Rad Rodgers teszt

  • Írta: Shifty
  • 2018. március 14.
A szörnyűre sikerült Bombshell után az Interceptor Entertainment szerencsére nem dobta be a törölközőt. Ugyan a Rad Rodgers nem váltja meg a világot, de a hibái ellenére is piszkosul szórakoztató lett.

Még mindig elszomorít a 3D Realms évtizedek óta tartó bénázása. Sokáig úgy tűnt, a nagy visszatérést a Duke Nukem: Mass Destruction hozza meg, de jogi viták miatt teljesen újra kellett gondolni ezt a projektet, amiből aztán később a nagyjából értékelhetetlenre sikerült Bombshell fogant meg. A projektet az akkoriban a stúdió által felvásárolt Interceptor Entertainment hozta össze, a végeredményt látva pedig nem gondoltam volna, hogy a csapatba bármiféle tehetség is szorult. Tévedtem, mert a szintén 2016-ban bemutatott másik játékuk, a 90-es évek legjeit, például a Commander Keent, a Conkert, a Ruff'n'Tumble-t vagy a Jazz Jackrabbit-sorozatot inspirációnak használó, azok koncepcióját a Metal Slug alapvetéseivel színesítő és némi Duke Nukem-kikacsintással fűszerező Rad Rodgers szuper kis oldalnézetes lövölde lett. Messze nem tökéletes a végeredmény, de már a Kickstarteren indított projekt sikere 50 ezer dollár volt a kitűzött cél és 81 ezer dollár jött be) is sejtette, most nem nyúltak annyira mellé. Nem is tették, így a PC-s változat után nemrég konzolokra is megjelent Rad és Dusty legújabb, Jumanjit idéző kalandja.

A történet alapját ugyanis az adja, hogy Rad megszállott videojátékos, egy nap azonban kedvenc játéka beszippantja saját virtuális terébe, ahol nem kontrollerrel, hanem Dustyval, a konzoljával az oldalán és valódi csúzlikat ragadva kell felszabadítani a dzsungelt az ott lakók életére törő különös rémségektől. Ehhez nem kell mást tennünk, mint szintről szintre haladnunk, hogy aztán a végén a méretes főellenséggel is leszámoljunk, mi pedig végre hazajuthassunk.

A játékmenet nincsen különösebben túlbonyolítva. Minden egyes világban össze kell szednünk a továbbjutásunkat akadályozó kapukat kinyitó kulcsokat, amelyek rendre darabokban szétszórva találhatóak csak meg. Az első néhány szinten még csak lineárisan haladva kell Metal Slug-stílusban folyamatosan lövöldöznünk, apróbb fejtörőket megoldanunk, hogy aztán a cselekmény előrehaladtával kiszélesedjen a játéktér. Ilyenkor már a térkép közepén találjuk majd magunkat, és a mi döntésünkre van bízva, melyik irányba indulva vágunk neki a kulcskeresésnek. Van ugyan egy kis metroidvania-íze a koncepciónak, de valójában ez csak egy halvány próbálkozás arra, hogy az egyébként így is lineáris játékmenetet elfedjék a fejlesztők. Ugyanakkor ez bőven ad annyi változatosságot, hogy ne unjunk rá idő előtt az amúgy is meglepően rövid, nagyjából 2-3 óra alatt végigjátszható Rad Rodgersre.

A kulcsok gyűjtögetése mellett rengeteg jól elrejtett titkot fedhetünk fel, illetve mindenféle, leginkább mókás sapkát gyűjtögethetünk, miközben az egyes világok helyi lakóinak a kunyhóiba betévedve extra életeket szerezhetünk, illetve zöld smaragdgyűjteményünket tudjuk bővíteni. A játék egyébként is igyekszik abba az irányba terelni minket, hogy lehetőleg mindent felfedezzünk, minden ellenfelet iktassunk ki és minden gyűjtögethető cuccot szedjünk össze. Tétje ugyan nincs, de a szintek végi összegzőn azért elég jól mutatnak a statisztikák. A bónusz életerőre pedig mindig szükségünk lesz. Nem kifejezetten nehéz játék a Rad Rodgers, de ha a rendelkezésünkre álló életeket elpazaroljuk, akkor kezdhetjük újra az adott szintet. És azért akadnak majd olyan pillanatok, amikor az amúgy platformernek nemigen nevezhető játék megköveteli tőlünk, hogy ügyesebb és élesebb, jól időzítő énünket villantsuk meg. Szerencsére nem frusztrálóak ezek a momentumok, ráadásul ha hibázunk is, a játéktéren elhelyezett "mentési pontok", továbbá a sűrűn lepakolt extra életerők biztosítják, hogy ne harapjunk könnyedén fűbe.

