StevenSan

StevenSan

Emlékezzünk a legjobbakra III.

Mass Effect trilógia


Hát bizony a hype, a hype és a hype miatt (értsd: én vagyok teljesen bezizzenve), illetve a sok mostani hír alatti témázgatásnak köszönhetően egyre többször jut eszembe a nagyszerű Shepard trilógia. Gondolom így van ezzel sok más ember is, hiszen ez a két (három) játék valóban meglehetősen jó volt, minden platformra megérkezett és a sokszínűségével a történet kedvelőktől az akcióhősökig nagyon sokakat ki tudott szolgálni. Aztán egyszer véget ért a sorozat (és ez a blog nem a végéről szól) és bekerült a trilógia az emlékeink közé. Mindenkinek megvoltak a kedvenc karakterei, a kedvenc sztorijai és játékelemei. És szinte mindenkinek, aki játszott vele hiányzott utána az az érzés és várakozás arra, hogy mi lesz a következő részben.


Mass Effect


Ez a játék először Xbox 360-ra érkezett, mint egy újgenerációs cím 2007-ben. Akkori szemmel nézve lenyűgöző volt a grafikája is és a maga játék is minden szempontból. De nem igazán terjedt el maga a játék, maximum csak hallottunk róla, hogy jó. Aztán később, 2008-ban megérkezett PC-re is a port. Ezen a ponton aztán a fél világ rákattant a játékra. A másik fele meg akkor, amikor 2012-ben nagy nehezen kiadták a PS3-asra is. Egyébként érdekes, de ezzel a játékkal kapcsolatban abszolút nem volt meg ez a mostanság jellemző platformháború. Nem mondta az Xbox-os, hogy „ez a mi címünk volt és most OMG más is megkapta”, nem mondta a PC-s, hogy „az én gépemen jobb a játék” és a Playstation 3-ra is, aki kivárta türelmesen az öt évet, sem vitázott senkivel semmin. Hogy is vitáztak volna: egyszerre kapták meg a három részt és a harmadik őket is kikészítette. De a Mass Effect-et mindenki szépen nyugodtan megvárta, amíg kijön az általa kedvelt masinára és széles nagy örömét lelte benne. Egy jó dolog volt ez. Ennek hagyományaként a mai napig úgy gondolom, hogy nem az érkező Andromeda-n kellene platformháborút folytatni, hanem csak szépen örülni, hogy mindenki megkapja és élvezni tudja a játékot a kedvenc gépén.


Maga a játék egy karaktergenerálóval kezd, mint mindig majdnem minden RPG, vagy RPG származék. Az még csakcsak nem volt újdonság PC-n, hogy férfi és női karaktert is formálhatunk, hiszen ez már 20 éves hagyomány volt, de az, hogy mindkét nem saját szinkront kapott minden beszédéhez, az bizony komoly dolog volt. El is lehetett szöszölni jól a karaktergenerálóval, ami olyan Bioware-esen rossz bevilágítást használt. Amikor megalkottunk magunknak az átlagos kinézetű, de azért helyes csajt, akkor a legelső jelenetben (amolyan szintén Bioware-esen) kiderült, hogy vérvörös rajta a rúzs, mint egy randin és világítós rikító zöld szeme van, amin mászóka-kék a festék. Napasztmek. Aki viszont eltalálta az arányokat, vagy egy alap kinézetet választott, annak rögtön leesett az álla, hogy milyen részletességben és minőségben mozognak ezek a megalkotott karakterek a képernyőn – ráadásul hangjuk is van, beszélnek is. Ez egy varázslat volt és totál lenyűgöző. Nagyszerű újítás a műfajban. Élt a karakter és azonnal beszippantott magába.


Ahogy az első párbeszéd előbukkant, sokaknak furcsa volt, hogy most megmondhatják, hogy mit mondjon a karakterük. De a mozi minőség soha nem állt meg, csupán arra a kis időre tartott egy kis szünetet, amíg kiválasztjuk, hogy mit kérdezzünk, mit válaszoljunk. Ez abszolút durva volt. Nagyon komoly játék volt! Aztán megkezdődött a harc és ezen a ponton nagyon gyatra és kiforratlan volt a játék. Fogtam ám a fejem. Egy Gears of War után, ami behozta és rögtön csúcsra is járatta a cover-shooter dizájnt, egy ilyennel előrukkolni meglehetősen bátor volt. Viszont ez a játék RPG volt és az is akart lenni. A sodrása meg olyan volt, hogy minden hiába, nem tudtad letenni, egyszerűen nem tudtad abbahagyni. A lövöldözések között megállt a játék újabb moziminőségű beszélgetésekre, ahol már döntéseket is kellett hoznunk. Nagyon sokaknak ez nagyon új volt, akik meg már láttak ilyet, azok sem ebben a minőségben.


Sztori szempontból kiváló volt a játék. Nyomoztunk az áruló Saren után, aki mindig egy lépéssel előttünk járt és ehhez még ki is nyílt a játék, tehát lehetett agyba főbe kalandozni mindenhol mindenhogyan. Bolygókon tudtunk leszállni és az akciórészhez hasonlóan „zseniális” Mako nevű autóval randalírozni a placcon, közben meg belefutni benga nagy rémekbe, mint a Tresher Maw, vagy éppen a Mass Effect 2-ből és 3-ból ismert EDI nevű, akkor még kezdetleges és megbolondult mesterséges intelligencia által legyalult katonai kiképzőbázist kimenteni. A Citadel (Fellegvár) tele volt mellékküldetésekkel és hatalmas volt, viszont ezt nem tolta az orrunk alá a játék, csak a kalandorok vették észre, hogy profi prostituáltat is lehet látogatni és egyéb tartalmas dolgokat tető alá hozni, ha bebolyongunk a sűrűjébe.


