Tavaly Fenyx szembe szállt Tüphón titánnal az istenek védelmében az Immortals: Fenyx Risingban, a története ezzel azonban még nem zárult le. Azt ugyan még nem tudjuk, hogy vajon kinövi-e magát sorozattá a cím, de a Ubisoft egy szezonbérlettel gondoskodott róla, hogy ne unatkozzunk az alapjáték befejezése után sem.
A Season Pass egyik bónusza már megjelenéskor helyet kapott a Fenyx Risingban, de az elmúlt hónapokban a három nagyobb kiegészítőt is megkaptuk. Ezeket egy-egy kisebb küldetéssel is reklámozzák az alapjátékon belül, amelyeket teljesítve kezdőbónuszt kapunk a DLC-khez, amelyek, ha kellően elbíbelődünk velük (vagy nagyon ügyetlenek vagyunk), fejenként akár nyolc-tíz órával is megtoldhatják a játékidőt.
A New God
A Fenyx Rising első kiegészítője rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol az alapjáték története véget ért (szóval itt most egy pici spoiler következik): Fenyx a hőstetteivel kiérdemelt magának egy helyet az Olümposz panteonjában. Oda azonban minden jöttmentet mégsem fogadnak be, és úgy látszik, egyetlen vérszomjas titán legyőzése nem elegendő próbatétel. Ahhoz, hogy Zeusz jóvá hagyja Fenyx istenné avatását, teljesítenie kell a többi olümposzi által állított kihívásokat.
Az A New God helyszíne tehát az Olümposz lesz, annak minden földöntúli pompájával és bárányfelhőivel, bár dizájnváltásra nyilván ne számítsunk. Az alapjátékkal ellentétben az istenek otthonában nincs felfedeznivaló, nem fogunk ládákra vadászni, bigyókat gyűjtögetni, szörnyeket irtani és fejtörőket oldani. A kiegészítő csupán egyetlen aspektust örökít tovább: a tartaroszi próbatételeket, csak itt értelemszerűen nem az alvilágban, hanem a felhők felett hajtjuk végre őket. A próbákat a játékban megismert négy istennél (Héphaisztosznál, Afroditénél, Arésznál és Athénénél) hajtjuk végre, és három fokozatuk van – a második szint teljesítése után kapunk egy-egy új képességet is, amelyek valamelyik meglévő isteni erőnket fejlesztik tovább.
Ezek a próbatételek alaposan igénybe veszik majd az összes képességet, amit elsajátítottunk az alapjáték során. Még egy rövid bemelegítőküldetés is van benne (ez az alapjátékban található promóciós pályáról köszön vissza), amely nemcsak az alapokra emlékeztet, de az olyan haladóbb trükkökre is, mint az Arész lándzsáival való triplaugrás, vagy hogy Athéné pajzsával átmehetünk a lézerfalakon.
Sajnos a tapasztalatainkon kívül mást nem hozunk magunkkal az alapjátékból – ahogy a többi DLC-t, ezt is a menüből érhetjük el, és kizárólag Fenyx kinézetét (illetve a felszerelés-skineket) importálhatjuk. A nehezen megszerzett kedvenc szettünk helyett egy gyári isteni páncélzatban feszít majd hősünk, és elsőre irtó szokatlan lesz, hogy nem minden úgy működik, mint ahogy megszoktuk (például hamarabb fogyunk ki a staminából, vagy nem kapunk életet a szörnyek elkábítása után). A DLC-ben megszerezhető, második felszerelésszett amúgy hasznos (a páncél plusz egy ugrást ad nekünk, ami jól jön a próbákon), és azokat is fejleszthetjük Héphaisztosz kohójánál.
A próbákra nem lehet panasz, még a könnyebbek is meg tudják izzasztani az embert – ha ez volt a kedvenc részed a Fenyx Risingban, akkor itt fürdőzhetsz bennük. Azon túl, hogy számos ismerős mechanika visszaköszön, újakat is kapunk: most már mágnesekkel és teleportgyűrűkkel is zsonglőrködhetünk, a fémládákkal pedig elektromosságot szállíthatunk.
