a Corter család szélben csattogó címeres zászlaját tartva a kezében.
„Hihetetlen! A saját öcsém külön embert küld el értem! Pedig ő egy teleportáló mágus! Ha annyira aggódna, ő maga jelenne meg itt. Neki egy szemvillanásnyi időbe se telne!”
Nhestor Corter a földet békésen szaglászó lova felé fordította barázdás arcát. A látvány biztonságérzetet adott neki. Hatalmas ménje, az eddigi legtöbb csatát megélt fenséges paripája izmokból álló hegyként domborodott a sík terepen. Nhestor máris elfeledkezett az öccse által kiváltott bosszús hangulatáról, gondolatai visszakanyarodtak ahhoz a témához, amin az apród felbukkanása előtt töprengett. Mielőtt Eman megjelent volna, élvezte a hűs, sós permetet, amelyet a szél fújt fel a tenger felől, és a szürke, nehéz felhőréteg hömpölygésének látványát. Nem is tudta volna ragyogó napsütésben elképzelni a Kegyetlen Fokot. A komor szürkeség illett a helyhez.
„Több mint ezer éve ugyanitt állhatott Imrod Belgatten király, és ugyanúgy élvezhette a végtelenbe nyúló tenger látványát, mint most én. Azonban nem véletlenül hívják Kegyetlen Foknak. Imrodot és családját a vele szomszédos kiskirályok innen vetették a mélybe, amiért nem szövetkezett velük. Gúnyt űztek kedvenc látképéből. Végül is… szép halál. Egy olyan helyen lelni végső nyugalomra, amelyben mindig is gyönyörködtél. Áh, dehogy! Szörnyű lehet a tudat, hogy halálos zuhanás vár rád, amely kemény sziklákban végződik és tested felismerhetetlen masszává roncsolódik.” Óvatosan hajolt ki, hogy megnézze mégis mekkora a mélység, és beleszédült. Enyhén remegő lábakkal, sietve lépett vissza, mintha attól tartana, hogy őt is lelökhetik onnan. Annyira belefeledkezett a régmúlt szomorúságába, hogy szinte könnybe lábadt a szeme. „Mi történik velem? Elérzékenyülök egy ezer éve történt dolgon? Vénségemre fogok megbolondulni? Remélem csak az a pár korsó sör az oka.”
Nehézkesen hátat fordított a messzeségnek, és megragadta lova kantárját. Nhestornak most különösen jól esett a séta, főleg, mert minél később akart odaérni öccse rendezvényére. Díszes felöltője átnedvesedett, bőrzubbonyának repedései mentén pedig sietve gurultak végig a vízcseppek. Mire visszaért a táborba az éjszaka elsötétítette a tájat és csak a fáklyák, tábortüzek imbolygó fénye vetült a kopott fűcsomókra.

 

A szolgálatában álló lovászfiú azonnal felpattant a fegyverhordozók harsány társaságából, és láthatóan igyekezett összeszedettségbe rendezni minden egyes mozdulatát, hogy ne árulja el ittasságát.
 Nhestor pillanatokig nézte a bevérzett szemű, kótyagos tekintetű fiút. Nem lehetett több tizennégy évesnél.
-          Azzal hagytalak itt, hogy állj készenlétben! – dörmögte mosolyogva. – De úgy látom, ennyit sem sikerült teljesítened.
-          E… elnézést, magasságos uram! – hebegte a fiú. – Máris uram. Hová is?
„Tehát ennyire sikerült leinnia magát. Nos, mindenkivel előfordul, hogy olykor nem tud mértéket tartani…”
Nhestor mosolya szigorú vonallá változott, és abban a pillanatban kesztyűs ökle súlyos pörölyként hatalmas csapást mért a lovász arccsontjára. A tompa puffanás akár mennydörgés is lehetett volna, úgy elcsöndesítette a körülöttük mulatozókat.  A roppant erős kéz ki-, és becsukódott, tornáztatta hirtelen megterhelt ujjait. A fiú nyomban összeesett, tenyerét az ütés helyére szorította, könnyei akarata ellenére patakokban kezdtek csorogni, de jajveszékelni sem bírt.