A sztori küldetéseket egy ponton a saját magunk meghatározott sorrendben teljesíthettük, sőt az egyiket keresni is kellett a galaxisban, hogy hol van. De nem ez volt benne a pláne, hanem az, hogy az aktuálisan velünk lévő és rendelkezésre álló társ karaktereket is meghatározta a sorrend és ők is reagáltak az így bekövetkező dolgokra. Ha előbb mentünk a Noveria-ra, akkor előbb győztük le Matriarch Benezia-t (Benezia Mátriárka) és később a Therum-on közölhettük Liarával, hogy bocs, de kinyírtuk az előbb az anyádat, ugye semmi harag? Ha Liarát szedtük össze először, akkor viszont mehettünk a társaságában is a Noveria-ra, ahol is az anya és a lánya reagálnak egymásra, beszélgettek és plusz információhoz és mélységhez, játékélményhez jutottunk ez által. Mindeközben a küldetések között a hajónkon beszélgethettünk minden jelenlévő csapattárssal és megtudhattunk róluk ezt, vagy azt, mint pl, hogy Ashley egy igazi tökös katona lány és egyben űrnáci is. Kaidan-nek mindig fájt a feje és rajta keresztül ismertük meg a játékbeli varázslat, a Biotika történetét is. Wrex elondta, hogy az egész faja, a Krogan halálra van ítélve egy meddőség okozó vírus miatt, satöbbi. Ezek mély karakterek voltak, akiket lehetett kedvelni és nem kedvelni, lehetett őket vinni magunkkal a harctérre, románcot alakíthattunk ki az egyikükkel, de bárhogy is nézzük, a társaink voltak, akikért felelősséggel tartoztunk. A játék pedig iszonyat tempóban vitt minket a végkifejlet felé.


És itt jött az a pont, ahol végérvényesen berántott mindenkit a cím. A Virmire bolygó küldetésében választanunk kellett, hogy Ashley, vagy Kaidan marad ott végérvényesen a küldetés és a cél érdekében. Ember legyen a talpán, aki ott és akkor nem tette le az irányítót és nem nézett az égre Shepard Parancsnokkal együtt. Valamint itt volt az az apró és elenyésző dolog, amit sokan el is felejtettek: beszélgethetünk Sovereign-el (a Fejedelemmel) aki, és most figyelj és ha nem hiszed járj utána: ott és akkor elmondja pontosan, hogy mi a szitu. Konkréten. Elmondja. Hogy. Mi. Lesz. A. Mass. Effect. 3. Vége. Bizony, 2007-ben megmondták. Hatalmas fordulat volt, ahogy kiderült, hogy Saren közel sem a végső fenyegetés, hanem a Reaper-ek (Kaszások) gézengúzoskodnak a háttérben. Egy epikus küzdelemben legyőztük Sovereign-t és beleszartunk az összes Reaper müzlijébe. Shepard előkerült a romok közül és feltette a pontot az i-re. Mindenkinek a saját Shepard-je állt ott a paragon, illetve a renegát döntéseinknek megfelelően kék, vagy piros háttér előtt. Ha csak mentél, akkor ez egy 11 órás játék volt, amiről 14 órát lehet beszélni. Ha játszottál és kalandoztál, akkor 49 órás játék volt és akkor a 60-70%-át láttad. Beírta magát a történelemkönyvekbe a játék.


Mass Effect 2 – Az öngyilkos küldetés


Vége volt a Mass Effect-nek, sokan újrajátszották más karakterrel, más nemű karakterrel és más döntésekkel. De egy zseni volt az egész, ahogy van. Közben a CNN-en a híradóban mentek a témák róla (ami már elég nagy dolog): a játék egy elvetemült beteg termék, ami a földönkívüliekkel való szexről szól. Ingyen cirkusz volt a hülyegyerekeknek. Miközben mi, játékosok, csak ültünk a seggünkön és a szívünkbe zártuk a nagyszerű játékot, egy (rohadtul) szép napon egyszer csak jött a hír: készül a Mass Effect 2!!! NA ez volt ám a jó hír! ÉS akkor hozzátették, hogy mindenkinek javasolják, hogy keressék meg a mentéseiket, hiszen az előző részben hozott döntéseink számítanak és ezeknek a következményeivel indulhatunk neki a Mass Effect 2-nek. Elég sok gamer esett neki a gépének azon a napon fájlkezelővel megnézni, hogy hol a fenébe vannak a mentések, míg akik nem találták meg őket, azok ugrottak fel és tökön-uborkán át, a zsebkendős kukát másfél méter magasra felrúgva keresték a lemezeket. :) Vártuk a dolgot, mint az állat. Imádkoztunk: Ó te jó Isten, csak nehogy elba***ák! Hozzá ne nyúljanak! Ne változtassanak semmit! The Hype is real. Tisztára mint a drogosok, amikor szólnak nekik, hogy mindjárt jön az ember és sikerült neki szereznie dolgokat.


Aztán megérkezett a második rész (2010, Január, minden platform. A PS3 elsőre a második részt kapta meg.) A Skidrow egy héttel a megjelenés előtt egy tökéletesen működő full verziót rakott torrentre. A kalóz előbb játszotta végig a címet, mint aki előrendelte. Hatalmas parádé volt. Ahogy indítottuk egy olyan bitang súlyos intró fogadott minket, hogy azt sem tudtuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk. Nem elég, hogy mesébe illő jelenet volt újra látni a karaktereinket, barátainkat, de amikor megállt a játék, hogy kiválasszuk mit mondjunk... Maga volt az extázis. Mass Effect 2, ember! Itt ülök és nyomom. Mindenki ott ült és nyomta. A karaktergenerálóból a saját Shepard-ünk nézett ránk vissza, csak jobb grafikával, újra lehetett karakterosztályt választani és az első részben egy mellékküldetésben megismert seggfej vállalat, a Cerberus szárnyai alatt és támogatása mellett indulhattunk neki az immáron világossá vált feladatnak: az első részben és a DLC-jében tulajdonképpen csak késleltettük a Reaper-ek eljövetelét, most pedig mi magunk indulunk útnak, hogy elébe menjünk a fenyegetésnek. Ehhez, egy gyors első küldetés után megkaptuk az első három potenciális csapattárs aktáját és azonnal kinyílt a játék. Innentől kezdve azt, akkor és olyan sorrendben csináltál, ahogy csak akarod.


