Nate Hope

Nate Hope

Batman: Megtörten képregénykritika

Szárnyaszegett denevér.

1832.png

Sokan, sokszor, sok helyen fejtegették már (köztük én is jópárszor) a nagy képregénykiadók és úgy en bloc az egész képregényipar ’90-es évekbeli helyzetét, és aki nem teljesen laikus, az valószínűleg kívülről fújja már a műfaj eme sötét és kilátástalan jövővel kecsegtető korszakát, de mivel jelen cikk szempontjából majdhogynem elengedhetetlen, hogy vájkáljunk egy kicsit a múltban, így hát gyorsan fussuk le a kötelező köröket. Ha a ’80-as évek a népszerű szuperhősök megkomolyodásáról és a rajzolt füzetek visszavonhatatlan felnőtté válásáról szólt (az olyan nagy művészeknek köszönhetően, mint Alan Moore vagy Frank Miller), akkor a ’90-es években ezeknek a hősöknek a sebezhetősége, illetve legnagyobb gyengeségei kerültek előtérbe. Nem csupán az derült ki, hogy az addig minimum félisteneknek gondolt szuperhősök is számtalan komplexustól és kétségtől nyűglődnek, de az is, hogy őket is meg lehet törni, vagy akár meg is lehet ölni. Az évtized elején a DC gondolt egy merészet, és úgy döntött, megmutatja legnagyobb héroszai sebezhető oldalát, és eloszlatja azt a több évtizedes képet, hogy mivel jó és nemes célokat szolgálnak, nincs olyan, aki győzelmet arathatna felettük – azaz kvázi arra vállalkozott, hogy emberközelibb, hétköznapibb arcot rajzoljon az addig halhatatlannak, hibátlannak és tökéletesnek gondolt karaktereknek. Azt, hogy ezek a törekvések, majd a különböző hősök köré kerített, sokszor több évig húzódó, több tucat füzetnyi grandiózus események és crossoverek (amik részben a kiadók mohósága miatt készültek el és nyúltak ennyire hosszúra) mennyiben járultak hozzá ahhoz, hogy a ’90-es évek végére mind a DC, mind pedig a Marvel a csőd szélére jutott, most hagyjuk, ahogy annak a vizsgálatát is passzolom, hogy ezeket a történeteket akkor most a jéghideg, gaz marketinggépezet szülte-e, vagy neadjisten a lelkes, kreatív alkotási vágy, de annyi bizonyos, hogy a DC nagyon szerette volna felvenni a versenyt a Marvel sérülékenyebb, konvencionálisabb hőseivel.  


2911.png

Tudniillik a Marvel héroszaival ellentétben a DC bálványai inkább mindenható, már-már túlságosan erős, istenszerű karakterek voltak (és egy kicsit talán még ma is azok). Amíg Pókembert rendszeresen elgyepálták, miközben amúgy is egy rakás magánéleti problémával kellett megküzdenie, vagy amíg Tony Stark egy láthatatlan, pusztító ellenséggel, az alkoholizmussal vette fel a harcot, és amíg Amerika Kapitányra is inkább úgy tekintünk, mint egy szuperkatona-szérummal felturbózott hazafira, akit elsősorban a bátor szíve hajt előre, mint emberfeletti ereje, addig Supermanben sokan egy teljességgel sebezhetetlen, megingathatatlan übermenschet láttak, Batman pedig hiába volt „egyszerű” ember, az írók fizikailag és szellemileg is annyira a csúcsra járatták, hogy az már túlságosan abszurdnak és hiteltelennek minősült. Ezeken a stabil hősképeken akart a DC változtatni, méghozzá drasztikus módon: Supermant az idegen világból érkező néma, soha le nem álló Doomsday térdre kényszerítette és megölte, Batmannek pedig egy, nemkülönben brutális, Bane nevű hústorony eltörte a gerincét, és egyúttal átvette a Gotham városa feletti irányítást. A tolószékbe kényszerült Sötét Lovagot mind fizikailag, mind pedig szellemileg sikerült megtörni, szeretett városa a totális káosz határmezsgyéjére tolódik, és már csak barátai segítségére számíthat. Vajon sikerül nekik együttes erővel megfékezni a Gothamet éhes ragadozókként bekebelező gonosztevőket és úrrá lenni a pusztító zűrzavaron? Ezt a kérdést válaszolja meg a több, mint egy évig futó monumentális, három részes saga első felvonása, a Megtörten (a továbbiakban Knightfall) című történet.  

