Nate Hope

Nate Hope

What If...?: Első évad sorozatkritika

Egy kérdés, ami nem változtatott meg semmit.

Az, hogy a Marvel Comics a ’70-es években útjára indította az írók és rajzolók előtt új kapukat nyitó What If…? című képregénysorozatát, a kiadó történelmének egyik legjobb, legfrappánsabb döntése volt. Az először egymástól különálló one-shotokból (rövid, egyetlen lapszámra korlátozódott történetekből), majd később, a tizedik felvonásra már összefüggő, több részen keresztül futó sztorikból álló széria igazi varázsa abban rejlett, hogy sikeresen levetkőzte azokat a béklyókat, melyek minduntalan megkötötték az alkotók kezeit a Marvel hivatalos kontinuitásában. Amíg a fő-univerzumban szigorúan oda kellett figyelni a kánonra, minden egyes történetnek kötelezően illeszkednie kellett a nagy egészhez, bele kellett kalkulálni a sokszor hónapokra előre letisztázott terveket/eseményeket/status quo-t és azok végkimenetelét (és akkor az igazán drasztikus lépések hiányáról – például népszerű karakterek megöléséről – még nem is beszéltünk), addig a What If…?-ben kényükre-kedvükre garázdálkodhattak az írok, nem kellett igazodniuk a Marvel kánonjának atyaúristenéhez – gyakorlatilag azt tehettek, amit csak akartak. És ez kellemes, ha nem egyenesen mennyei felüdülést jelentett a kiadó centikre kiszámolt biztonsági játékai után – ráadásul többé-kevésbé az alkotók is remekeltek, amikor olyan klasszikus történeteket meséltek újra, amelyben megváltoztattak egy-egy kulcsfontosságú eseményt, amelynek így kissé eltérő vagy épp teljesen más következményei lettek, mint az eredeti univerzumban. Ennek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy a képregényolvasók és az MCU-rajongók szíve szegyszerre dobbant meg, amikor Kevin Feige bejelentette, hogy animációs sorozat készül a What If…? alapján, amely ugyanarra a koncepcióra épül, mint az eredeti alapanyag, annyi különbséggel, hogy ezúttal a moziverzum meghatározó történései kapnak más megvilágítást – és amely a képregényeket és az alapötletet figyelembe véve a Loki mellett a Marvel Studios legérdekesebb, legambiciózusabb projektjének tűnt.  

3343.png

What If...? első évada tehát ugyanazt a formulát követi, mint a képregények: kicsi, nagyjából fél órás szeleteket kapunk az MCU multiverzumának történeteiből, amelyekben Utau, azaz a Szemlélő nevű kozmikus lény az egyetlen kapocs az epizódok között – legalábbis kezdetben. Ugyanis a What If…? nem teljesen antológiasorozat (mint ahogy eredetileg beharangozták), hanem ugyanazon cél felé halad, mint a mozifilmek különböző fázisai. Azaz a Marvel nagyjából azt csinálta az első szezonnal kicsiben, mint amit egyszer már megtett a mozifilmekkel nagyban: először külön-külön felsorakoztat egy maroknyi szuperhőst, aztán végül összetereli őket egy közös kalandra. A kilenc epizód során megtudhatjuk, hogy mi lett volna, ha nem Steve Rogers, hanem Peggy Carter kapja meg a szuperkatona-szérumot, ha nem Peter Quillből, hanem T’Challa-ból, azaz a Fekete Párducból lesz Star-Lord, mi lett volna, ha egy titokzatos gonosztevő sorban megöli a Bosszúállókat, mielőtt azok megalakulhatnának, mi lett volna, ha Stephen Strange nem a kezeit veszíti el, hanem a szerelmét, Christine Palmert (ez egyébként az évad méltán legjobb epizódja), ha egy fertőzés zombit csinál a Föld lakosainak és a hősöknek a nagy részéből, ha Erik Killmonger megmenti Tony Starkot Afganisztánban, mielőtt az balesetet szenvedne és Vasember válhatna belőle, mi lett volna, ha Thor egyke gyerekként nő fel (ez hozza a legjobban a szokásos Marvel-stílust, de mivel a grafika remekül megidézi a klasszikus Disney-rajzfilmek hangulatát, meglepő módon jól sül el a végeredmény), és végül mi lett volna, ha Ultron győzelmet arat. Tehát az első szezon egy kicsit más megvilágításban mutatja be az ismerős karaktereket, de a gond nem ezzel, és még csak nem is a multiverzum hőseinek összerántásával van, hanem szokás szerint a megvalósítással, azaz a Marvelre lassan már levakarhatatlanul rátelepedő gyermekbetegségekkel. Ennek köszönhetően a sorozat legnagyobb ellensége gyakorlatilag saját maga, illetve az egyre fáradtabb és fantáziátlanabb Marvel-recept.  