-          Remélem, akad itt még józan szolga, aki képes elvinni a főúri istállóba Nhestor Corter csataménjét. – a nyomatékosság kedvéért finoman megigazgatta kardövét. Az aprólékos bonyolultságú mintákkal tarkított tokba bújtatott fegyver engedelmesen csapódott Nhestor vádlijához.
Végül önként jelentkezett egy valamivel idősebb-forma fiú, akit látásból ismert, de nem tudta, kinek az apródja.
Kisebb-nagyobb sátrak rengetegén kellett keresztülnyomakodnia, hogy elérje a dűnére épült „kőszállást”. Öccse hívta így, Nhestor szerint túlságosan is hivalkodóan. A környező tüzek narancssárgán világították meg a föléjük emelkedő, kúp alakú építményt. Ahogy közeledett, egyre több köpenyes alakot látott, akik gőgös kifejezéssel tekintettek mindenkire, akik nem a rájuk jellemző hosszú felöltőt viselték. Először Nhestor jöttére is hasonlóan reagáltak, de azonnal észrevették címerkabátját, és nyomban hajladozni kezdtek, mint vízparti nádas a szélben.
„Arrogáns pojácák. Ők is csak a Corter család szolgálói, akárcsak a pohárnokok, de azok legalább tudják, hol a helyük…” A mágusok közül is már messziről fel lehetett ismerni a teleportálókat. Az ő ruházatuk sokkal díszesebb volt, a sátraik pedig a rendjüknek megfelelően fekete, szürke és fehér színeket viseltek, és jóval nagyobbak voltak a többinél. Ők hozták ide a megmozdíthatatlan nehézségű kőtömböket, amelyekből aztán a bűvölők segítségével felépítették a Teleportáló Tartomány mágusurának szállását. Az épület tövében már jó néhányan fetrengtek, ki vidáman, ki pedig a túl sok alkoholtól való rosszulléttől nyöszörögve.
-          Ó uram! Féltem, hogy többet nem foglak látni az este folyamán.
Egy nő tántorgott rongyos kísértetként Nhestor felé borszagú vigyorral arcán. A férfi bosszús kedvében, és erős magányában talán még igénybe is vette volna a társaságát, de eszébe jutott felesége és rögtön elillant a női nem iránt érzett lelkesedése. Csak legyintett egyet, majd sziklaszilárd léptekkel hagyta faképnél fészekhajú kísértését, aki bódult lelkesedéssel vette célba újabb áldozatát.
A kerek teremben a vendégek sokaságának nagy része egy kőasztal köré gyűlt, de még így is lehetett tudni, ki a vendéglátó. A bejárattal szemben ült Branton Corter mágusúr, körülötte pedig a déli határ-menti megyék főurai, azok tanácsosai, és a legnagyobb céhházak mesterei. Komoly arccal hallgatta a felé hajoló, erősen kopaszodó nemes elbeszélését, de láthatóan nem kötötte le annyira, hogy ne vegye észre bátyját. Egy száraz félmosolyt villantott a Corterekre jellemző, enyhén hajlott orra alatt, majd magához intette testvérét.
„Sértené a büszkeségét, ha elém jönne? Na persze… minden egyes pillanatban bizonyítania, hogy még felettem is uralkodik.”
Megpróbált magának utat vágni a nyüzsgő, pöfékelő, vedelő tömegben, végül az sem érdekelte, ha vállának erős lökésével sikerül arrébb taszítani a bizonytalan talajon álló nemességet.
-          Csodálatos, hogy még ilyen állapotban is képesek játszani az urat. – dörmögte Nhestor, amikor már átlépett a lerágott, cupákos csontokon, és a földre dobált maradékot csócsáló kutyákon.