Néhány ismert kihívásfajtát pedig kombinálnak is: így például előfordul, hogy siklószárnyas szlalomozás közben kell céltáblákat eltalálnunk. Ezek a próbatételek sokszor nagyon kreatívak (jobban is, mint az alapjátékban), némelyik azonban vagy fapados, vagy túlságosan épít egy-egy precíz mozdulatra, amit könnyű elszúrni, abból pedig csak bosszankodás lesz. Az istenektől kapott új erőket is sokat használjuk majd: képesek leszünk helyet cserélni a Foszfor alkotta képmással, már óriás ládákat is emelgethetünk, és erőtereken is áttörhetünk. A pályák teljesítését nehezíti, hogy nem használhatunk varázsitalokat, és ezúttal is vannak bónuszfeladatok: Hermész elrejtette az istenek cuccait, ezekből összesen 24-et kell megtalálnunk.
Amíg azonban kihívás szintjén még jobban is teljesít az A New God, mint az alapjáték, addig narratív szempontból kevésbé. Míg a Fenyx Rising tele volt ütős dumákkal, addig itt ezek valamivel megfáradtabbak, és az istenekkel sem lehet külön beszélgetni, mindig egy-egy mondatot ismételgetnek. Zeusz és Prométheusz folytonos pörlekedése nagyon hiányzik, és Fenyx lelkes személyisége sem kap annyi szerepet. Végeredményben azonban okés lezárása a játék eseményeinek, a kihívások kedvelőinek pedig remek fogás.
Myths of the Easter Realm
A világ nem csak Görögországból áll, a Ubisoft Chengdu épp ezért keletre kalauzol minket a második DLC-ben, egy, a kínai mondák ihlette birodalomba. Itt ismerjük meg Kut, aki Fenyxszel ellentétben nem testre szabható, de hasonlóan tettre kész hősjelölt és a távol-keleti legendák nagy ismerője – a Föld és a Menny megmentése pedig csakis rá vár. A Myths of the Easter Realm kiegészítő a Fenyx Rising kistestvére: ugyanazt kapjuk tőle, mint az alapjátékban, csak kisebben és kevesebben.
Voltaképp még a sztori is hasonló: Ku egyedül tér magához egy világban, ahol minden ember agyaggá változott. Sötét hatalom támadta meg a vidéket, a Földet és a Mennyet elválasztó oszlop eltörött (ezt egy energiától sugárzó hegység jelöli), szörnyek ólálkodnak mindenfelé. És ilyenkor ugyan mit tehet az emberfia, ha nem azt, hogy rögtön a világ megmentésére siet? Ebben segítségére lesz Nü-va istennő, a Yang Di klán harcos vezetője, Kung-kung, valamint egy roppantmód ismerős tűzmadár, akit Jingwei néven mutatnak be, és ez mintha egyáltalán nem lenne kedvére.
Nagyjából minden, amit megtalálunk az alapjátékban, az megtalálható itt is, csak keletiesre véve. A szörnyek végeredményben ugyanazok, csak nem hárpiák vagy küklopszok, hanem azok kínai megfelelői, a képességeink szintén, csak helyi mondahősök nevével azonosítva, és az épületek is kaptak néhány pagodatetőt (ezek egyébként alaposan megnehezítik a falmászást). Ku ugyanarra képes, mint Fenyx is – sőt, jó ötlet, hogy majdnem minden képessége az első pillanattól elérhető, így nem kell ezeket elölről elsajátítanunk. Így egyből az akcióba vethetjük magunkat.
Területből kevesebbet kapunk, ezúttal csak két sziget lesz a játszóterünk, amelyek a jint és a jangot szimbolizálják, és habár ugyanolyan gyönyörűen vannak kidolgozva, kevésbé változatosak, mint az Arany-sziget volt. Itt is találunk gyűjtögetni való ital-alapanyagokat, páncélokat és fegyvereket, a navigációs és csillagkép-kihívások is visszatérnek (csak más névvel és esztétikával, az előbbiekben például egy varjút kergetünk), a faliképrejtvények viszont újak. A Tartarosz helyett pedig a romokban álló Mennybe teszünk egy-két kiruccanást, ahol nem Zeusz villámait, hanem égi achátot gyűjtünk.
