Valahol a távoli jövőben járunk. Többé nem az a leggazdagabb, aki saját operációs rendszerrel rendelkezik, hanem az, aki saját bolygóval. Az emberiség tömegei utaznak gyarmatosításra váró bolygókra. Ezek az utazások több száz évig is eltarthatnak, ezért az úrhajók utasait ideiglenesen hibernálják. Főhősünk, James Preston (Chris Pratt) pedig röpke 90 évvel hamarabb kel fel a tervezettnél. Elsőre persze jó érzés kiélvezni a szabadságot, egyedül randalírozni egy luxushajón, de mindezt életeid végéig, ráadásul magányosan tenni eléggé céltalanná teszi az életet. Itt jön a képbe Aurora Lane (Jennifer Lawrence), hogy feldobja James unalmas hétköznapjait. Közben pedig aktívan foglalkoztat a kérdés, hogy mégis miért kelt fel James hamarabb? Mi a baja a hajónak? Mi áll az egész hátterében?

A történet alapkoncepciója tehát ígéretesnek tűnik. Sőt, azt is meg kell hagyni, hogy a film elég érdekes kérdéseket tesz fel. Mit tesz egy személlyel a teljes magány? Mikor fogadható el erkölcsileg, hogy tönkretesszük más életét? Hihető leírást kapunk arról, mégis min megy keresztül egy ember, ha teljesen egyedül marad, hogyan veszti el szépen lassan életkedvét és üresedik ki személyisége céljai teljes hiányában. Bár a sztori eleinte érdekes, de igen hamar egyértelművé válik, hogy ez a történet egyszerűen nem bír el egy csaknem két órás játékidőt. Az első 30-40 percben nem történik gyakorlatilag semmi, az utána következő romantika pedig csak kis ideig képes minket foglalkoztatni, aminek oka, hogy a történet fő eleme, azaz a kérdés, hogy mi történik a hajóval a film utolsó negyedéig egyáltalán nem hangsúlyos. Ez nem is meglepő, tekintve ez az elem mennyire érdektelen és kidolgozatlan.

Ami szintén fájdalmas, az a katarzist teljes mértékben mellőző lezárás. Az egész végjáték azt az érzést erősíti, mintha a forgatókönyv íróknak ezernyi ötlete lett volna, hogyan teszik érzelmessé a lezárást, de az utolsó pillanatban beintett volna nekik a kiadó marketingosztálya.

A film tehát olykor érdekes, egyértelműen a szerelmi szál dominál, sokszor azonban túlzottan elnyújtott és unalomba fullad.

Az összképet viszont javítja a főszereplő színészpáros. Szó szerint. Nem mondhatjuk, hogy ne használták volna ki a színészek testi adottságait. Persze, visszagondolva furcsa, hogy a szereplők szabadidejük harmadát fürdéssel töltik, de nem én leszek az aki azért hisztizik, mert Jennifer Lawrence fenekének bámulására kényszerítették.  A két szereplő között egyébként erős a kémia, jól tudnak együtt dolgozni. Michael Sheen a robotcsapos szerepében is kifejezetten jó, a karaktert is ügyesen használták a történet vezetésében és a humor felelőseként. Laurince Fishburne alakításáról pedig nehéz beszélni, hiszen karakterének egyetlen célja, hogy tömény információt zúdítson ránk, ezzel végre előrébb tolva az eseményeket.

Látványt tekintve nem találunk sok kivetni valót. Az univerzum látványa kiváló, az űrhajó remekül néz ki. A 3D-t viszont pénzkidobásnak érzem a filmnél, az események jó 90%-a ugyanis az űrhajó belső, steril részeiben játszódik.

Összességében Az Utazók nem nyújt annyit, mint amit az előzetesek sugalltak. Ez azonban koránt sem jelenti azt, hogy egy rossz filmről beszélünk. A hiányosságai mellett (gyenge, lassú történet, olykor unalmas jelenetek), a megfelelően kidolgozott karakterek, többségében jól felépített párbeszédek, finom humor és kiváló látvány kárpótolhat minket, ha éppen egy romantikus drámára vágyunk.