-          Én a zenészeket tisztelem a legjobban! – súgta vissza Branton, miközben udvariasan, főhajtással lezárta korábbi, egyoldalú beszélgetését. – Nézz csak rájuk! Egy kortyot sem mernek inni a szerencsétlenek. Félnek, hogy ha rosszul játszanak, csuklótól lefelé búcsúzhatnak a kezüktől. Szerény életükben nyilván az a megtiszteltetés legmagasabb foka, hogy Corterék lakomáján muzsikálhatnak. Ha ép végtaggal megússzák, valószínűleg felvetett orral mesélik majd a többi zenésznek, hogy ők bizony a Nyugati Birodalom leghatalmasabb családjának udvarában szolgálnak.
-          Valóban unalmas lehetett Horhelmannal beszélned, ha volt időd ilyeneken elmélkedni. –Nhestor megkönnyebbült, hogy bátyja nem hozza fel hirtelen távozását, így kényelmes mozdulattal csapolt ivókürtjébe kesernyés barna sört az asztali hordóból.
-          Horhelman, szokása szerint kéregetett, de most kivételesen jó indokra hivatkozott.
-          Tehát végül adsz neki? – vonta föl Nhestor a szemöldökét.
-          Ha ilyet tennék, légy oly szíves, és ajándékozz nekem egy citerát és én tudni fogom, hogy inkább a józan zenészek közt van a helyem. Horhelman eladósodott földjeit váltaná ki a pénzből, ugyanis ha ez nem sikerül neki, lecsúszik kisbirtokossá és a legközelebbi ilyen összejövetelen nem jut neki hely… Ellenben van egy ennél sokkal nagyobb probléma. A keletiek természetmágusai által kreált döglegyek elérték a határ-menti falvakat. Állatok és emberek hullnak el sorban az általuk hurcolt betegségtől.
-          Dylen legyei. – Nhestornak újfent felfordult a gyomra a mágusok háborús szokásaitól. Dylen tehetséges természetmágusként hamar hírnévre tett szert a tartományok között. Azonban fekete mágiát kevert a természetmágiával. Ennek következtében a Természet Tartomány akkori mágusura megfosztotta címétől, a Béke Tanács pedig száműzte a Nyugati Birodalomból, így került keletre, ahol jó szolgálatot tett a háború idején. Olyan legyeket fejlesztett ki, amelyek csípése sorvadásos betegséget okoz, a lárvái pedig a gazdatestben szaporodnak tovább.
-          Hihetetlen, hogy negyven évvel a háború után is…
-          Igen, sok helyen küzdenek még velük, de ezt nem csak Horhelmantól hallottam. A céhem emberei is jelentették Dylen legyeinek szaporodását. Pénzt viszont nem kapnak. Nem kockáztatom meg, hogy Horhelman elherdálja. Elvurt már egyeztet a legnagyobb gyógyító céhekkel, és mihamarább küldünk oda embereket, akik megoldják a helyzetet.
Branton eközben az egybegyűlt vendégsereget pásztázta tekintetével, ahogy azok részeges viharfelhőként potyogtatják szájukból az ételmaradékot, löttyintik ki a sört, és a bort. Szeme megakadt egy magas, fekete köpenybe burkolódzó, középkorú férfin. Az ő szeme tiszta volt és józan, ruháján, felöltőkabátján egy morzsaszem sem volt. Kecses kupájából óvatosan kortyolgatva italát egy társaság beszélgetésében vett részt, de úgy tűnt, mintha csak felsőbbrendű hallgató lenne. Hamarosan észrevette, hogy a mágusúr figyeli.
-          Mit parancsol méltóságos uram? – közönyös udvariassággal, laposan nézett le a Corter fivérekre.
-          Főnemes uram! Nem gondolja, hogy felebarátaink kissé elfáradtak? – mosolyodott el szívélyesen Branton, de nem állt föl. Hanyag kényelemben ült, világos szeme, szívélyes viselkedése ellenére szúrós maradt.
-          Na, látja uram, nem véletlenül tudunk jól együttműködni! Magam is így vettem észre. Azt hiszem meg is kezdem a visszavonulást. - bár Brantonnal szemben előzékenynek mutatkozott, szinte tapintható volt a benne lévő fölényesség feszültsége. Intett csontos, sápadt kezével egy eddig a fal tövében megbúvó fiatal lánynak, aki riadt pillantást vetett rá, majd a talajra. Apró léptekkel sietett a főnemes után. Nhestor jól szemügyre vehette a lenge ruha alatt kirajzolódó kecses, finom vonalakat.
