Minden ember különleges és egyedi. Van egy határ, amin túl nem lehet őket korlátozni, vagy megítélni, a hibáikon csámcsogni és lereagálni ami velük történik. Képtelenség és csak kárt okoznánk hogy saját képünkre formáljuk őket, hogy megértsük a bajuk és orvosoljuk úgy ahogyan elgondoljuk.

Nem gépek.

Mindenki érző lény, és ha ezt nem mérjük fel, akkor csak magunkat bélyegezzük és csak mi leszünk szegényebbek.
A buta, a sánta, az ócskás, a kuruzsló, mind-mind értékkel van megáldva, és ez az, amit csak ők maguk birtokolnak, ha elfogadják magukban. Mi nem látjuk. Meg sem érthetjük. Egy egyszerű ember problémái kicsinyesek lehetnek, holott neki a totális megterhelést jelentik. Mindennek két oldala van. Körbejárható és megfogható, de nem átjáró ház. Kulcs kell hozzá és szeretet. Ami nem több mint ítéletmentes elfogadás. Hogy a rossz és a jó, ami egymást kergeti pajkosan, nem megváltoztatható... kintről más által.


Hogy a jelen selyme, nem lesz holnap palástunk, és a múlt tövise sem lesz aranykoronánkká, de a selyem felfoghatja a tövist. A tövis ki is tépheti a selymet... ha feszítik.
Ha erőltetjük az oda nem illőt.
Minden szónak célja kell legyen. Minden beszédnek. A tudásnak, a bizalomnak. Nincs hitetlen ember. Mindenkinek van meggyőződése és értékítélete, melyet hite szerint végez.
Próbáltam gyerekként a szivárvány lábához futni, mert annyira közel éreztem magam hozzá, és nem értettem miért marad ott, a horizont peremén, vagy miért tűnik el oly hamar. Azt gondoltam megijesztettem és ettől elillant. Lassabb léptekkel közeledtem, de akkor is nyoma veszett. Mert nem azért rendeltetett, hogy megfogjam. Azért hogy ő érintsen meg engem.
A szemeim.
A lelkem.

Minden mezőn nyílnak virágok, de messziről mégis kopárnak tűnhetnek. Bogáncstól és csúszó mászóktól hemzsegőnek.
A tudás, sosem látszik. Belül marad. Nem elérhető, nem lehet felfogni, vagy megérteni. Minden ember tudását magában hordozza, és csak önmaga döntheti el, ebből mit ad át másoknak.
Ez a mi nagy szerencsénk: hogy tudunk gondolkodni.
Mondjon bárki bármit.

Az önfeláldozást sokan saját maguk kálváriájaként élik meg, kudarcként, hogy maguk metsze... maguk vitté... maguk hozt... maguk készí... de nem.
Semmi köze önmagunkhoz. Az önfeláldozás az, ha azt amiért dolgoztunk, a teremtett művet, a szeretett lényt, ha mindazt amit fontosnak hiszünk halandó életünkben, hajlandóak vagyunk rábízni valakire aki munka árán szerzi meg, mégis becsülni és tisztelni fogja. Vagy épp tönkre teszi, de áhh... elkanyarodtam... mert én sem vagyok képes áldozatot hozni, ha hozok is, vissza-vissza tekintek, hogy ami értéket adtam, annak megfelelően kezelik-e. Nem tudom elengedni. Megválni tőle... de mindenünk csak úgy lehet igazán mienk, ha megválunk tőle. Ha képesek vagyunk elfogadni... a hiányát.

„Ha megtanulunk nélkülözni, többé nem kell nélkülöznünk semmit sem.”