3345.png

Egyrészt ezek a történetek külön-külön nézve sem valami kidolgozottak, az utolsó két epizód, a teljes multiverzumot fenyegető, hatalmas megpróbáltatásnak tűnő, ámde rövid felvezetéssel operáló, sebtében lezavart konfliktusával meg főleg nem. Egyszerűen ez a harminc perc (még a dupla epizódos évadzáró egy órás játékidejével is) túl kevés, és ez rendre megmutatkozik a szezon során. A nagy csinnadrattával beharangozott nyitórész (Peggy Carter mint Britannia Kapitány) is a szűkre szabott játékidőbe fullad bele, az érdekes mozzanatok kihagyásával, illetve a lényeges dolgok hanyag felskiccelésével (nagyjából az egész kimerül annyiban, hogy itt Peggy veri oda-vissza a nácikat és a Vörös Koponyát – nem túl merész ötlet, a gagyi feminista vonalat már meg sem említem, felesleges rá több sort pazarolni), de akadnak más, nagyobb problémák is. Mert másrészt ott vannak a bosszantó logikátlanságok, bizonyos karakterek túlprezentálásai, valamint az „egy lépést előre, egy lépést hátra” örökös körforgatás, ami az egész évad szellemiségét körüllengi. A kínzó kérdések, hogy abban a poszt-apokaliptikus világban, ahol Ultron diadalt aratott, és szinte az egész emberiséget kiirtotta, és a hősök közül is csak ketten maradtak meg, mégis mi értelme harcolni, mivel lesz jobb az amúgy teljesen elnéptelenedő, kipusztított világ, ha esetleg nyernek, vagy, hogy itt miért jelenik meg Marvel Kapitány lépten-nyomon, mikor a fő-univerzumban több mint 25 évig a Föld felé se nézett. Aztán az előbb említett túltolt karakterprezentálás, amelynek ékes példája a T’Challa-féle Star-Lord, aki hősi pályafutásának 20 éve alatt nemhogy többet ért el, mint az „eredeti” verziója, Peter Quill, de olyan dolgokat valósított meg, amihez az összes többi szuperhősnek egy élet is kevés lenne: áttérítette a Fosztogatókat a jó oldalra, maga mellé állította a gonosztevőket, helyre tette az univerzumot, még magát Thanost is meggyőzte arról, hogy a világmindenség megfelezése helyett annak javát szolgálja. (Chadwick Boseman élete utolsó marveles munkája volt ez, de talán jobban is el lehetett volna búcsúztatni őt.)  

3342.png

Harmadrészt, ahogy korábban is utaltam rá, hiába vannak a What If…?-ben félig-meddig érdekes gondolatok, ezeknek csíráját többé-kevésbé el is tapossák az egyre fárasztóbb és kizökkentőbb MCU-s betegségek. Erre remek példa a zombis epizód, amely tökéletesen bemutatja a frencsájz legnagyobb problémáját, egyúttal a filmek/sorozatok és a képregények közti hatalmas különbséget. Az óvodás poénokat, hogy nem történhet akkora tragédia, nem halhat meg annyi ember és hős, nem pusztulhat el olyan mértékben az univerzum, hogy ezek a karakterek végre komolyan vegyék magukat, és hanyagolják a kötelező viccelődést. Például azt, amikor a Darázs lezsugorodva robbantja szét belülről az egyik előhalottá vált társát, aztán kapálódzva hápog, hogy az egész testét beborítják a darabkái – egyszerűen borzalmas, szomorú képet ad az MCU csocsodás színvonala és az eredeti képregény egyébként zseniális éjsötét, fekete humora közti óriási kontrasztról. A What If…? első évada sem a nemrég indult negyedik fázisban (hiszen a sorozat az Infinity Saga sztorijaiból és hőseiből szemezget, és azokat variálja – itt is az „egy lépést előre, egy lépést hátra” elve érvényesül), sem a multiverzumban rejlő óriási lehetőségeket sem tudja kellőképp kiaknázni. Ahelyett, hogy A.C. Bradley showrunner és Bryan Andrews rendező igazán szabadjára engedte volna a fantáziáját, inkább megmaradtak a frencsájzon belül egyre égetőbbé és problémásabbá váló biztonsági játéknál, miközben a nem túl izgalmas gondolatkísérleteikkel, illetve bátortalan evezőcsapásaikkal képtelenek voltak kikecmeregni a családbarátiság biztonságot nyújtó vizeiről.  

3344.png

Mindez már csak azért is ironikus, mert pont az a produkció süllyed bele legjobban a Marvel-recept posványába, amelynek a legmagasabbra kellene kiemelkednie az átlagból – ha valami, akkor pont a What If…? érdemelné meg a kreatív, határokat feszegető megközelítést. Erre az első évad nemhogy ugyanazt hozza, amit az elmúlt 13 év alatt már ezerszer láttunk, de tovább folytatja a Bosszúállók: Végjátékkal megkezdett inkonzisztenciát, miszerint teljesen mindegy, milyen szabályokat állítanak fel ebben a frencsájzban, azokat bármikor átírhatják mindenféle gond és következmény nélkül. Mondjuk utóbbit a jövőre érkező második szezon még megválaszolhatja, de látva a Loki időutazásos, gyenge lábakon álló magyarázkodását és az Örökkévalók hétezer éves semmittevésére adott segglyukból előrángatott válaszait, én kétlem. Ezen a ponton tényleg nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy végre észbe kapjanak a Marvelnél. Talán egy kolosszálisan nagy bukás – de elnézve a bevételi adatokat és a nézettségi mutatókat, ez nem mostanában fog megtörténni.

3346.png

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...