Belenyúltak a játékba minden téren, hiába imádkoztunk, hogy ne. A játék már nem akcióRPG volt, hanem RPG-hez hasonló elemekkel fűszerezett akciójáték. Tökéletesítették a harcrendszert, a fegyvereink már nem melegedtek, hanem „lőszert” használtak (hőtároló betéteket) és irgalmatlanul lebutították a képességfát. Áramvonalasították, szélesebb körben elérhetővé tették, vagy fogalmazzunk úgy, ahogy akarunk. Elveszett az inventory és egy csomó lehetőség. A régi motorosok belázadtak és az óta is lázad egy részük. Én régi motoros vagyok, de nem lázadtam. Nagyon élvezetes lett a játék. Innentől a harc is élvezetes volt már. Felkapott a sodrás és mentünk a kis fejünk után. Nagyon bejött a játék! Attól függetlenül, hogy csúnyán bebutították, még megmaradt a lelke az egésznek. Mi több: mint kiderült utólag, még csak ez volt az igazi! Szedegettük fel az embereket, lövöldöztünk, beszélgettünk és még csak nem is sejtettük közben, hogy a játéktörténelem egyik legmélyebb, legkülönlegesebb és legjobb játékát játsszuk éppen, ami méltó helyet foglal el a valaha létezett legjobb videojátékok között.


Más volt a dizájn. A játék gerince a csapattársak összeszedéséről és az ő speciális kérésük teljesítéséről szólt, amivel meg lehetett nyerni a lojalitásukat. Volt talán az egészben három, vagy négy darab sztori küldetés? A 10 (13 – Morinth, Zaeed, Kasumi) csapattárs összeszedése 10 (12) külön küldetés volt és mind a 10-nek (12-nek), ha figyeltünk rájuk, volt még egy-egy spéci küldetése, ami összesen megint csak 10 (12) küldetés. Régi karakterek, régi barátok tértek vissza és új szereplők csatlakoztak hozzájuk. (Tegye fel a kezét, aki nem fosta le a falat, amikor Garrust szarrá lőtték az Omegán!) Iszonyatosan nagyot nőtt a játék. 21 bolygót fedezhettünk fel, amiken leszállhattunk és küldetést teljesíthettünk, vagy küldetéssorozatot indíthattunk el. Ezeknek a felleléséhez a Citadel-ben (a Fellegvárban) a boltosoktól csillagtérképeket kellett vásárolnunk, telerakni a tankot és nekimenni a felfedezésnek. Olyan színészek, mint Martin Sheen és Carrie-Ann Moss álltak olyan karakterek mögött, mint az Illusive Man (Rejtőző Fickónak fordítva...???) és Aria, a gengsztervezér asari (aszári) lány. Mindezekhez olyan soundtrack érkezett, hogy a véred is forrt tőle! Aria bárjában konkrétan Saki Kaskas-tól a Callista ment! Ez a zene már a Need for Speed 3-ban is bezúzta az arcunkat darabokra (Rom Di Prisco – Romolus 3 című műve mellett), hát még itt. Akkorát szólt ez az egész, mint egy atom.


A küldetések között szokás szerint lehetett beszélgetni a csapattagokkal, akik ez úttal is mélyen és szenvedéllyel lettek kidolgozva. Szerethettük és utálhattuk is őket, ezekre is lehetőséget adott a párbeszéd rendszer. Ez utóbbi nagyon jó volt, bár nem volt hibátlan. Ha például női karaktert alakítottál és egyszerűen csak jóban akartál lenni Jacob-al, akkor azonnal románcban találtad magad vele. Viszont volt még egy bónusz románc partner is, akit mind a férfi, mind a női Shepard-el el lehetett rendezni, Kelly Chambers. Ha hűségesek voltunk az első részben választott társunkhoz és a kettőben nem kevertünk senkivel a fő szereplők közül, Kelly-t még mindig be lehetett játszani, azért nem szólt senki utána. Ahogy csinálgattuk sorra a küldetéseket és lubickoltunk a királyságos játékban lépten-nyomon beküldött minket a játék a dzsindzsásba.


Amint megvolt az első három csapattag, instant indult egy sztori pálya kérdés nélkül. Aztán visszatértünk a megszokott kerékvágásba, szerveztük az embereket, beszélgettünk velük, segítettünk nekik és az orrunk alá tolták a következő sztori küldetést. Itt volt egyedül időnk húzni az időt és mindenkivel egyenesbe jönni, mert a következő sztori pálya után a nyakunkba szakadt egy timer. Egy ketyegő óra, amit nem jelzett a játék semmilyen módon. Három tetszőleges küldetés után jöttek a Collector-ok (Begyűjtők) és elrabolták a legénység tetemes részét. Tehát mindenkit a pilótán és a csapattagokon kívül. Kiürült a hajó. A játék üzemelt továbbra is, de innentől kezdve a cím az az óta megoldott küldetések darabszámában mérte, hogy hány százaléka halt meg a legénységünknek, ezzel is iszonyat terhet helyezve a vállunkra. Vagy próbáltuk biztosítani a közvetlen csapatunk lojalitását és szükségleteit, vagy haltak meg a legénység tagjai.