A kiegészítő azonban nem merül ki az átskinelésben, van néhány egyedi vonása. Ku harcstílusa például egyértelműen sokat merít a harcművészetekből, és egyedi istenpecséteket is kapott, amelyekkel két képességét tudja fejleszteni – plusz az ő kombószámlálójának tényleges hatása is van a küzdelmekben. Új elemeket találunk a fejtörőkben: szélmalmokkal és ütésre méretváltó kockákkal is dolgozunk. A mennybéli kihívásokban pedig felhőkön lovagolhatunk, meg úgy általában sok időt töltünk a levegőben, például vár ránk egy ötletes arénaharc, amikor nincs szilárd talaj a talpunk alatt.
Minthogy ez nem teljes értékű játék, sztoriból is kevesebbet kapunk, valamint mellékküldetéseink sem lesznek, minden szorosan kapcsolódik a cselekményhez. Az legalább elsőre két irányba visz minket, mert Kung-kung és egy ikersárkány is segítségre szorul, de végeredményben összefutnak a szálak. Nem sikerült annyira tartalmasra, mint Fenyx története, és az érzelmesnek szánt részek is kevésbé működnek.
Mivel a Zeusz-Prométheusz pároshoz hasonló narrátort ismét nélkülöznünk kell, Ku az, aki a mitológiai fun fact-gyűjteményből idézget, illetve tekercseket találhatunk elszórva a pályán, amelyek kis részleteket mesélnek a teremtéstörténetből. Egyértelmű, hogy a kínai mitológia is megérdemelt volna egy rendes Fenyx Rising-stílusú feldolgozást, ezért én sajnálom is, hogy csak ilyen felemás módon lőtték el egy kiegészítő kedvéért.
A Myths of the Easter Realm ugyanazt nyújtja, mint az alapjáték, csak egy kicsit más ízesítéssel. Ha még vágyunk csatangolni a Fenyx Rising univerzumában, tökéletes időtöltés, ha azonban már az eredetit is untuk, akkor a kiegészítő annál többet nem fog nyújtani. Az új szereplők hasonlóan bohókásak, mint az alapjátékban, a keleties dallamok jól állnak a játéknak, és összességében azt is demonstrálja, hogy lenne kraft egy Immortals-sorozatban.
The Lost Gods
A szezonbérlet talán legmeglepőbb darabja a harmadik kiegészítő, amely az összes eddigi tartalom váll fölötti kameranézetét madártávlatra cseréli. Hogy kicsit feldobja a dolgokat, a Fenyx Rising ezúttal Titan Questbe vált, ráadásul ismételten egy új hőst kapunk Ash képében. A változás azért nem olyan rémisztően nagy, a pályadizájn, a mechanikák mind az alapjátékból származnak, csak ezúttal az égből nézzük – aminek megvan a maga magyarázata, hiszen Fenyx ezúttal fentről figyel.
A történetbe az A New God után kapcsolódunk be (tehát megint egy pici spoiler jön), ám hiába Fenyx eddigi sikerei és istenné válása, a világot továbbra is katasztrófák sújtják. Ennek az oka pedig az, hogy Zeusz összekülönbözött az olümposzi istenek egy részével, akik szedték a sátorfát és inkább a Pirit-szigetre költöztek – Poszeidón, Hadész, Démétér és Hesztia így pedig nem végzi el a feladatát. Zeusz túl büszke ahhoz, hogy bocsánatot kérjen, a vele maradt égieknek pedig megtiltotta, hogy megpróbálják megbékíteni az elveszett isteneket. Fenyx, hogy ne kerüljön bajba, választ egy halandó bajnokot magának, hogy ő járjon el a nevében. Ő lesz Ash.
