A játékipar egyik legnagyobb mi lett volna, ha-kérdését a SIE Japan Studio tavaly megjelent alkotása veti fel. Elkészülésének kanyargós históriájába a közismertsége okán nagyon bele se kell, hogy menjek. Elég annyi, hogy a The Last Guardiannak legalább öt-hat évvel ezelőtt kellett volna a boltokba kerülnie, azonban a megjelenési tervezetet finoman szólva nem sikerült tartani. Mikor aztán végre a többször is tetszhalottnak tűnő vállalkozás eredménye eljutott a nagyérdeműhöz, az öröm korántsem volt akkora, mint azt annyi várakozás után remélni lehetett. A játék egy sokkalta szűkebb réteggel találta meg a közös hangot, mint abban a terjesztést magára vállaló Sony bízott, viszont, akikkel igen, azok akkora szuperlatívuszokban nyilatkoztak róla, amitől bennem inkább a szkeptikusság erősödött. Nem is ugrottam rá egyből, gondoltam megvárok egy akciót, ami a művel szemben tapasztalt visszafogott érdeklődés miatt nem is tartott volna sokáig. Végül névnapi ajándékként tettem szert a játékra, ami nem kevesebbet vállalt magára, mint, hogy megteremti az eddigi legvalóságosabb virtuális lényt a videójátékok históriájában. A játék le se tagadhatná, hogy a kultikussá növekedett Shadow of the Colossus alkotói állnak mögötte. Már ott is nem elhanyagolható része volt kalandjainknak az egyetlen társunkhoz, a hősünktől elválaszthatatlan pacihoz való kötődés. Ugyanezt igyekszik hatványozni a The Last Guardian páratlan fantázialénye irányában, amit, ha a játék még a PS3-érában jelenik meg, meglehet nagyobbat dobbantva ér el.  

A Trico nevű méretes jószágot, aki mellett a kezdés során mit sem sejtve felébredünk, egy macska és egy sas átmulatott éjszakájának az eredményeként tudnám leírni. Meg kell hagyni, hogy a hatalmas sascicust tényleg fantasztikusan megcsinálták. A mozgása minden rezdülésében természetes, a megjelenése pedig egyszerre egy félelmetes szörnyé és egy imádnivaló házikedvencé. Kizárólag őt nézve a The Last Guardian maga a nagybetűs diadal, azonban van itt még sok egyéb tényező is. Sztori éppen annyi van, hogy legyen egy célunk - hazajutni - és valami, amire rá lehet építeni azt a köteléket, melyről tulajdonképpen az egész játék szól. Mert valójában nem tesznek a készítők mást, mint a jó öreg a fiú és a ő szörnye mesén keresztül az érzelmeinken zongoráznak. Kissé talán manipulatívan, de összességében bravúrosan. A befejezésnél garantált a könnyek potyogása is, bár az utolsó képsorok gyanúsan ismerősek voltak egy bizonyos '90-es évekbeli rajzfilmből. Emocionálisan tehát a The Last Guardian egy könyékig megható, gyönyörű és különleges utazás, azonban, mint játék ki kell, hogy mondjam, nem nagy szám. A felháborítóan szimpla fejtörőket és platformszekciókat, amikből lényegében áll, frusztrálóvá teszi a szörnyű kamera és a hasonlóan elbaltázott irányítás. A látvány minősége olyan erősen ingadozik, mint arra a framerate hajlamos. A főszereplő kisfiú például egy skicc Tricohoz viszonyítva. Azért az érzelmi hatásért, amit a The Last Guardian képes kiváltani, jár az elismerés. Ritka erős, ellenben ugyanezt a The Last of Us is elérte nálam, amihez egy lényegesen jobb és összetettebb játék társult.

ÉRTÉKELÉS: 70%