Amikor készen álltunk (vagy bármikor, amikor azt hittük, hogy készen állunk), átmehettünk az Omega relén, amin mások már előttünk is átmentek, de vissza soha nem tértek. Innentől kezdve egy új és eddig soha nem látott dimenzióba helyeződött a játék. Elszabadult a pokol és kőkemény élet-halál harc szakadt a nyakunkba. A hajót lehetett fejleszteni farmolós addiktív minijátékkal a sztori során. Ha ezt nem tettük meg, akkor már itt hullottak a fejek rendesen a belső körünkből. Nem volt pajzsunk? Nem volt fegyverünk? Garrus nem kalibrálta még be a fegyvert? Durr - egy ember, Püff – egy ember, Nyekk -egy ember. A megmaradt csapatunkkal földet értünk és nekiindultunk az öngyilkos küldetésnek. Hamar szembe állított minket a játék a tényekkel. Itt vannak a túlélők (ha vannak még), ki kísérje őket vissza a hajóra? Neked kellett egy csapattagot választani, aki már nem jött vissza. Ki menjen be a csőbe? Ki vezesse a Fire team-eket, akik külön mentek tőled és nyitották az ajtót a túloldalon? Ki menjen velük? Ezeket az embereket el is felejthetted erre az időre. A választásodon múlt az életük – és a sajátod is.


Itt jött be az, hogy én speciel RPG-s fejjel és logikusan gondolkodtam, míg a barátnőm érzelmi módon és a történet alapján, mint a csapattagokat és a sztorijukat igazi emberek életeként, igazi emberként nézte. Én azt mondtam: a csőbe Legion (Légió) menjen, mert ő Geth (robot faj) és simán megbirkózik a technikai akadályokkal. Ő azt mondta: a csőbe Tali menjen, mert ő mérnök-technikus és ha ezt megoldja, akkor végre hazatérhet a vándorflottához a hozott tapasztalatával. Én azt mondtam, hogy az egyik tűzcsapatot Miranda vezesse, mert ő a másodtiszt, bizonyára megoldja a dolgot. Ő azt mondta, hogy a tűzcsapatot Garrus vezeti, hiszen ő egy jó vezető, hónapokig kitartott az Omegán is és lelkiismeret furdalása van az árulás következményeként elveszett barátai életéért. Viszont megoldja, mert jó vezető és ezzel magának is bizonyít újra. Melyik másik játék hoz ki ilyen érzelmeket az emberből? Mind a ketten jól választottunk, kinyílt az ajtó és senki sem maradt ott. Nem jó választás esetén is kinyílik az ajtó, de a csapat vezetője meghal.


Ilyen és hasonló választások elé állított a játék. Ha jó voltál, vagy sokadszorra játszottad a játékot, akkor mindenki melletted állt. Ha nem figyeltél, vagy nem érdekelt és 10 óra alatt futottad meg az 50 órás játékot – mert ugye ki a rákot érdekli a pofázás -, akkor nem csak az embereid haltak meg ott, hanem a végén te magad is. Ha barom voltál az egész játékban, akkor a végére nem maradt meg melletted senki aki megvédjen, senki nem kelt fel és senki nem kapta el a kezed, amikor zuhantál. Bizony, te magad is meghaltál, ha úgy alakítottad. Így is be lehetett fejezni a játékot és akkor annyi koporsó volt ott, ahányan mentetek. Aki meghalt a Mass Effect 2 végén, az nem vihette tovább a mentését a harmadik részbe.


Mass Effect 3 – A Föld megmentése


Az ME2 után a tetőfokon volt a hangulat. Olyan volt, mint egy sötét Birodalom Visszavág, a Csillagok Háborúja trilógiában. Ráadásul ugyan úgy félbe lett vágva a sztori, mint ott. Mindenki tudta, hogy jön a harmadik rész, amiben minden döntésünk következményét láthatjuk, minden szálat lezárnak és befejeződik a trilógia. Valami irgalmatlan volt a hype a játék körül és mi rajongók úgy vártuk az eljövetelét, mint zsidó a Messiást. Hihetetlen, mi indulatok uralkodtak körülötte. Mindenki őrizte a mentését, mint a szent grált, tökéletesítette a két rész alatt a futását, hogy olyan előzményekkel és hagyatékkal kezdjen bele a 3-ba, mint ahogy elképzelte magának. Közölte az EA, hogy jön a demó egy adott dátumon. 12 órát dolgoztam azon a napon és hulla fáradtan értem haza fél hétkor. Ki voltunk feszülve a lánnyal, mint a rongy. ME3 Demo. Azonnal. Még nem elérhető. 7 óra, még mindig semmi. Twitter – felrobbanva. Az anyjuk hátán [csinálta] meg őket a nép, amiért még nincsen demó. Hát persze, az amerikaiak megint azt hitték, hogy ők a világ nem csak közepe, hanem egésze is és náluk délben akarták kiadni a demót. Lincshangulat volt már fél nyolc körül Európában. Én is írtam nekik, hogy 2 éve várom ezt, 12 órát robotoltam, reggel kelek és nem hiszem el, hogy ennyire együgyű társaság legyenek. Azonnal törölték a hozzászólásomat. Gondolom fájt a felismerés.


Viszont engedtek a nyomásnak. Bejelentés nélkül, este 9 óra körül elszabadult a demó. Úgy rá zuhant a nép, hogy majdnem ott omlott össze az Origin. Izzottak a vonalak. ME3!!! Amíg jött a demó, ölelkeztünk mi is és puszilkodtunk, de ahogy bejátszotta a két gamer gép, a letöltés vége hangot, úgy köszöntünk el, hogy „Akkor holnap dumálunk – csá!” Iszonyat. ISSSSZZZZZONYAT nagyot ütött, mint az ólajtó. Mentünk lőni. Akkora elvárások voltak, hogy azt teljesíteni nem lehetett. Aztán megjelent a játék. Egyet hoztunk a boltból, kettőt letorrenteztünk az első napi DLC miatt, hiszen az ilyen hozzáállás már nem érdemel pénzt, csak ugyan ilyen hozzáállást. Úgy landolt az eredeti játék a sarokban, mint egy darab rongy és beizzítottuk a tört verziót. Úgy repült a kuka mellé a falról lepattanva játék, hogy még át sem fordítottuk a borítóját, hogy a női Shep legyen kint és nem a hapsi. Mint kiderült jól is tettük. Mert ekkora botrányosan igénytelen és összecsapott játék, az addigi történelem során nem nagyon került még eddig erre a bolygóra (de csak a Dragon Age: Inquisition megjelenésééig).


