Bárcsak tudnám, hogy mit hoz a jövő! – sóhajtunk fel néha. Az agyunkban pedig lejátszódik a jelenet,  ahogy előre tudván, hogy átmegyünk a vizsgán, nem tanulunk semmit nem tanulunk, helyette pedig a kedvenc játékunkkal játszunk, vagy éppen olvassuk a Gamekapocs szórakoztató és információkkal teli színes cikkeit. Abba viszont mégsem gondolunk bele, hogy mi lenne, ha valami olyat látnánk a jövőbe, amit még rémálmainkban sem szívesen élnénk át. Lenne elég bátorságunk, hogy megelőzzük a bajt? Tudnánk nyugottan aludni abban a tudatban, hogy hamarosan bekövetkezik a tragédia? Szerencsére ilyen velünk nem történhet-gondoljuk.

Álmomban tornádót láttam

Éppen egy erdő közepén állsz, körülötted repkednek a fák ágai. Nincs hová menekülnöd, villámok és mennydörgések ijesztgetnek, a szél próbál ledönteni a talpadról, mindeközben azt sem tudod, hogy hol vagy, és egyáltalán hogyan kerültél oda. A legrosszabb ráadásul ezután következik: a sziklaszirtre érve meglátod, ahogy egy óriási tornádó közelít a városod felé, olyan, amit nem sokszor láthatott a világ. Ha nem teszel semmit, oda mindenki, akit szeretsz és ismersz. Na de mit tehetnél? Szerencsére mindez csak álom volt, bármilyen valósan is hangzott. A csendet egy csengő töri meg, éppen órán ültél, fogalmad sincs, hogy mit magyarázott a tanár. Úgy érzed ezek után pihenésre van szükséged, viszont valami még jobban felkavar: egy különös esetnek köszönhetően ráébredsz, hogy tudod manipulálni az időt. Mi történik veled? Mi ez az egész?

Te csak egy teljesen átlagos lány vagy, Max-nek hívnak. Eddig egy teljesen átlagos életet éltél az Oreon állambeli Arcadia Bay nevű városkában, ahová visszaköltöztél pár mozgalmas Seattle-ben töltött éve után. Nem sok mindenkire számíthatsz, a legjobb barátnőddel megszűnt a kapcsolat. Az osztálytársaid lúzernek néznek, kiröhögnének, ha előállnál a hihetetlen sztorival. Mit teszel? 

Magávalragadó hangulat

Már a játék első pillanataiban belekerülsz a Life is Strange különleges világába, onnantól kezdve pedig egy percig sem fog elengedni. Ahogy fentebb olvastátok, a Dontnod második játékában nincsenek semmilyen szörnyek vagy zombik, és nem egy futurisztikus helyszínen játszódik. A csodálatos környezetnek, a színek és árnyékok játékának, valamint a mesterien megválasztott hangeffekteknek és zenének köszönhetően viszont legalább olyan érdekes és élvezetes játékélményt nyújt mint a fentebb említett példákhoz hasonló alkotások. (Az előbb leírtak egyáltalán nem jelentik azt, hogy grafikai szempontból tökéletes a játék: itt-ott felbukkannak szögletes szélű, pixeles objektumok, de ezek sem rontanak annyit az összképen, mint az elsőre hangzik.)

A karakterek is segítenek abba, hogy a játékos minél jobban bele tudja élni magát az izgalommal teli történésekbe: minden karakter egytől-egyig hihető, saját, tökéletesen kidolgozott személyisége van, és ehhez vártan reagál a különböző helyzetekben. Szerencsére ezzel a valósághűséggel nem estek át a készítők a ló másikoldalára, sikerült változatos szereplőket felsorakoztatni, nincsenek egyforma és unalmas karakterek.

Játék vagy film?

Ez pedig nagyon fontos egy olyan játékban, ahol a döntéseinknek súlya van. Vagy helyesebb lenne azt írnom, hogy „ahol dönthetünk a dolgokban”. Ugyanis az időmanipuláció képességünk lehetővé teszi, hogy visszatekerjük az időt, és módosítsuk azt, amit tettünk vagy kijelentettünk. Ennek köszönhetően pedig azt érezzük, hogy nincs súlya a cselekedeteinknek, hiszen ha látjuk, hogy félresiklottak a dolgok, akkor visszaugrunk pár perce a múlta, és kezdünk mindent előröl. Az első epizódban ráadásul annak az egy-két tettnek sem látjuk még a következményét, aminél felvillan az a  kis ikon, jelezve hogy a tettünk kihatással lesz a sztori alakulására.

Ennek tudtában felmerül bennünk a  kérdés, hogy akarjuk-e egyáltalán befolyásolni az eseményeket? Nos, én személy szerint nem bántam volna, a mozivásznon látom mindezt, egy jó nagy zacskó pattogatott kukoricával és egy üveg diétás kólával a kezemben. Csak hagytam volna, hogy történjenek a dolgok, és néztem volna, hogy mi sül ki ebből a végén. Igen furcsán hangzik, de olyan jól sikerült a történet, hogy kinőtte a játékot, és szinte bánjuk, ha a karakter felett át kell vennünk az irányítást. Erre pedig ráerősít az is, hogy néha erőltetettnek érződnek azok a részek, ahol a játékos irányít: előfordult, hogy szinte ugyanazt a feladatot kellett megoldanunk pár percen belül ismét, csak egy kicsivel más körítésben.

Jöhet a folytatás!

Ezek viszont mégsem rondítanak bele a Life is Strange első részébe. A kissé rövid, másfél órás történetet olyan formában tálalták a fejlesztők, hogy képtelenség nem elmerülni benne, és úgy letenni a végén a kontrollert, hogy a játék ne hagyjon semmilyen nyomot bennünk. Emiatt pedig képesek vagyunk szemet hunyni a játék hibáin is, amik bár jelen vannak, de mégsem rondítanak bele az élménybe. Személy szerint kicsit sajnálom, hogy epizodikus formában érkezik ez a kaland, mivel így biztos nem fogok aludni, amíg meg nem jelenik a következő fejezet. Addig is megyek, és végig játszom még egyszer. De most beköpöm azt a rohadékot, de be ám!

8