A virtuális tér természetesen nem mentes a különböző hibáktól, ezek pedig rendre akadályozzák továbbjutásunkat. Hiányzó platformok vagy utunkat eltorlaszoló kőtömbök várják, hogy a hibát kigyomlálva végre beteljesíthessék előre megírt feladatukat. Itt jön majd igazán képbe a nagydumás, sokszor 18-as karikás egysorosokat elejtő Dusty, aki képes befurakodni a Rad által elérhetetlen programkódba, hogy aztán az ottani védelmi rendszereket kijátszva elérje a teljesítendő célt. Nem kifejezetten nehezek ezek a szekvenciák, és igazából a minijátékba illő megvalósításnak köszönhetően tényleg csak arra alkalmasak, hogy kicsit megtörjék az addigi monotonitást. Dustynak szerencsére más funkciója is akad, egyrészt ha feltöltjük, akkor a közelharcokban tud óriási csapásával rendet tenni, másrészt ő a mi vállunkon ücsörgő, folyamatosan a fülünkbe duruzsoló kisördög.

A Rad Rodgers azonban ennek ellenére sem tudja elfedni, hogy mennyire gyorsan kifullad a játékmenetében rejlő muníciója. Hiába az amúgy is rövid játékidő, tulajdonképpen az első félóra után felfedi minden lapját a játék, és utána az Interceptor Entertainment már nem is igen villant újdonságokat. Nincsenek újabb és újabb ellenfelek, nincsenek komolyabb fejtörők, nincsenek változatos kihívások. Minden esetben csak megyünk, lövöldözünk, néha ugrabugrálunk és a kapukat kinyitó kulcsok darabjait keressük. Közben pedig a történet főbb mozgatórugói is elsikkadnak, így hamar egy mezei "legyünk már túl ezen a szinten is" érzés keríti hatalmába a játékost. Talán nem véletlen, hogy az egyes világok teljesítése nagyjából 20-30 percre lett belőve.

A tartalom viszonylagos hiányosságait két dolog azonban biztosan könnyen feledteti, sőt, igazából néha pont ezek miatt éreztem úgy, hogy csak azért is nekiesem a következő szintnek. Ez pedig a Giana Sisters: Twisted Dreamset idéző látványvilág, valamint Dusty, akinek a hangját nem más kölcsönözte, mint Jon St. John, aki egysoros beszólásaival és harsány, szókimondó humorával egyértelműen korábbi klasszikus karaktere, Duke Nukem előtt tiszteleg. Az amúgy is jól sikerült körítésre a 90-es évek tempós midi-témái teszik fel a koronát, bár ez utóbbi eléggé szubjektív, hiszen ízlés kérdése, hogy mennyire vagyunk vevők az ilyen stílusra.

Mindent egybevetve, a Rad Rodgers kellemes meglepetés lett. Sajnos a tartalom terén lenne hova fejlődni, de ha nem egyben akarjuk ledarálni a játékot, hanem 20-30 perces blokkokban adunk neki időt, akkor kellemes kikapcsolódást és szórakozást ígér. Vagyis ha imádtad a 90-es évek hasonszőrű játékait és szeretnél kicsit nosztalgiázni, de modernebb körítéssel, akkor az Interceptor Entertainment játékát ezúttal bátran merjük ajánlani.

A Rad Rodgers PC-re, majd PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi a Sony masináján teszteltük.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...