Csak mentünk benne, csak mentünk benne és azt láttuk, hogy már nem lehet a csapattagokkal sem beszélni, csak az egy soros dumáikat nyomják. Mi ez az ME1-2-höz képest? Siralom. Csak haladtunk, csak haladtunk, én nevettem kínomban, az asszony meg sírt (sírt a szerelmem emiatt a szenny miatt, hogy milyen rossz), de toltuk a játékot, mint a lopott biciklit. Egyébként a harcrendszer még a második részhez képest is csak tökélesedett és olyan darákat lehetett olyan módokon véghezvinni, hogy öröm volt nézni. Ez mindenképpen pozitívum, de emellett egy cső volt az egész játék. Ami nem lenne alapból baj, ha jó is lenne, de a 20+ év gaming alatt nem láttam még ekkora visszafejlődést játékban, mint itt volt. Szirszar papírvékony karakterek, mint az MGS5-ben, csapattársak beszélgetési lehetőség nulla, mellékküldetések nulla, csak megjelenő szövegdobozokban jelent meg a sarokban, miközben a Citaldel-ben futkoztál, hogy mellékküldetés: kattintgass az allóképen és akkor nagyobb lesz egy számérték. Ekkora egy ótvar holmit! Kaptak egy évet, hogy fejlesszenek (ez úton is köszönöm Electronic Arts ezt a hozzáállást és az eredményét, a Dragon Age 2-t és a Mass Effect 3-at). Persze erre a fejlesztési időre ráhosszabbítottak három hónapot a „játék tökéletesítése érdekében”, de mint kiderült, csak a multit erőltették bele, ami miatt nem volt idő megcsinálni a Mass Effect sorozat harmadik részét.


A játék egy nyomoróságos, összecsapott és felháborító botrány lett, aminek se füle, se farka, se értelme. És akkor még el sem értünk a játék végéig. Elég ugye annyi, hogy ez úttal a BBC híradó hozta le, hogy bíróságon van a Bioware és az EA üzletszerű átverés miatt? Beperelték a játékosok őket. Ez a szar volt 2012 No Man's Sky-a. Ez a félkész, befejezetlen szemét. És persze ugyanúgy elsétáltak vele, mint a Hello Games nevű csürhe. Persze eddigre már nem az volt a helyzet a játékosok színvonalát tekintve, mint 2007-ben. Ölték egymást a neten. Az egyik védte, a másik ekézte, szólogattak be egymásnak, magyarázkodtak és teóriákat állítottak fel a youtube videósok. Az igénytelenek és az elvakultak megmagyarázták, hogy mindenki hülye proli, valamint a rizs is hús, az értelmesebbek és a rajongók pedig jajveszékeltek, hogy mi ez a szar. A mai napig össze lehet ezen veszni. Most ne tegyük!


Mindezzel együtt maga a Mass Effect trilógia simán fent van a mennybe jutott játékok csarnokában a többi legenda között és ezzel a lépéssel, amit ezek összehoztak ez lett a világ legelső kétrészes trilógiája. Én azt mondom mindenkinek, hogy játssza le a három részt. Nem csak kettőt, mert utána úgysem hagyod abba. Mert nem hisszük el. Ráadásul voltak a szériához méltó pontjai is ennek a félkész, ajtón kirugdalt játéknak. Thane halála? Mordin halála? Csakhogy ugye az a baj, hogy a tapasztalt játékos simán átlát a szitán. Ez az a tipikus fajta összecsapott, bestseller TV sorozat írás, amikor megszerettetek veled egy karaktert, elérem, hogy érdekeljen a sorsa és aztán megölöm. Olcsó eszközök ezek. A játék vége meg mindenkit egyszerűen depresszióba taszított. Ahogy mondtam, a játékvilág ehhez mérhető silány terméket és átverést egészen a DA:I és később az MGS5 eljöveteléig még csak nem is látott. Az EA-sok meg mindenkit kirúgtak. A producer Casey Hudson is repült, mint a győzelmi zászló. Belekényszerítették egy lehetetlen helyzetbe, utána meg elzavarták.


A Mass Effect 3 a két részes trilógia (harmadik) része, csak éppen egy flash játék szintjén és színvonalán. De ez a malőr sem tudja velünk feledtetni azt a zsenialitást és értéket, amit az első két rész teremtett! Most érkezik az Andromeda: egy Mass Effect 1 klón, a második rész lelkével és a harmadik amúgy nagyon is ütős harcrendszerével. Legalábbis az eddigi infók alapján. Én már várom nagyon, de valahogy nem feltétlenül hiszem el, hogy hozni fogja azt az alap szintet, mint az 1. Pedig a videók alapján most végre újra megcsinálták. De a videók ugye lehetnek megtévesztőek is.


Érkezik a ME:A teszt a megjelenés után.

