Az már a bevezetőből is érezhető, hogy a Blackwind sztorija nem fog díjakat nyerni, hiszen se nem egyedi, se nem érdekes, cserébe viszont legalább nem tolakodik majd folyton-folyvást a szemünk elé. Mondjuk, amikor igen, akkor legalább jól nézni, ami leginkább a néhol megjelenő képregényes átvezetőknek köszönhető, de ilyenkor is inkább csak csodáljuk a képeket, mert ha jobban belegondolunk a különféle szituációkba, akkor megannyi logikátlansággal találkozhatunk majd. Az már rögtön a játék elején feltűnhet, hogy hősünk tudós édesapja úgy tart gyermekének kiselőadást a harci robotjáról, hogy mindenféle kiképzést nélkülözve beleülteti őt, de később sem lesz jobb a helyzet, mikor egy barátságos helyszínre érve azért nem tudunk továbbmenni, mert a szövetséges katonák elrejtették a kulcsot és ahelyett, hogy odaadnák, inkább elküldenek minket megkeresni.
Rengetegszer fogunk olyan helyzetekbe kerülni, aminél majd csak fogjuk a fejünket, ráadásul minderre rátesz még egy lapáttal a főszereplőnk is, aki egy tipikus tenyérbe mászó gyökér. Egyrészt a viccesnek szánt beszólásai rendszerint csak kínosak és önismétlőek, másrészt pedig olyan gyorsan vált az érzelmi skálákon, hogy azt tanítani lehetne. Miután felmerült annak a lehetősége, hogy az édesapja nem élte túl a becsapódást, sokat nem szomorkodik, helyette inkább beleveti magát az ellenfelek sűrűjébe egy számára teljesen ismeretlen robotpáncél belsejében, hiszen elmondása szerint ez az egész olyan, mint egy videojáték. Értem én, hogy a készítők szerettek volna egy aranyos és nagyszájú főhőst, viszont a kevesebb, az néha több, ami ebben az esetben hatványozottan igaz. A sztori tehát unalmas, a főszereplő idegesítő, de legalább a játékmenet élvezetes ugye? Hát nem annyira.
A Blackwind ugyan akció-RPGnek hazudja magát, de sokkal közelebb áll egy twin stick shooterhez, amibe került egy közelharci rendszer, valamint egy meglehetősen fapados fejlődési fa. Nincs is más dolgunk tehát, mint előrehaladni a lineáris és igencsak szűk pályákon, miközben mindenkivel végzünk, aki elénk kerül, néha pedig megkeresünk egy kapcsolót, vagy épp megoldunk egy feladványt. Utóbbiak rendszerint kimerülnek annyiban, hogy különféle platformokat mozgatunk, amiken átugrálva továbbhaladhatunk, de ez az irányítás miatt nem lesz egyszerű feladat. Bár a főszereplő robot elég masszívnak néz ki, érzetre olyan, mint egy játékfigura, így borzasztó frusztráló szituációkba keveredhetünk majd, mikor folyamatosan lecsúszunk a célként kitűzött emelvény széléről.
Ez a „könnyedség” a harcoknál sem segít sokat, mivel hiába ütünk, lövünk, vagy térünk ki valami elől, semminek sincs súlya és a visszacsatolás hiányában sokszor csak reménykedhetünk abban, hogy most sikerül megúszni a sebzést. A csaták amúgy is annyira kaotikusak, főleg a szűkebb helyeken, amit már lehetetlen kontrollálni, ilyenkor pedig a taktikus mozgást átváltja a gombok püfölése. Szegény kontrolleremen szabályszerűen felsírt az X és az Y, de nem volt megállás, mert ha egy szobát kitisztítottam, máris jött a következő, ahol egy újabb adagnyi ocsmányság várta az elkerülhetetlen sorsát. Ha pedig a helyszín már alienmentes, akkor kezdődhet a lakberendezés, mivel egy meglehetősen érdekes fejlesztői döntésnek hála a legtöbb fejlődési pont a különböző bútorokból és gépekből nyerhető ki. Ezt egy ellenséges bázis esetében még talán meg is érteném, de itt folyamatosan baráti területeken kalandozunk, és elég érdekesen néz ki, mikor a pihenő katonák mellett darabokra verem a paravánokat.
Az ezekből kapott pontokból pedig bizonyos helyeken fejleszthetünk valamit a robotunkon, amik között akadnak ugyan megtanulható mozdulatok, de ezek száma elenyésző, rendszerint csak sebzést növelhetünk. Idővel azért pár új képességekre is szert tehetünk majd, így könnyítve meg az életünket, amik közül a legfontosabb kétségtelenül a drónunk, aminek segítségével elérhetetlen szellőzőjáratokba lebeghetünk be, így nyitva ki a zárt ajtókat a másik oldalról. Külön érdekesség, hogy a játék egyetlen többjátékos lehetőségében, a helyi kooperatív módban is fontos szerephez jut ez a szerkentyű, mivel a becsatlakozó barátunk az ő irányítását veszi át, míg mi a robottal akciózunk tovább.
