Gyorsan, még az elején szeretném tisztázni, hogy izgatottan vártam az Ubik Studios játékát, a Leila megjelenését. A steames adatlapja alapján kialakult a fejemben egy koncepció, hogy mire számítsak, mit érdemes várnom a programtól. Viszont úgy érzem, vagyok annyira tapasztalt, hogy tudjam, ezeknek az előre kialakult elképzeléseknek a létezése nem túl jó dolog, illetve szeretném azt is hinni, hogy megtanultam helyén kezelni az elvárásaimat. Tehát abban bízom, hogy nem indítottam eleve vesztes pozícióból a játékot. És hogy miért írom mindezt a bevezetőben? Mert a Leila az eddigi legnehezebben megfogható élmény, amit tesztelésre kaptam, és nem vagyok benne biztos, hogy a jó értelemben az.
Kezdjük azzal, hogy az ígéretek alapján arra számítottam, hogy meg fogok ismerni egy világot, amit csak és kizárólag a művészet fog tudni nekem megmutatni. Egy női életet, egy kislány, egy kamasz, egy fiatal nő, egy anya szemszögéből. Sorsot, amit habár ugyan úgy emberként élünk át, és döntéseket, amiket ugyan úgy emberként teszünk meg, mégis, a sok apró, egyedi rezdülés miatt, kissé más árnyalatban látunk. Ezért tudtam, hogy a szokottnál is nyitottabbnak kell lennem a játékélmény felé. A bő kétórányi játékmenet után viszont továbbra se tudom eldönteni: vagy nem sikerült befogadnom a játékot, vagy tényleg félrecsúszott az egész program.
A koncepció eleve érdekes. Leila 2047-ben egy AI vezérelte konzol segítségével (Isten óvjon!) osztja meg élete tapasztalatait más játékosokkal, vagyis közvetlenül velünk. Azonban ezzel a nagyon meta felvezetéssel alig kezdenek valamit. Hiába Leila kommentálja végig az eseményeket, ez ugyan úgy lehetne egy bármilyen narrátori szerep, az említett konzol csak a főmenüben jelenik meg. Emellett még a történet elején megemlíti egy visszaemlékezésben, hogy de jó lenne a munka e-maileket valaki mással megíratni, de ezután teljesen eltűnik az MI. Mondjuk személy szerint nem bánom, de ha már így felvetették, ahhoz képest túl hamar el is engedték.
Miközben sétálunk a Leila életét szimbolizáló ösvényen, táblák jelzik, hogy hol térhetünk le egy-egy emléket átélni. Ezek a letérők persze kötelezőek, hisz ezek alkotják magát a játékmenetet. Ilyenkor egy új, gyönyörűen megrajzolt helyszínre térünk át. A grafikai megvalósítása habár elsőre egyszerűnek tűnik, játék közben, az animációkat látva azonnal megteremti a saját kis világának illúzióját. Jó ránézni, így, ebben a formában átélni a történteket.
Maga a játékmenet viszont csöppet sem ekkora élmény. Pont-n-click feladványokat kapunk, pontosabban kis puzzle-ket, változatos szabályokkal. Tárgykeresgélés, szövegértésen alapuló állítgatások, ,,labirintusok”, logikai zárak és hasonlók. Sajnos valami elképesztően zagyva módon elrendezve. Maguk a feladatok jók, élvezetesek, szórakoztatóak, de olyan érzés, mintha mindegyik egy másik programból jött volna. Az egyik pillanatban még komoly agymunkát végzünk kétdimenziós formák forgatásával, a következőben könnyed tárgykeresgélést kapunk, majd jön egy hagyományos pont összekötögetés akadályokkal, aztán átváltunk egy absztrakt kihívásba, ami csak a narratívát szolgálja. Egyensúlyt, ritmust, fokozatosságot senki se keressen, ez a következetlenség pedig egy elképesztően kényelmetlen játékmenetet eredményez.
A játék másik része, a története, hát... kemény dió. Nehéz feladat úgy megosztani legbelső gondolatainkat és érzéseinket, hogy az érthető legyen másoknak is. Ráadásul hiába teperünk, sose lesz egyszerre érthető mindenkinek. Ezért is alakultak ki technikák és megoldások arra, hogy hogyan beszélgessünk a művészeten keresztül. A legnagyobb alkotók pedig ezeket a módszereket kezelik mesteri fokon. A Leilában viszont mintha mindent a nulláról szerettek volna felépíteni. Akad ugyan bőven szimbólum, ami érthető, de az írott és narrált szöveg túl közel áll a főszereplőhöz. Túl közel beszél magáról, nem formálja meg a mondandóját úgy, hogy az valamennyire is érthető legyen. Olyan érzés, mint mikor valaki művészi akar lenni egy hétköznapi beszélgetés kellős közepén. És kétlem, hogy ez csak engem zavarna. A végeredmény így erőltetettnek hat. Pont olyan, mint én szoktam lenni ezekben a cikkeben. Csak nekem megvan az a kifogásom, hogy egy minden lében kanál kritikus vagyok, ez a játék viszont egy kész művészeti alkotás.
Bármennyire is sajnálom, egyszerűen nem merem jó szívvel ajánlani a Leilát. Az Ubik Studiosnak volt ugyan egy elképzelése, hogy mit szerettek volna elmondani, de azt nagyon homályosan tették. Ráadásul a játékélmény se túl baráti. Audiovizuális fronton gyönyörű lett a végeredmény, de míg akadnak játékok, amiknek az a célja, hogy gyönyörködjünk bennük, addig ez a Leilát nem tudja megmenteni. Kár, pedig az alapfelvetése, tényleg nagyon izgalmas volt.
A Leila PC-re jelent meg április 7-én, mi is azon teszteltük. Switchre, PlayStation 5-re és Xbox Series X/S-re április 17-én jelent meg.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.