15.
StevenSan
#14: A Nier: Automata engem is érdekel, sőt szívesen játszok is majd vele... De nem tudok jelenleg semmit megígérni teszt téren, mert nem tudom hogy lesz időm.
14.
ZsozeApa
https://www.gamekapocs.hu/hir/53336/harminc_perc_a_mass_effect_andromedaval

Ja, meg is marad emléknek, mert hogy ez a talpát sem fogja nyaldosni a régieknek azt a hülye is látja. Maradok a Zeldánál meg a Horizon Zero Dawn-nál, de a Nier Automata is jobban érdekel. Na az utóbbiról csinálhatnál tesztet az jön pc-re is.:)
13.
KőbányaKispest
Kétségkivül az ME széria az egyik legjobb a maga műfajában. Az összes karakter, maga a főszereplő, a harcrendszer, a zene minden... Egyszerűen kurva jó.

Nekem is az egyik kedven trilógiám.
12.
exonic
Hali!
Csakúgy mint több millió gémernek, az én kedvenc szériám is a Mass Effect sorozat... Bár nem lett az elsőre...
Az első részt annak idején félig játszottam, valahogy nem fogott meg annyira hogy hazaérvén játszani akarhassak vele, a mai napig az első dolog ami eszembe jut róla az 5 perces liftezések csak hogy beszálljak a Normandyba ahol ugyancsak tovább töltött... Persze fiatal voltam, akkor léptem be a "gémer világba" és inkább haverokkal ment a CODparty... :)
Aztán jött a második rész, és már nem is tudom miként jutott hozzám, de arra a mai napig emlékszem hogy az volt az első játék amit végigjátszván potyogó könnyekkel álltam fel a székből örömömben. Hatalmas mérföld kő volt szerintem nem csak az én életemben. Mint amikor az ember látóköre kitágul és rájön hogy egy videojátéknak is lehet épp olyan mélysége mint bármi másnak. Ha valaki azt hajtogatja nekem hogy a videojátékok időpazarlások vagy butáknak valóak akkor közlöm vele hogy ez is olyan mint az olvasás: Addig nem fogod megszeretni amíg nem találsz egy olyan darabot ami az igényeidnek megfelel. Nekem videojáték téren az első ilyen a Mass Effect 2 volt (mellékesen könyv téren Justin Cronin: Szabadulás regénye ha ez számít :P)
Én is emlékszem azokra a drámai pillanatokra a ME3 demójával kapcsolatban, ám az első küldetést végigjátszván beleszerettem és azóta is szeretem minden hibái ellenére. Másabb mint az előző kettő, talán leegyszerűsítettnek is mondható, de én sosem neveztem még egy játékot sz*rnak csak mert néhány eleme nem olyan mint ahogy azt elképzelem.
Talán ez az a rész amiből a legtöbb megmaradt számomra: Mordin önfeláldozása egy, a faja által okozott probléma megoldása érdekében; az orvosiba látogatván jobb oldalt ülő. traumát átélt nő beszéde az doktorra hogy mi történt az osztagával, amit minden egyes alkalommal tovább bővít ahányszor csak benéztél; a Garussal való sportlövöldözés a Fellegvárban. És persze még megannyi között a világ legjobb kiegészítője, a Citadel DLC, amitől tisztán ráébredtünk hogy miért is szeretjük annyira ezt a sorozatot. Nem csak játékelemek miatt, még csak nem is feltétlen a sztori miatt, hanem a legerősebb pontjáért, ami egész egyszerűen a társaink. Tali, Garrus, Liara, EDI, Grunt és a többiek, akikkel 3 részen keresztül gondoztuk a barátságunkat, románcot és brománcokat építettünk, és mindezt egy játékban! Ez az az élmény amiből sokan kimaradnak és ezt csak sajnálni tudom.
Én a 3. rész befejezésével is meg vagyok elégedve, persze csak az Extended Cut-bélivel és a "4 opció" közül a pirossal. Szerintem úgy kerek a történet. Mondanom se kell hogy összesen négyszer játszottam a trilógiát (az 1.-t csak 2x) de se a 2., se a 3. befejezését nem bírom száraz szemmel.
Csodálatos hogy egy videojáték ennyi érzelmet képes egy emberből kihozni. Ezektől szeretjük őket!
11.
experto11
Sziasztok
Én nem vagyok Mass Effect fan.Mass effect első része nekem nem tetszett.Szinte az összes melléküldetéses pálya ugyanúgy nézett ki.Szerintem a történet se volt nagy eresztés.Viszont a 2 rész jobban tetszett.
Történet sokkal jobb.Társak is érdekesebbek.Játékmenet is jobban tetszett.
Mass effect 3 új társak borzasztó szarul vannak megírva,élükön Vegaval.Történet se egy nagy szám.
10.
StevenSan
#9: Az alapokkal nincsen semmi gond. Szerintem is ez a helyzet. Irgalmatlan univerzum, lett teremtve a játéknak és bár nem ezért álltak a mozi előtt az emberek, attól még, ha hasonlítani kell, akkor nyilvánvalóan a SW jut asz ember eszébe. Az a kategória, az a lépték.
9.
kindzsal
#7: Meglatjuk, az alapok nagyon erosek, a vilag szerintem (es most itt szetkapnak a rajongok) mar mar SW magassagokban jar (legalabbis nekem) es remelem ezt a Andromeda csak tagitani fogja.
8.
StevenSan
#5: Elgépelés javítása: Az első Mass Effect-nél fogtuk a fejünket a harc megvalósításától, nem a 2-ben.
7.
StevenSan
#4: A 3 arccal a földbe állásához nagyon sok dolog hozzájárult. Arról külön lehetne írni.
Az Andromeda: hát én inkább egy 40-50 óra TARTALMAS élményt várok, nem egy rétestésztát, amit szétnyújtottak, de nem raktak rá tölteléket.

ui.: Az ott úgy ahogy volt, mindenhogyan adta :)
6.
StevenSan
#1: Ó, hogy ez mennyire igaz! Sajnálom, hogy kimaradt és kösz, hogy felhívtad rá a figyelmem!

Hivatalos tőlem: A soundtrack-ja (bár kemény versenyben) a ME3-nak a legjobb.

