Vannak kedvenc félelmeitek?
Nekem vannak. Sokszor rám törnek érzések, amik rendszeresek, és állandóan végig kísérik az életem. Furcsa mód, vagy épp igazolásként gyakran be is jönnek. Ahogy mondtam nemrég. Minden változik. Sokszor sokminden is egyszerre.
Egyiket az ember nem is várná, másikkal nincs tisztában.
Hol felbukkan a kétely, hol felbukkan egy talány.
Vagy egy lány.
Vagy eltűnik.
Afelé kezdek elmenni, hogy talán nem is minden olyan triviális amit már régóta ismerünk, és a hitünk a sikereink felé, sokszor alapvetően meghatározhatja a siker megvalósulását. A kétely pedig szülheti, hogy megérzik rajtunk. Szinte bűzlik, ha még magunkban sem bízunk és ugyanígy megérezhető, ha valaki szándékozik továbbállni.
Pedig néha még reménykedem, hogy van, ami örök. Ha két ember találkozik és önmagukra lelnek egymásban, és elfogadják életüket párhuzamosnak, akkor talán az lehet jó. Azután sok idő telik el nyugodt szívvel, és békés öntudatban. Majd valami megváltozik és minden elindul. El egymástól. A párhuzam kitérővé válik. A kezek kinyújtódnak, a karok feszülnek és egyesével válnak el az ujjak egymástól. Még egy utolsó finom simítást váltva a másikkal. Majd a szelíd mosoly még messze elkíséri a két barát tekintetét, míg régi barátokká válnak, s visszanézve már elvesztik egymást végleg.
Később még visszanéznek, felfel dereng bennük egy-egy gondolat, s a kétely: talán igaz sem volt.
De amíg a két fél tudata egymás mellett pihen, addig minden centiméter távolodás újabb és újabb ordító fájdalmakat szül. Addig minden lépés bizonytalan. Meg-meg billen, hátha közelíthet, és a csöppnyi agyak sóhaját megszűri a lét étere.
Vagy csak az egyik fél sóhajt fel némán, és mosolyog, hogy a horizont csalóka tényét, -mi a végtelenben hátul egy pont, most méterekre van egymástól- eltérőnek látja, s megtréfálva csap homlokára. Csak egy újabb vissza-visszatérő félelem rázza öklét, s lassan eloszlik az is.
"Mert bármi is lészen két ember titka, az csak köztük válhat eggyé, és csak általuk feledhető"

"Nem vagyok én valódi része az egésznek,
Csak morzsája a hatalmas kenyérnek
Tán széppé teszem, de ha leesnék sem esnék kárba
Mert nem teszem fínomabbá és nem tartom formába
Csak az csóválná majd fejét értem
Kinek el kéne söpörnie...
Mert ismét munkája akadt"