QuartoDestra4

QuartoDestra4

Görcs

Az ágyon ült, szemeit az ajtóra tapasztva. Várakoztak, hogy kitáruljon, hogy a zseléként álló levegő felkavarodjon. Még az ablak sem bolygatta merevségét, a behúzott függönyök éppen, hogy egy félhomályt engedtek megfestődni a lyukban. A földön elhagyott holmik, az asztalon kint maradt könyvek, az őköré szinte fészekként gyűrt ágynemü tovább emeltek az érzésen, hogy az élet pusztán megdermedt folyása közben a szobában - és minden lélegzetvisszafojtva várt rá, hogy kinyíljon az ajtó.

Ami ki is nyílt, előbb-utóbb. Vele az új levegőt, az új fényt, az új személyt behozva.

- Helló, helló! - Sugárzott rá, ő csak visszabólintott az ágyról. - Nem kell félni, itt vagyok! - Csukta be maga mögött az ajtót. Lába beleütközött egy elhagyott pólóba, amiért szinte ösztönösen le is hajolt, hogy felvegye és összehajtsa. Az ágyról a szempár csak kísérte a mozdulatait. Társult még pár ruhadarab kezei közé, s egy kisebb stócként kerültek az egyik székre.

- Ezek mehetnek is majd a mosásba. Gyógyszerek?

Gyógyszerek. A lakó az éjjeli szekrénye fiókjához nyúlt, kihúzta, az üvegek enyhén összekoccantak gurulva, míg a dobozok szinte mozdulatlanok maradtak. Az esti fejadagokért nyúlt, azonban a betolakodó ujjai hamarabb fonódtak rájuk és vették ki őket előle, majd pedig be is csukta a fiókot, így ő csak némán eleresztette a fogantyút.

- Készítek egy kis teát, hogy könnyebben csússzon.

- Elég lesz egy pohár… víz… - Mondta, a levegőbe.

- Ugyan. - Érkezett már konyhának induló háttal a válasz. A csap megnyílt, amint a vízforraló feltöltődött, majd a múltkori bögre került a többi mosatlan közül a sugárba, elmosásra. Ő pedig csak az ágyon maradt, már a hátát sem figyelve. Szemei kikerülték az összehajtogatott ruhahalmot is, a lepedő szélére tétovázva. Még néhány edény törte meg a csobogást, amíg rotyogás nem érkezett a készen álló vízből. A megszárított bögrébe került, egy teafűvel társítva.

- Ez volt az utolsó, hozok majd még, - jegyezte meg a vendég, amint visszafordult felé. Ő felkapta tekintetét, majd kísérletileg lelógatta a lábát az ágy széléről, azonban ugyanúgy visszajött hozzá, a csésze és a fejadag pedig az éjjeliszekrényre nyugodtak. Bármi leendő kérés cukorra vagy citromra valószínűleg már meg lett hallgatva régről, s betartva. Kimondatlan szavakhoz hasonló értelmetlenséggel ültek maga mellett a kezei, amint az üvegről lekerült a kupak és a még száraz kanálra ki lettek számolva a cseppek, majd azok betolakodólag a betolakodó kezei által arca felé lettek kínálva, ő pedig más tennivaló híján befogadta őket szájába és lenyelte.

Mégis, végül megmerészelt keze mozdulni a bögre felé, azonban a másiké finoman, puszta implikált keménységgel, megállítólag ráterült.

- Még forró. A tabletták ráérnek még, amíg hűl egy kicsit.

Bólintott, majd következőnek fején érzett érintést.

- Látom most keltél, - jegyezte meg mosollyal a hangjában a vendég. A lakó nem tagadta, hiába nem volt igaz. Társa felkelt és a rendetlenség egy pontjáról előteremtette a fésűt, majd visszalépkedett felé. - Ha nem haragszol.

Most sem javította ki. A fogak a hajszálak közé süllyedtek, majd végig szántották, egyfajta rendet próbálva teremteni soronként, enyhén fejbőrén karmolászva. Újból, és újból, szinte gépi monotonitással, amíg akadályba nem ütköztek. Két tincs csomójában, melyek gyökerüknek továbbították is ellenkezésük. Igyekezett gazdájuk nem adni neki hangot, arckifejezésére azonban nem ügyelt eléggé.

- Jaj, bocsáss meg! - Kapta el a fésűt a betolakodó. - Nem voltam elég óvatos. Valószínűleg előbb valami balzsamot kéne használni, hogy könnyebb legyen a kócokat kifésülni. Észben tartom neked a legközelebbi hajmosásig, - fektette markát ismét a fejére. - Gondolom lassan időszerű.