Nálam nem sok OST van, amit utána leszedek és hallgatok is évekig, de a Deus Ex 3 mellett szerintem az ME3 OST-je a legjobb. Ezeket rendszeresen szoktam hallgatni (mondjuk blogírás közben is).

A kedvenc trilógiáddal kapcsolatban azt mondhatom, hogy jó az ízlésed :) Nekem abból a Witcher az első, a Mass Effect a második, a Dragon Age meg még úgy is beleszámít keményen, hogy lényegében csak az első része volt jó.
5.
StevenSan
#3: Hi, örülök hogy kifejtetted a véleményedet és az álláspontodat. Az ilyen mindig örömteli és hasznos számomra, valamint én magam is nagyon szívesen olvasok mások élményeiről.

Viszont lenne egy-két hozzáfűznivalóm, illetve látom, hogy tényleg ellentmondásba mentél magaddal egy-egy ponton.

Az elsőhöz annyi, hogy én nem fizetett és profi újságíró vagyok, hanem csak egy játékos arc. Van ez a lehetőség blogot írni, ami rendkívül pozitív számomra, ráadásul tényleg mindenki azt és arról ír, amit és ahogyan tud, vagy szeretné. Én a saját élményeimet és emlékeimet írtam le, a saját fogalmazásomban a saját blogomban. Ha tetszett, akkor örülök, ha nem, akkor pedig sajnálom, hiszen nem magamnak írtam, hanem többek között neked is. De van egy-két dolog, amit ilyenkor érdemes figyelembe venni.

Abból, hogy nem fizetett profi író vagyok (hanem nem), az jön, hogy nem képviselek egy vállalatot, magazint és csapatot, csoportot sem. Nem kell megfelelnem tehát (legalábbis egy ilyen blogon) azoknak az elvárásoknak, amit egy profi magazintól várnak és elvárnak az emberek. Nekem többek között és éppen ezért lehet saját véleményem és kifejezetten tetszhet valami, sőt kifejezetten nem tetszhet és ezt minden korlát nélkül vállalhatom is. Amit tőlem kap az állampolgár, ha megtisztel a figyelmével, az egy köntörfalazás nélküli vélemény (a saját véleményem), ahol, ahogy Azur is mondja nincsenek a szőnyeg alá söpörve a dolgok. Így fordulhat elő, hogy egy mondat "fanboykodással" kezdődik és "haterkedéssel" ér véget. Ez vagyok én, ezt így érzem. A többes számot azért használtam a fogalmazásban, mert többen voltunk, a mindenkit meg azért, mert akiket ismertem, haverok, rokonok, mindenkire vonatkozott.

Másrészt meg nem lehet úgy megírni semmit, hogy azt mondom, hogy: a dolog tök jó volt (bocs, elnézést, ha valakit megsértettem, nem volt jó), viszont ez a másik meg eléggé gáz volt (persze szorri, mert valakinek biztos tetszett a galaxisban), szóval piros lett a lámpa (de.. de.. de.. tényleg. Zöld volt.)

Érted. Aki így ír, az egy Anal Intruder 4000 rajongója, felhasználója és áldozata.

Na akkor a játékról végre. Azt én is írtam, hogy a ME2-nél fogtuk a fejünket a harc miatt, a mimikáról és animációkról pedig annyi maradt meg a Crysis-ből, hogy egy fegyver volt a képernyő közepén és nem egy epikus döntésalapú sci-fi RPG, eddig, ahogy írtam is, még soha nem látott megoldásokkal.. (Egyébként tényleg jó grafikával megáldott a cím, van sok, amit a mai napig ver ezen a téren.) Az, hogy neked a sztori nem tetszett az első ME-ben, az teljesen szubjektív, attól is függ, hogy kit mi és mennyire érdekelt, vagy esetleg ki konkrétan sci-fi rajongó, mint én, vagy ki nem az. Szóval neked nem jött be, de később írod, hogy a sorozat legerősebb pontja abban van és hogy ez milyen monumentális.

ME2:
A legjobb befejezés-t akkor is el lehet érni, ha a játék 99%-ában egy seggfej gyilkos vagy. Az öngyilkos küldetéssel kapcsolatban meg szerintem félreértettél. Hát persze, hogy huszadszorra tudtad már, hogy mi a dörgés, de először csak te is nézted a sok halált (ahogy én nem). Ez a játék, ez a lényeg. Ötödszörre persze, hogy tök egyszerű ugyan az a pasziánsz feladvány. Én is már fejből tudom, hogy ki-kivel merre lesz jó, vagy nem. (Mordin amúgy akkor hal meg, ha hátrahagyod, hogy fedezzen titeket - de Mirandát is el lehet így intézni, ha nem lojális, vagy Jack-nek adtál igazat és nem tudtad utána megoldani.)

A DLC-k: na erről szívesen írtam volna, hiszen volt közöttük pár igazán jó, de így is hosszú lett az írás. Ahogy ez a komment is. További szép napot.
4.
kindzsal
Szerintem a 3. resz relative fail-jahoz az is hozzajarult, hogy a vilag megalkotoja es lead writterje(Drew Karpyshyn) dobbantott a 2. resz utan es egy bertolnokra(Mac Walters) csereltek.

Szemely szerint Pre-ordereltem a ME:A-t pusztan azert, mert kedvelem a megalkotott vilagot es bar a DA:I osszesegeben csalodas volt, amig jatszottam vele, jol szorakoztam. Nem lesz egy Witcher sorozat az biztos, de nem is varom el, mert ez a bioware mar reg nem tundokol ugy mint anno. Realisan nezve, en egy kb 80-100 ora kellemes kikapcsolodast varok tole, semmi mast.