Sajnos már ennyiből egy, a legnagyobb jó indulattal is csak egy átlagos játék képe rajzolódhatott ki a szemünk előtt, de a java még hátravan, ugyanis a Blackwind legnagyobb problémája nem a gyenge sztori, az idegesítő főhős, a fapados fejlődési rendszer, vagy az agyatlan és monoton akció, hanem az, ahogy mindezt prezentálja. A látvány még annyira nem is rossz, a karakterek például egész jól néznek ki, élükön a főszereplő gépezettel, ami meglepően részletes kidolgozást kapott, viszont ahogy mindezt megcsodálhatjuk, az valami förtelem. A kamerakezelés ugyanis kritikán aluli és nem feltétlen amiatt, mert fix vonalon mozog, hiszen számos ARPG játékkal találkoztunk már, ahol ez működött, itt azonban minden félrement, és ami elromolhatott ezen a téren, hát az bizony el is romlott.
Kezdjük ott, hogy a kötött pályán mozgó kamera igyekszik a lehető legtöbb tereptárgyba beleakadni, így szinte teljesen lehetetlenné téve a tájékozódást. Szerencsére ez feltűnhetett a készítőknek is, így úton-útfélen beközelít ránk, vagy épp elforog a létező összes irányba, de még véletlenül sem úgy, hogy az használható legyen. A legrosszabb az, amikor egy többszintes platformon szeretnénk továbbvergődni és a borzalmas látószög miatt állandóan leesünk róla és hiába próbálhatjuk meg újra és újra, a kamera ugyanott vár majd minket, hogy ismét pokollá tegye a szórakozásunkat. Elképesztően idegesítő szinte a játék elejétől a végéig, egyedül talán csak a zárt helyeken tolerálható valamennyire, de amint kilépünk a szabadba, már kezdhetjük is felemlegetni a fejlesztők női családfáját.
Hihetetlenül frusztráló így navigálni, ráadásul a külső helyszíneken még térképet sem kapunk, ezért simán előfordulhat az, hogy elmegyünk valami fontos dolog mellett, aztán percekig csak kóválygunk, mert sehogy sem tudunk továbbjutni. Szerencsére azért a láthatatlan falak próbálnak terelgetni minket, de ez nem az a fajta iránymutatás, amire vágyna az ember. Azt meg már csak slusszpoénként említem meg, hogy számtalanszor futottam bele olyan helyzetbe, mikor a kamera látószögén túlról lőttek halomra, ezzel véve el azt a maradék kedvemet is a folytatástól.
Mondjuk ezen a játékban fellelhető bugok is egész ügyesen dolgoztak, hiszen bármerre jártam, folyton beléjük botlottam. Ami leghamarabb fel fog tűnni, az a mindenbe beakadó főhős és hiába tudjuk magunkat nagy nehezen kiszenvedni a tereptárgyakból, ez az ellenségeket egyáltalán nem hatja meg, szóval a szenvedéseink közepette is halomra soroznak majd minket. Harcok közben alaposan megtöri a lendületet, hogy szinte minden egyes dologban képesek vagyunk fennakadni, legyen az egy asztal, egy küszöb, vagy épp a nagy semmi. Ugyancsak kellemetlen, mikor a nagy lövöldözések közepette gondol egyet a játék és a két analóg stick funkcióját felcseréli, ezzel idegesítve az egyszeri játékost. Egyébként talán emiatt érdemesebb billentyűzettel és egérrel nekiesni, mivel ilyenkor nem tapasztaltam ezt a hibát, bár attól, hogy nem veszünk róla tudomást, a probléma még igenis létezik.
Mielőtt a végére érnénk, mindenképp ki kell még térnem a hangokra is, mert bár maga a játék zenéje egészen kellemes, minden más katasztrófa. A hangkeverés borzalmas, a háttérzajok sokszor annyira halkak, hogy alig hallani őket, cserébe viszont mikor harcra kerül a sor, fordul a kocka és üvöltő monoton nyivákolások közepette kell valahogy túlélnünk ezt a hangorkánt. Minden egyes szörny ugyanolyan effekt társaságában kerül elénk, ami már rövidtávon is idegesítő, a korábban fent taglalt harci üvöltések pedig csak tovább rontanak a helyzeten. Egyszerűen nincs belőlük elég, így az amúgy sem szimpatikus főszereplő folyamatosan ugyanazokat az unalmas poénokat durrogtatja, amik ezáltal annyira beleivódnak az agyunkba, hogy még álmunkban is kísérteni fognak minket.
A Blackwind hatalmas csalódás számomra, mert a könnyed akciózás helyett egy frusztráló agyvérzést kaptam, ami olykor hiába néz ki jól, attól még ártalmas az egészségre. Persze mondhatnám, hogy nem teljes áras, és ha a bugokat kijavítják, akkor lehet adni neki egy esélyt, csak az a baj, hogy az a fránya kamera akkor is ott lesz és csak arra vár, hogy pokolba döntse az életed. Szerencsére, aki katasztrófaturista és a fenti intelmek ellenére sem menekül el sírva a zuhany alá, annak jó hír, hogy a játékból készült egy demó, aminek hála ingyen ki lehet próbálni, de csak óvatosan, mert még az is könnyedén maradandó károsodásokat okozhat.
A Blackwind megjelent PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X-re, Nintendo Switch-re, valamint PC-re is. Mi utóbbin teszteltük egy i5-4590, 16 GB RAM és egy GTX 1660 társaságában.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.