2913.png

A sztorit, amelyben a karakter legyőzhetetlenségének illúziója végérvényesen megbicsaklik, azóta a legismertebb, legfontosabb művek között emlegetik a Batman-legendáriumban. Elengedhetetlen része a Sötét Lovag pályafutásának, legalább annyira, mint például A gyilkos tréfa, vagy a Halál a családban, csak utóbbival ellentétben ez egy tényleg nagyon jó képregény. Köszönhetően az akkori DC alkotói felhozatal krémjének, többek közt Doug Moench-nek és Chuck Dixonnak, akik ahelyett, hogy rögtön rátértek volna a lényegre (mint tették azt írótársaik az elkapkodott és enyhén szólva is átgondolatlan Superman halálában), hosszú felvezetéssel érzékeltetik, hogy Batman testileg és lelkileg is egyre megviseltebb a folyamatos, szinte szünet nélküli megpróbáltatásoktól, ami elkerülhetetlenül ellenségei malmára hajtja a vizet – így végül már a másod- és harmadosztályú szuperbűnözők megfékezése is hatalmas erőfeszítést jelent számára. És mialatt sorra intézi el, egyre fáradtabb és meggyötörtebb állapotban a Bane és társai által az Arkham Elmegyógyintézetből kiengedett ellenségeit, az olvasó is szemtanúja lesz annak, hogy minél elszántabban, minél makacsabbul próbálja egymaga megoldani a helyzetet (hiszen a karakter egyik legfőbb ismérve, hogy nem tud nem Batman lenni), úgy teszi próbára egyre kockázatosabban állóképességét és feszegeti annak határait. A Sötét Lovag végzete napról-napra baljósabban közelít, és az ember szinte már várja, mikor jön el az a pillanat, amikor összeverik, megalázzák és legyőzik, hiszen az olvasók a hős diadala mellett csak egy valamit szeretnek jobban: végignézni hős bukását.  

2914.png

Ezt a gigantikus, minden szempontból drámai, szomorú és illúzióromboló bukást egy addig még nem látott robosztus, fizikumában és intelligenciájában Batmanhez tökéletesen felérő erőgép, Bane viszi végbe. Neve tökéletesen manifesztálja személyiségét, elveit és minden egyes tettét: börtönben született és nőtt fel, a mocskos, embertelen körülmények pedig arra nevelték, hogy mindig az erősebb győz és uralkodik, a gyenge pedig a porba hull. Ennek megfelelően mire először megtapasztalja a szabadság ízét, már egy eleve szellemileg és fizikailag is csúcsra járatott intelligens vadállat, akinek a már amúgy is emberfeletti erejét a Venom nevű drognak köszönhetően még tovább lehet fokozni. Csakis egy nyelvet beszél, az erőszakét, és amikor eldönti, hogy Gothambe megy és egy alaposan kigondolt tervvel átveszi a város feletti irányítást, először érezzük azt, hogy Batmant ezúttal tényleg komoly veszély fenyegeti, és most, első alkalommal aggódunk érte igazán, mert mire a Sötét Lovag szembenéz addigi legerősebb, legokosabb ellenfelével, már hangyányi kétely sem marad afelől, hogy megtörténik, aminek meg kell történnie, és ezúttal Batman marad alul. Az írói és rajzolói bravúrnak köszönhetően Bane minden szempontból méltó nemezise a Bőregérnek: utóbbi a részletgazdag, tekintélyt parancsoló megjelenése és emlékezetes, látványos pózolásai segítségével válik nyilvánvalóvá, amelyek kölcsönöznek Bane-nek egyfajta rémisztő külsőt és stílust, amit leginkább a pankrátorok kihívó, agresszív viselkedéséhez lehet hasonlítani, előbbi pedig az olyan esetekben nyer bizonyítást, mint amikor szimplán Batman mozgása alapján rájön, hogy a maszk alatt valójában Bruce Wayne rejtőzik, majd ezután figyeli, tanulmányozza és közben fokozatosan legyengíti, hogy végül rámérhesse az utolsó, végzetes csapást – mert tudja, hogy a város uralásához először Batmant kell legyőznie, hiszen a Sötét Lovag lényegében egyenlő Gothammel.  