A kiegészítő játékmenete a szíve mélyén ugyanolyan, mint amit már megszoktunk, ezt ugyanakkor ARPG-s köntösbe öltöztették. Ez főleg az képességfejlesztési rendszert érinti. Míg az előző két DLC-ben kapásból rendelkezésünkre állt majd’ az összes képességünk, Ash tanulatlan. De nagyon! A karddal és a fejszével ő is tud bánni, de a játék kezdetekor még falat mászni vagy duplát ugrani sem tud – jelentős készségek hiányoznak.
Amíg fájdalmas lassúsággal összeszedjük az ehhez hasonló, eddig alapvető képességeket, addig megismerkedünk a fejlődési fával is. Ezúttal nem érméket költünk arra, hogy fejlesszük az erőinket, hanem a szörnyektől zsákmányolt cuccokból (ezúttal már ilyen is van) esszenciahelyeket oldhatunk fel a különböző készségeknél, amelyek az új isteneket szimbolizálják. Ezekre a helyekre elemi esszenciákat illeszthetünk, amelyek a képesség fajtájától és az istentől függően másféle bónuszokat adhatnak: Poszeidón helyén például több életre vagy staminára használhatjuk el a kis színes köveket, míg Hadész lehetővé teszi, hogy az adott képességet a levegőben is használjuk.
Ez elsőre egészen bonyolult a Fenyx Rising általános gördülékenységéhez képest, de hozzá lehet szokni. A sokféle gyűjtögetnivaló azonban ezúttal létszükség, tehát ha tartani akarjuk a lépést a kihívásokkal, akkor bizony muszáj leszünk szörnyeket farmolni – az esszenciákat pedig találhatjuk is, de sokszor küldetésekből származnak.
Viszonylag nagy térképet is kapunk, amit nem tudunk egycsapásra felfedezni, mint az alapjátékban vagy a többi DLC-ben. A különböző régiók fölül oltárok meggyújtásával oszlathatjuk el a ködöt, de ezekhez a kegyhelyekhez gyakran vissza fogunk járni. Egyedül itt lehet menteni, képességeket és fegyvereket fejleszteni, csodákat kérni Fenyxtől és más istenektől (olykor csak úgy tudunk továbbjutni, ha ehhez elég áldozatot mutatunk be), és gyorsutazni is csak oltáról oltárig lehet. A közlekedés hosszadalmas, ezúttal nincs olyan jó dolgunk, mint a Fenyx Risingban.
Ami azonban a legnehézkesebbé teszi az egészet, az a választott kameraszög (ami amúgy nem fix, lehet forgatni). A pályát 3D-ben építették fel, az égben elhelyezett perspektívapont azonban nem tesz jót a tájékozódásnak – plusz a pályadizájnt sem élvezhetjük úgy, mint az alapjátékban. Velem a játék első órájában előfordult, hogy hosszan megakadtam a vulkán csúcsához vezető utat keresve: akármerre rohangáltam, nem tűnt fel az egyik sarokban figyelő sziklaszirt, ami elég alacsonyan van ahhoz, hogy oda a lávafolyamon át felugorjak. Egyes pályaszakaszok csak nehezen beláthatóak. Ettől még frusztrálóbb, hogy az elején hiányoznak a korábban adott mozgáskészségek. Vannak egyébként tartaroszi kihívások is a DLC-ben, szintén ehhez az újfajta irányításhoz igazítva – ezek és a fejtörők összetettsége olyasmi, mint az alapjátékban.
A The Lost Gods valami újjal próbálkozik, az ARPG-s elgondolás koncepcióként azonban jobban hangzik, mint a gyakorlatban. Kicsit olyan, mintha a pályaterv során a hagyományost célozták volna, csak aztán valaki utólag kitalálta a madártávlati kamerát. A tájékozódás gondjai mellett a vánszorgó fejlődés is ront a játékélményen. A vadiúj istenek ugyanakkor újfent szórakoztatóak, Ash is jópofa főszereplő (még ha sokban is hasonlít Fenyxhez), a zsánernek megfelelően még beszédablakokat és választható párbeszédeket is kapunk. A végeredmény egy szemöldkfelvonós mix, ami nem rossz, de remélhetőleg nem ezt az irányt tartják – vagy legalábbis csak egy alapos átgondolás után.