-          Vele is ez az állandó, néma viaskodás… – sóhajtott halkan Branton, kupáját a szájához emelve.
-          De legalább vág az esze. Bár a vonzalma a fiatal lányokhoz…
-          Ahhoz senkinek semmi köze! – dörrent rá testvérére Branton. – Még neked sem hagyom, hogy a közvetlen alám rendeltekre rossz szavad legyen!
„Ha eleged van a viaskodásból öcsém, akkor velem mi értelme így viselkedned?”
A főnemes távozását még a legbódultabb résztvevő is észrevette, s mintha egy árnyék távozott volna, úgy ocsúdtak föl. A díszes ruhák sorra meghajoltak, a piros arcok hangosan búcsúzkodtak, végül a két Corter egyedül maradt a széttaposott ételhulladékokkal a fülledt teremben. Nhestor a hordó alján maradt, megmelegedett és rossz utóízű sörrel öntözte meg újra torkát.
-          Emlékszel még, milyen jó volt gyerekként? – meredt maga elé fátyolos tekintettel Nhestor.
Branton felvont szemöldökkel sandított rá.
-          El sem hiszem! Én fejleszteni próbálom a tartományunk déli határvonalát, hogy egy újabb háború esetén ne legyen kiszolgáltatott, erre te a gyerekkorunkról elmélkedsz? – haragos márvány-ábrázattal fordult testvére felé. – Inkább bocsánatot kérhetnél, hogy szó nélkül faképnél hagytál!
-          Úgy sem rám kíváncsiak hű kutyuskáid.
-          A háziállat megharap, ha nem bánsz jól vele, és gyengének mutatod magad. Nekünk pedig a családban van az erőnk!
-          Az biztos… - „Csak ezt elég kifelé mutatni, valójában egyeduralkodó vagy.” – Sokkal többet tehettem volna a Corter név öregbítéséért.
-          Mi lelt téged? – Branton felpattant, eddig higgadtsággal leplezett feszültsége most egyszerre robbant ki belőle. -  Tudod mi az egyik regulánk! Egy Corter vagy…
-          Vagy mágus, vagy hadvezér, vagy asszony, én is tudom. – harsogta vissza Nhestor. Hiába volt majdnem öt évvel idősebb, ő érezte magát a kisöcsnek, mint oly sokszor, amióta Brantonból mágus lett.
-          Akkor viselkedj is ehhez méltóan! Katona vagy! Az első emberem a hadban! Én pedig az uralkodód!
-          Elsősorban a testvéremnek kellene lenned!
Branton falhoz vágta kupáját, amely éles koppanás kíséretében deformálódott el.
-          Épp egy egész tartományt emelek a többi négy fölé! A fővárosunk épülőfélben van! Te pedig családi perpatvart csapsz, akár egy elkényeztetett, természettartományi asszony? Eredj, józanodj ki, úgy is szeretsz sétálni, hát most megteheted! Másnap reggel továbbindulunk erről az átkozott határvidékről.
Nhestor szeretett volna úgy dühöngeni, ahogy öccse. Szeretett volna gyerek módjára tárgyakat vágni a földhöz, félretenni a komoly parancsnoki szerepet és kardot rántva visszahozni még azokat az időket, amikor egyenlőnek érezte magát a testvérével. Amikor még tudáséhséggel telve, reménykedve tekintett saját jövőjére és magát hatalmas kódexekkel körülvéve, nádtollal a kezében képzelte el. Azonban az emberölés útját kellett választania, a Corter család páncélos hősévé kellett válnia. Viszont nem látta értelmét szembeszállni egy mágusúrral, így néma meghajlással, elvert kutyaként oldalgott el, hátrahagyva a Teleportáló Tartomány mágusurát bűzös magányában..."

FOLYT KÖV...
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...