2915.png

Egy bizonyos ponton az írók egy sor olyan dologra helyezik a hangsúlyt, ami kötelező téma – vagy legalábbis annak kellene lennie – az ilyenfajta drasztikus és az adott szuperhős világát alapjaiban megrengető történetben, azaz, hogy voltaképp mi is teszi a hőst, ebben az esetben Batmant Batmanné. Nyilvánvalóan nem csupán szülei halála, és jóval több, minthogy éjszakánként denevérjelmezt öltve osztja az igazságot. Bár ez a tragédia már önmagában bőven elég a szándékhoz, ugyanakkor elsősorban az erős és szigorú erkölcsi kódexe miatt az, aki. Hogy sosem lép át egy bizonyos határt, hogy nem hajlandó ölni, ami végeredményben különbbé teszi ellenségeinél, és megakadályozza abban, hogy olyanná váljon, mint azok, akik ellen harcol. A Knightfallban többször előkerül a téma, a történet egyszerre szól Batman mivoltáról, az általa képviselt eszméről, valamint Jean-Paul Valley, azaz Azrael fizikai és morális szinten vívott harcáról – a központi kérdés, hogy vajon képes-e felülkerekedni gyilkos ösztönein, és ezen keresztül meg tudja-e őrizni emberi mivoltát, vagy enged a végzetes, belékódolt csábításnak, ami lelkének elkárhozását hozhatja magával. Miután Bruce Wayne tolószékbe kerül, Azraelre bízza a Batman-jelmezt és Gotham védelmének feladatát, innentől kezdve ő és a harmadik Robin, Tim Drake (akinek karaktere ennek köszönhetően egészen új rétegeket kap) főhősökké lépnek elő, és bár a monumentális, szinte már mitikus magasságokba emelt küzdelem Azrael és Bane között happy enddel zárul, az utolsó képkockák mégis keserédes ízt hagynak maguk után – mert Azrael ugyan képes volt megőrizni emberségét, nem engedett a csábításnak és úrrá tudott lenni ösztönein, az olvasó mégis felteszi a kérdést, hogy vajon ez meddig tarthat még így.  

2912.png

Vajon nemet mond-e az elméjében ólálkodó belső hangnak, és méltó utódja tud lenni Bruce Wayne-nek? Erre a trilógia következő két felvonása ad majd választ. A Knightfall azonban mind önmagában, mind egyetemes szinten nézve is remek képregény, ráadásul már-már sikerül neki az a bravúr, ami az ilyen hosszan futó, rengeteg mellékszállal megtámogatott crossoverek legtöbbjének nem: elfeledteti, hogy mindez csak púder, és a végén megtört hősünk úgyis felépül, és folytatja harcát a bűn ellen. Manapság az ilyesmit már jóval nehezebb eladni, de akkor, a ’90-es évek első felében még ez is simán összejött.

DC Comics - A Legendás Batman #39: Megtörten - Felvezetés (2020)
DC Comics - A Legendás Batman #40-42: Megtörten 1-3. könyv (2020)

Batman: Sword of Azrael #1-4 (1992-1993)
Batman: Vengeance of Bane (1993)
Batman #488-500 (1993)
Detective Comics #659-666 (1993)
Showcase '93 #7-8 (1993)

81nZQG7wFGL.jpg

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...