Egyszer csak a lakó kezében volt a kéz, hogy elkapja onnan, szinte tudattalan gyorsasággal. Látogatója sem palástolta jobban ábrázatát, így minél hamarabb orvosolni próbálta a helyzetet, már óvatosabban. Ahogy leengedte saját karját, lejjebb csúsztatta a sértőn, míg ujjaik össze nem értek. Finom gesztussá művelte, látszólag sikerrel. Csak csendben nézte őt a vendég, ölében kézfogásukkal. Talán úgy gondolta, ezzel is valami szolgálatot tesz.

Mikor végre elvette tőle, az rendkívül könnyen történt, már semmi marasztaló szorítást nem tett rajta régóta. Kibontotta a gondozója a dobozokat, majd az előkerülő levélből kipattintott egy pirulát az éjjeliszekrényre, majd a visszacsomagolást követően ezt megismételte még eggyel, mely színben és méretben is különbözött. Felvette őket, majd megkönnyebbülésére immáron a markába adta, a már csak kellemesen meleg bögrét pedig annak párjába. Saját nyelvére helyezhette saját maga így a semleges orvosságot, majd a langyos barackkal lekergette őket. Kicsit habozott, de végül további kortyok követték. Egyszerre oltotta a szomjúságát és foglalta le nyelvét, mentséget adva a szótlanságra. Pedig tudta, hogy társa nem igazán várt válaszokat tőle, nem azért volt itt. A bögre kiűrültével meg sem próbálta visszahelyezni azt a legközelebbi felületre, mely nem a kezében volt, a vendége már nyúlt érte. Elvette, majd felkelt, hogy a konyha felé vegye ismét az irányt. Viszont koppanás következett. 

A kerámia a padlón szakadt több nagyobb darabba. Mindketten az ezúttal nála levő kezére meredtek, a szoba lakosa csak pár pillantást kaphatott azonban, mielőtt látogatója a reszketve összegörbülő izmú ujjakat magához szorítva elrejtette volna. Lehajolt, a sértő markot továbbra is magához rejtve összeszedni a bögre maradékát a szabaddal. 

- Bocsánat, bocsánat, - érezhető ijedtséggel szabadkozott, a kuka felé vánszorogva. - Nem tudom mi ütött belém, de ne aggódj, csak elmúlik. Veszek egy másik bögrét neked majd, - hallotta ismét az ívet a hangján. Nem fordult vissza felé, neki viszont emlékezetében így is felelevenedtek a karikák, amiket a szeme alatt látott, az ajkai cserepessége, s így mintha még elevenebbek is lettek volna. A kupa martaléka a szemetesben landolt, a vendég pedig mellette a pultnak támaszkodott. Másik kezével hajtogatta ki ujjait, próbálva kinyújtva tartani őket, láthatólag küszködve a folyamattal. Amíg viszont ez lekötötte, a gondozottja ismét kísérletileg ledobta lábait az ágy szélén, s fel is állt végre rájuk, csak közeledése volt, ami felhívta figyelmét.

- Ugyan, ne aggódj! Pihenj csak nyugodtan. - Jöttek futószalagon a szavak, melyeken ezúttal szimplán átgyalogolt társa. Visszatért valahára saját konyhájába, majd poharat kerített, melyet a csap fel is töltött. Hozzá sétált vele. - Édes vagy, d-

Nyúlt a betolakodó kezével, hogy átvegye az ajándéknak vélt italt, azonban a házigazda felemelte ujjai elől. Kicsit lábujj hegyre kellett állnia, hogy egészen feje fölé érjen a pohár, mielőtt megdöntötte. A víz pedig lassan kicsordult, letapasztva a haját, végigcsorogva a nyúzott arcon, sötétre festve a ruháját. Nem egyben zúdult rá, a lassú folyam pedig a lakó előtt premier plánban mosta el lassan az álarcot, meztelen, megfagyott rémületet feltárva. 

Valami rándult ennek láttán a vízöntő mellkasában. Valami sajnálatra felszólítás. Ugyanakkor esze ágában sem volt elkövetni ugyanazt a hibát. Az üres poharat letette csupán a pultra. Még rá bírta szánni magát, hogy fejével felé forduljon, ha testével már nem is.

- Menj innen. Most. - Bár alig emelte suttogás felé a hangját, a következő csend mintha egy pisztoly dördülését követte volna a fülsüketítőségében. A súly ellenére mégis szétváltak a betolakodó cserepes ajkai. - Takarodj!

Bármit is próbált kétségbeesésében megfogalmazni, az újabb parancs csírájában fojtotta belé. Leengedte betegesen rángó ujjait, először elhátrált, végül átfordult és menekvő léptekkel vonult az ajtón túl a külvilág oltalmába. Ahogy becsukódott, a csend tovább zengett. Hangosabban és hangosabban, ránehezülve az újból stagnáló szoba minden pontjára.

Magányos lakója bemászott paplanja alá és hagyta, hogy agyonnyomja.

1.
1.
DragonBleacPiece
pont így éreztem magam amikor egyszer szerelmi bánat miatt nem hagytam el a lakást 2 hónapig
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...