U.i.: Nekem a 2. resz volt a nagy kedvenc, mikor Samara/Morinth pajzsa alatt megyunk a "human repaerhez" ott valamiert nekem nagyon adta az egesz.
3.
gatyamadzag
Nekem annyi lenne a bajom ezzel az írással, hogy mindenki nevében írod le a saját élményeidet, valamint az egészről ordít a fanboyság, mondjuk a harmadik résszel kapcsolatban meg a hate megy.

Engem például abszolút nem vágott földhöz az első rész. Sem a mimika (szintén 2007-es Crysis-t tegyünk már mellé), sem a történet, sem a döntések, és igazság szerint a harcrendszer is fájdalmas volt.

Aztán jött a második rész, és helyretett mindent. Jó volt a harc, a sztori, és a karakterek itt mélyedtek el igazán. A döntések is végre súlyosabbak lettek (számomra az első rész nagy döntése elég egyszerű volt, mert Ashley minden szavával annyira idegesített, hogy vígan küldtem a halálba). Mindezt egy nagyon erős kezdéssel. Sok dolog van, amire már most sem emlékszem a játékból, de az eleje az agyamba égett, valami elképesztő volt.

A harmadik rész pedig végre elhozta azt, amit az előző két rész folyamatosan vezetett fel: a háborút. Igazából nekem ez volt a legfurcsább aspektusa a játéknak: én a reaperek eljövetelét úgy képzeltem el, hogy amint ideérnek, azonnal borul minden. Helyette gyakorlatilag az egész ugyanúgy működik, mint a korábbi részek, kedvünkre repülünk össze-vissza és tevékenykedünk a galaxisban, galaxy map-en üldöző kis cuki reaperek ide vagy oda. De megértem, hiszen egy "RPG"-re nem lehet úgy játékot felhúzni, hogy csak végtelen tűzharcokat folytassunk a végkifejletig.

A befejezéssel kapcsolatos csalódottságot megértem, még ha nem is értek teljesen egyet vele, viszont azt ne mondja senki, hogy a lezárás alatt felcsendülő An End Once and For All nem volt szívbemarkoló. Belőlem még ma is visszahozza az emlékeket.

Nem csak fanyalogni jöttem, ezért is fejtettem ki a fentieket, de ez a sorozat messze nem annyira zseniális. Persze csak szerintem, szerinted meg az. Engem viszont végig zavart az, hogy a látszat ellenére a legtöbb párbeszéd és döntés, valamint azok következménye végtelenül egyszerű. Gyakorlatilag a lehető legjobb befejezést el lehet érni azzal, ha mindig a felső/kék opciót választjuk, meg az átvezetőknél nyomjuk a jobb klikket, amikor kell. A második rész végén pedig mindenki, aki egy kicsit is képes gondolkodni, a megfelelő embert küldi az adott szakaszra. Meglepődni is csak elsőre fog az ember a sok halálon, de amint tudja, hogy a bolygók buzerálása, és a loyalty mission-ök befejezése kell csak a sikerhez, lényegében csak úgy nem lehet mindenkit visszahozni élve, ha nem akarjuk. (Mondjuk itt kicsit ellent is mondanék magamnak, mert egyik végigjátszásom alkalmával hiába maxoltam ki mindent és mindenkit, Mordin akkor is ott maradt, és ennek okát máig sem tudom megmagyarázni.)

Röviden tehát, vannak bizony hibái szép számmal, de mindezek ellenére, és úgy általában a trilógia története (mint egész) miatt számomra is emlékezetes maradt, és a jövőben biztosan elő fogom még venni. Személyes kedvenceim azok a küldik, amikor a korábbi civilizációk - vagyis mint tudjuk, Prothean - nyomait kutattuk, de ott van a Leviathan DLC is. Ugyanakkor szerintem előbbit meg kellett volna hagyni a képzeletünknek, és nem beleerőltetni egy ilyen karaktert a játékba, és főleg nem undorító módon előre kivágni és DLC-ként adni, ugye. Pusztán a fajából kifolyólag annyira szerves részét alkotta Javik az egésznek, hogy az én szememben eddig ez volt a legaljasabb húzás, amit extra content terén egy csapat elkövethet.

És akkor végül számomra a sorozat legerősebb pontja, amit te is említettél: az a bizonyos beszélgetés Sovereign és Shepard között. Nekem csak később volt szerencsém a játékhoz, így pontosan tudtam előre, hogy vannak reaperek, de még így is nagyon ütött. Itt szembesült a játékos először azzal, hogy milyen monumentális történetbe is csöppent bele, és hogy a reaperek hamarosan igenis jönni fognak, ez elkerülhetetlen. És persze hogy az emberek (meg a többi faj) hullani fognak, mint a legyek.
1.
Scat
Ez a játék valóban egy zseniális történet. Elképesztő, mennyire részletes, és mennyi apróságot dugtak el benne, ami csak később nyer értelmet (például a Fejedelemmel való párbeszéd, amit említettél is).

Viszont nekem tetszett a harmadik rész is. Nagyon. A végével én sem voltam igazán elégedett, mégis élveztem. Ehhez hozzátartozik, hogy én csak akkor játszottam ki, amikor már az összes DLC megjelent hozzá.
Mellesleg utána olvastam, hogy az eredeti író, mit szeretett volna kihozni a végére, és el kell ismernem, az sokkal jobb történet lett volna a Kaszásoknak.
De a sok döntés, melyben olykor egész fajokról határozhattunk, a társaink segítése, akik három rész után szinte már családtaggá váltak, hihetetlen élmény volt. Komolyan mondom, szabályos űrt éreztem magamban, mintha örökre véget ért volna valami, miután a játékot befejeztem.
(A harmadik rész soundtrackjét is megemlíthetted volna, mert az telitalálat, mai napig visszahallgatom.)

Egyébként három trilógiát szeretek igazán, ezt, a Dragon Age-et és a Witcher-t, de a legnagyobb érzelmi kötődést a Mass Effect érte el nálam.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...